Jó Petőfi! pihenj békén
Valahol az ország
szélén!
Tetemidet lágyan
Nyomja hazád földje,
Úgy sem igen sok jót
Vettél egykor tőle.
Azt se tudjuk, merre
nyugszol…
Keresnénk, de nem
tudunk, hol:
Nem mutatja ember,
Nem egy árva emlék,
Ahol hamvaidat
Nyugalomra tették.
Nemde magas hegyen
fekszel,
Felhővel és
szélvészekkel,
Magas hegy tetején,
Mely a völgyre bámul
És hírt ad a rózsás
Hajnal hasadtárul?
Nemde róna tart ölében
Ismerősöd réges-régen,
Fátyolával arczod
Nemde az takarja,
Mint mélyen aluvó
Gyermekét a dajka!?
Vagy egy bokor
árnyékában
Temettek el, hamarjában,
S a bokor aljáról
Dalos madár sírja:
„Jertek ide, jertek;
Itt van az ő sírja!”
Akárhol vagy eltemetve,
Nem vagy tőlünk soha
messze,
Poraidat setét
Elfelejtés zárja;
De nevedre nem száll
Annak éjszakája.
És ha nyugvó hamvad
felett,
lelked sok szép álma
lebeg,
Nem kell ápoló kéz
Késő gondja többé;
Virágos lesz sírod
Örökkön örökké!
Forrás: Petőfi a magyar
költők lantján – Versek Petőfiről -
Petőfi-Könyvtár XX. füzet – Összegyüjtötték: Endrődi Sándor és Baros
Gyula. Budapest, 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése