- A költő születése
napján. –
Petőfi hol vagy? Memnon
eldűlt szobra,
Nem költ-e hangra,
semmi, - semmi már?
S a tavasz kelhet?S
megzendült bokorba
Hivatlan száll a
fülemilepár?
S a haza él? S a pályán
balra, jobbra
A fáradt nép Tyrtaeus-vesztve
jár?
Van sírod – és, ha
zivatar közelget,
El nem árulja versenyt
dörgő lelked?
Megcsalt a kedvencz. Im
az embereknél
Mégis a természet
hálátlanabb.
Ki minden berket
hangzatossá tettél,
Most néma völgyben
lettél néma rab.
De rólad nem zeng, mi
sírod felett él,
Bár fényt és hangot most
is tőled kap;
A gerle tudja és magában
őrzi:
Hol nyugszik és mit
álmodik Petőfi.
S haj, szólna bár, nem
értené a század,
Mely lejtőjén leszállni
oly mohó,
Neki őrültség a te
ihlett lázad,
Tied az ábránd, övé a
való.
Te rögben dalt lelsz, ő
dalodban – vázat!
Pedig e század szült,
nagy álmodó!
De ifjú volt és öreg
lett azóta,
S fülébe csengsz csak,
mint a régi nóta.
Az vagy! Nem dalnok, de
magad egy ének,
Mely halkan kelt és
zúgva szállt alá,
Az ifjú század nagy
erőteljének
Szilja kedvét benned
kiharsogá;
A csodahangok jöttek s
elveszének,
Titok, hogy honnan;
sejtelem, hová?
Bölcsőd vitás, sírodnak
nincs emléke.
Minek? A fő az, hogy a
dalnak vége.
S miként az apja, ha
fiát elásta,
Kétszerte őszül s halni
sietős:
Ráült a kor a
századóriásra
S vén kalmár lett az
alig ifjú hős;
Vetésben lassú, kapzsi
aratásra,
Munkálni gyönge, hinni
nem erős.
Eszménye nincs már,
vágya van temérdek,
Istene nincs, de van
bálványa: Érdek.
S hazád?... Eldobta
özvegyfátyolát,
És fiai urak az ősi házban;
De a szemen, mely a
jövőbe lát,
Csak az a felhő van, int
hajdanában.
Mert hajh! viszály a
megfogyott család
Vetéseit elrontja a
csirában.
S a dús, ki pártért vért
és kincset ont,
Gyüjtőivén körözteti a
hont.
Igy jársz körül! Se baj!
Ne is jelenj meg,
A harczhoz volt, a
zajhoz nincs közöd.
Mit is keresnél,
férfikorú gyermek,
E kor szilaj szóharczai
között?
Hol, nem ura a szivsebző
fegyvernek
Testvér testvérrel úgy
megütközött,
Hogy ez a hon, mely
győzött véres harczon
Szemétbe fúl a fölkavart
piarczon…
Pihenj, pihenj! Avagy,
ha haragodban –
A sír éjébe tovább még
se férsz,
Gyúlj ki, mint villám,
mely, ha lángja lobban,
A nagy hazában olvad
minden ércz;
Míg ércz erőnkben, s
ércz forr a tagokban,
És lángban ég a hármas
fejű bércz,
S mint láva, mely a jobb
talajt lerakja,
Pusztitva bár, de
pusztuljon salakja!
Forrás: Petőfi a magyar
költők lantján – Versek Petőfiről -
Petőfi-Könyvtár XX. füzet – Összegyüjtötték: Endrődi Sándor és Baros
Gyula. Budapest, 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése