Ez érczszobornak
zendüljön meg ajka!
Olvadjon önzenéje
lánghevében!
Mert méltó dalba őt ki
foglalandja,
Hogy lelkesitve lelke is
elégjen?
Szólj, óh Petőfi! szólj,
szivek királya!
Szivünkből, nézd, nem
dal, de könny fakad,
S dicsfényedet szemünk
még most se látja
A vesztedért omló
könnyek miatt!
Idézünk, szellem!... bár
büvös hatalmad’
Fékezni nincs erőnk! de
óh, jelenj meg!
Csak hallja még hangját
e nép a dalnak,
Melylyel fölrázod és
ujjáteremted!
Dörögj a tyrteuszi
hangszeren,
Mely ellenségünk várait
lesújtja,
S mint Orpheusz, játsz
rajta édesen,
Hogy dult hazánk
virágozzék föl ujra!
Volt-é, ki elmaradt nagy
harczainkbul,
Midőn te hívtad talpra a
magyart!
Megállt a nap, s
merészebb útra indult,
Látván: e nép is mily
magasra tart!
Mind ott valának a te
riadódra,
Mind itt vannak most
emléked előtt!
S hol a haza: a költő ott
ne volna,
S ne jönne, ha most népe
hívja őt?
Hát igy szeretné a hazát
Petőfi?
S a sír porát le nem
rázná magárul
A nemzet Geniuszát
átölelni,
Midőn felé hő karja, keble
tárul?
Kinek ragyogtát föld
ámulva nézé,
De kit lehullni ki sem
láthatott:
A földé hát ő? vagy
csupán az égé,
S ércz szelleme
fölöttünk itt ragyog!
Fölöttünk ő, - s alant a
rónaság,
A tenger, amely őt
termette gyöngyül;
Hol bölcsejét ringatta
délibáb,
S a légbe bűv-látmányok
képe lendül:
A fellegek hajóin ott
eveznek
Tündérleányok, messze
zeng daluk…
Míg zivatar ront
ábrándképzeteknek
És roncsaik fölött
pusztitva zúg
S tündérleányok hangja
csábosan szól,
S pacsirta, szellő, fönn
velök dalolgat;
De nem sejték, mi szép
ez, míg e lanttól
Nem hangzék vissza
dallama szavoknak!
Úgy nyelvünkön szólt,
oly hiven zenélt ő,
Hogy fülmile társául
keresé fel,
S megzendült lantján ott
csüngött a költő
Lángzó agyával és művész
kezével!
S te szép haza,nekünk
több a világnál,
Oh hon! ki feste téged
gyönyörűbben?
Volt-é nemesb tűz, emez
oltár-lángnál,
Melytől pokol vulkánja
visszadöbben?
S óh szerelem, sziv
tövise, virága!
Szebb koszorúd ki lantját
övezé,
Valóbb kiben volt a sziv örök álma,
Mint beszövődék húrjai
közé?
Ily dalt lehel a lég ama
derült
Éjen, midőn a tavasz
nyárba olvad;
A róna hő keblén
elszenderült
Virág szeretni tőle igy
tanulgat.
S az ébren alvó ifjú és
leány
Elkapja hangját és
álmokra ébred,
S ajkán kitör, szerelme
hajnalán,
Üdve s keserve áradó
szivének…
Óh,költő! a szerelmek
húrja pattan,
Im elborultál, mint az ég
hazádon
A rózsafelhők, délibáb,
zavartan
Sülyednek el sötét
elemcsatákon.
Megrendül a föld…
itéletidő!
Ez nem az ég, pokol
került fölénkbe!
S dalolni most a kard
röpül elő,
A végtelen vihart
szaggatva, tépve!
Halljátok, a költő
jobbjába’ hogy peng?
S még jobban sújt másik
kezében lantja.
Két fegyvere, mint
villám ragyog fent,
S halványul a villám,
kihül haragja.
A vész megállt, de ő
nem végezé be
Csend a hazán…
halálcsend… s ő halott!
Ki látta vérét? villámok
fölébe
Tünt el s honáért most
is harczol ott!
Nézzétek őt fenn,- s
mint határtalan
Kék lobogót, e hon egét
fölötte,
Melyre a nap, a
szabadság arany
Betüje van lángsugárral
hímezve.
Hiába! Felhők ezt el nem
takarják,
Mert ő a felhők fátyolát
letépi,
És a világra árad a
szabadság,
S dalát világra zengi
fönn Petőfi.
Forrás: Petőfi a magyar
költők lantján – Versek Petőfiről -
Petőfi-Könyvtár XX. füzet – Összegyüjtötték: Endrődi Sándor és Baros
Gyula. Budapest, 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése