2018. aug. 19.

Br. Podmaniczky Pálné: Lord Byron utolsó sorai (angolból)



(Halála événekszázadok fordulójára.)
Misszolongi, 1824. jan. 22.

Jobb is, ha szívem már eláll,
Ha már nemmozgat más szívet:
De, bár viszonzást nem talál,
Még had szeret.

A tűz a lelkem bensején
Vulkánsziget – olyan kihalt.
Halotti máglya – enyhe fény
Nem gyúl ki rajt’.

Magasztos kín: féltés, remény,
Szerelmi gond már nincsenek
Számomra. Csak hordom kemény
Bilincsemet.

Ébredj! (Hellász már fölriadt!)
Ébredj, lelkem! eszmélve föl,
Hogy élted árja hol fakadt,
És arra törj!

De most s a hős-hír e helyén
Ily gondola mit háborít?
Hol – hal vagy él – a hős fején
Babér virít.

Körűlem kardok, harcterek,
Görög dicsőség zászlai!
Nem volt szabadabb a pajzsra tett
Holt spártai.

Tiporj le újraéledő
Méltatlan szenvedélyeket!
Mosolyg vagy duzzog rád a nő,
Te föl se vedd!

Ha halhatsz itt dicsőhalált
Mért élnél megbánt életet?
Csatára föl! Leheld ki hát
A lelkedet!

Sok nem keresve is talált, -
Vitézi sírtkeress! Legott
Akad helyed. Ott lelj halált
S pihenj meg ott.

Forrás: Napkelet 2. évf. 1. sz. (1924. január)

Rissányi József: Ma


Franz Marc festménye

Ma jobban volt…
Ma fény hullt kívülről a komor szobába
S aranyszínű fátyol szövődött a fényből
A fehér vaságyra.

Ma mosolygott…
Ma az arany fátylon mintha csupa tarka,
Illatos, mosolygó, csókot hajigáló
Virág fakadt volna.

Ma kacagott…
Ma száz angyalka ült a kis virágokra
S bűbájosdanájuk az elvesztett édent
Újra visszahozta.

**

Ma köhögött…
Ma újra benyúlt az ablakon a Sátán
És letarolt mindent a kórházi szoba
Nagy, fehér vaságyán…

Újpest, 1923.

Forrás: Napkelet 2. évf. 1. sz. (1924. január)

Tárnai István: Ünnep éjjelén



Sári dada már tizedszer kezdett bele Hófehérke történetébe, de a hét törpénél tovább sosem jutott, mert elbóbiskolt. Ha felriadt, ismét elölről kezdte. A méltóságos asszony nemigen vette észre, mert máshol jártak a gondolatai. De nem is vesztett vele sokat, hiszen hallotta már kicsi kora óta Sári dadától jóegynéhányszor.

Oda-odapillantott a selymes ringatóra, amelyben egyhetes kisfia aludt. Oldalt, dadogó párnákkal kínálkozott a faragott, oszlopos ágy, amelyben a Borághok minden asszonya az anyaság első napjait feküdte. Az ólomkarikás ablakon gyéren ütött át a holdfény s viasságra kelt idebenn a kandallóban égő tölgyfahasábok izgatottan ugráló lángjával. Túl az ablakon álmodott az ünnepéjben a decemberi kert s azon túl a végtelen rónaság, betakarva lágy hótakaróval.

Az ura a ház népével az éjféli misén volt. Néhány cselédasszony ügyelt a konyhán.A felsőházban Sári dada volt rajtuk kívül az egyetlen élő. A gyertya hamva nagyra nőve gömbörödött össze, vékony füstöt eresztve a boltíves mennyezet felé. Inkább a tűz világított. Felvette a kisasztalról a betegkészségek közül a bársonyos imakönyvét, de nem nyitotta fel. Némán, csak lélekben fohászkodott a maszületett Istenfiához, és az Istenanyjához, aki épp úgy szerette a gyermekét,mint ő a magáét, hogy írasson jó sorsot a részére. Ne legyen nyűgbe verve! Ne kössék láncok, bilincsek! Szerethessen a szíve szerént, és választhassa azt, akit szeretni fog. Ne mint az anyja,a szegény, rab anyja.

Az ablak megzörrent. Talán éjjeli madarat csalt oda a gyertyavilág, vagy egy álmodó faág nyújtózott felé. De nem,most ismét kopognak.

- Sári dada, valaki zörgeti az ablakot. Nézz csak ki.

Sári dada felriadt, belekezdett ismét a mesébe s csak ismételt szólításra eszmélt. Odacsoszogott az ablakhoz és kinyitotta az ólomba foglalt karikákból összerótt szárnyakat. A külső ablak színtelen üveggel volt bevágva. Ott állott előtte Balog Pista, a környéken félve emlegetett betyár. Sári dada keresztet vetett.

- Jaj, minden jótétlélek dicséri az Urat, mit akarsz itt, héj!

- Nyissa ki, majd odabenn megmondom.

- Ki az é s mit akar?

- Jaj, Teremtőm lelkem,Balog Pista van odakünn, ozt be akar jönni.

- Mit akar?

- Hát nem nyitja?! Kitöröm ezt a rácsot és a falhoz paskolom azt a fattyút, ha bemegyek.

A méltóságos asszony felsikoltott. Tudta, hiába kiált segítségért, senki sincs a felsőházban s a betyár bizonnyal nincs egyedül.

- Nyisd ki Sári dada, nyisd ki azonnal…

Sári remegve engedelmeskedett, felnyitotta a kulcsra járó rácsot. A betyár bevetette a szűrét, azután beugrott. Megragadta a vénasszony kezét s orra alá tartotta pisztolyát.

- Idehallgassék kend, vén boszorkány! Odaáll a sarokablakhoz a harmadik szobában,s onnan vigyázza kend a templomajtót. Ahogy az első lélek kilép rajta, hírt aggyék kend, különbe…

Nagy Sándor (1820-1902): J… Emilia menyasszonyhoz



I.
Elmondom… oh! miért ne mondanám el
Tenéked lyánykám, szivem titkait:
Egy könyv szívem… im kitárom előtted,
Olvassd keresztül gyászos lapjait.
A mult, s jelen le van benn írva híven,
A gyászos mult, mint sötét golgota;
A szép jelen, e virágkoszorúknak –
Örömtől zengő paradicsoma.

Ím fölvonom a sírfátyolt előtted,
Viharzott multam síri fátyolát:
Hogy bele pillantva, láthasd szívemnek
Sötét romokba omlott templomát.
Kérded!... ki az a gyászos síri szellem,
Melly a szétdult romoknak ormin ül?
S ki fekszik a gyászkoporsóba ottan,-
Mellyet – bús árnyak lengenek körül?

Ama sötét koporsó jégölében
A templom oltárképe, kedvesem,
Az a híven szerető árva lyányka –
Alussza síri álmát csendesen.
A síri szellem, melly fölötte virraszt,
Lelkem gyász özvegye… a szerelem;
A síri árnyak, a vágyak, remények,
Kik mennybe szálltak egykoron velem.

Ah! olly híven s tisztán szeretni mint én
Ezt az árva kis lyánykát szeretém;
Nem szeretett, s nem fog soha szeretni
Egy halandó is a földkerekén.
S ah! volt-e, vagy van-e olly hű leány,
Ki valaha olly híven szeretett?
Mint te! reményem viruló fajának
Letört virága, - lyányka, engemet.

Ne nézz tovább, oh ne nézz, édes mátkám
Viharzott multom kriptaéjjibe:
Gördülj le gyászos multom kínpadának
Síri árnyékot rejtő függönye,
Boruljon rád is, feledség homálya,
Melly búsan állsz halottaim fölött:
Oh gyászos két év! gyász multom sírfája:
Ezer nyolcszáz negyvennégy, negyvenöt.

II.
Mint a tavasz létadó mosolyára
A nagy természet szétdult temploma
Fölépül; uj füvekkel, s virágokkal
Diszlik a föld uj paradicsoma:
Ugy épült föl szemed fénysugára,
Szívem, ez elhagyott puszta rom:
Midőn ama felejthetetlen perczben –
Megláttalak… édes menyasszonyom…

Legott kikeltek néma sírjaikból,
Mint istenember húsvét ünnepén:
Sötét szívem bolyongó árnyszellemi:
Vágy, szerelem, s a bíztató remény.
Zord életemnek elborult világa,
Fényes szivárványmezbe öltözék;
Örömben úszott fényes láthatárom,
Örömben úszott – fönt a fényes ég.

Ha már egyszer szemed fénysugarával
Fölépítéd keblem romtemplomát;
Oh ékesitsd fel egy szép oltárképpel
Az oltárt is, oltári trónusát:
Oh légy leánykám, légy Madonnaképe
E szent oltárnak, lángoló szívem
Minden verését, végső dobbanását
Míg élek, e szent képnek szentelem.

Amott a bősz tenger zúgó hullámin,
Egy kis hajócska leng… eltévedett,
Élet halál közt bolyg a mély örvények,
Örökre elnyelő habja felett;
De föltünék a kéklő part mosolygva,
Holott a kis hajó megnyúgodott:
A part, mint hű anya, szelid karokkal
Ölelte át a bolygó magzatot.

Lélekölő bú, kínzó fájdalom te!...
Te vagy a tenger!..a csolnak szívem…
Egy eltévedt s a haboktól hányt hajó volt –
Eddig az én gyötrelmes életem:
De föltünék, oh lyány! arczod mosolya,
S mint az álomkép –eltünék a kín.
Búm tengeréről békepartra szálltam
Szerelmed átölelő karjain.

Mit adjak néked… mit, édes leányka?...
Hisz nemenyim e sziv, nem életem:
Te adtál életet a kínhalottnak,
Tiéd ez élet, tiéd mindenem:
Oh légy te is enyim, légy oltárképe
Szűm templomának, lángoló szívem
Minden versét, végső dobbanását
Míg élek, oh lyány, neked szentelem!...

Forrás: Nagy Sándor versei  Pest, 1852. 


Nagy Sándor (1820-1902): Kazinczi sírjánál



(Széphalom, octob. 5. 1844.)

Itt állok végre…
hova képzeletem
Gyász mezején,
Számtalanszor
El elszálltam én,
A bús emlékezet
Lenge szárnyain.

Itt állok én zöld sirodnál,
Dicső nagy Kazinczi!

Hárman nyugosztok
A sír éjjelében,
Nőd, s gyermeked:
Virágok tarka körében,
Összeboruló fák árnyiban
Szendergetek.

Oh! Regmecz nagy fiának
Dicsőült szelleme!
Engedd meg énnekem
Hogy sírban szendergő
Porhüvelyed szent porainak,
Nemzetem könnyétől –
Zöldülő sírját
Illethessem.

Légy üdvöz oh!
Gyönyörteljes vidék,
Szent Széphalom:
Dicső Vaucluse!
Légy idvez oh!
Szent sírhalom,
Melly a magyar
Nagy úttörőnek
Hamvait feded.

Te kis csalogány!
A lombok alkonyán
Zengj ékes dalt,
A nagy Kazinczi
Sírja fölött.

Megérdemli az,
Kis csalogány,
Hogy megsirasd,
Ki a te ősatyáddal
Együtt dalolt,
Együtt sírt és örült.

Ki tudná
A bút és örömet,
Mellyet szivemben
Érzék sírod felett,
Nagy Kazinczi.

Ki tudná festeni
Az örömet,
Hogy végre láthatom
Sírhalmodat,
A lakot, kertet,
Hol dicső életed
Tettdús pályádon
Bevégezéd.

Ki tudná festeni
A duló bánatot,
Mellyet szivemben,
Sok szenvedésed
Részvét-fájdalma
Ébreszte föl.

S a lant?... oh a lant
Némán hever,
Nincs kéz, sem szív,
Melly hurjain
Az elsírt dalokhoz,
Méltó dalt zengene.

Most itt pihensz
A néma sírnak
Éjjelében,
Virágok tarka körében,
Összeboruló fák árnyiban,
Iralmunk vértanúja,
Nagy Kazinczi.

Isten veled szent sír,
Isten veled szép Vaucluse,
Bevéstem már örökre,
Bevéstem-képedet szívembe.

Míg e kebel él,
Míg szíve dobog,
Míg benne honszerelem
Szent lángja lobog.
Téged soha,
Soha nem felejt!...

Jer velem, sírvirág,
Szívem mellé teszlek;
Jer velem ákászlomb,
Gomblyukamba tüzlek:
Ti lesztek emlékim
A szent sírhalomról,
Ti el nem virultok,
Levéltek el nem hull,
Mert reátok szemem
Részvétharmata hull.

Még egyszer széttekintek
Halmodról, Széphalom,
Még egyszer, tán utószor-
Rád borulok –
Mohosulni kezdő
Gyász sírszobor:
És most engedd,
Engedd nevem
Két betüjét
Emlékeül,
Hogy én is elzarándokoltam
A dicső Kazinczi,
Nemzetem könnyétől
Örökzöldben viruló
Sírja – gyászhalmához.
Oh Magyar!
Ki nem tanultál
Hazát lángolóan szeretni;
Jöjj el Széphalomra:
S itt Regmecz nagy fiának
Sírhalmán – megtanulsz!!

Forrás: Nagy Sándor versei  Pest, 1852.


Nagy Sándor (1820-1902): A csolnakos



Fönt az ég kéklő szőnyege
Örömben mosolyog,
Alant a csöndes Balaton
Ezüst tükre ragyog.

A sima tó fénytűkörén
Kisded hajó evez:
Benne egy ifjú lantos ül,
Örömdalt zengedez.

Távolban fölmosolyganak
A tó kék partjai;
A dalnok keble feldobog,
S így zengnek ajkai.

Nem messze van, nem messze már
A part fenyvesinél
A lak, hol agg szülőivel
A kedves mátka él.-

Oh mint örül a hű leány,
Mint égnek arcai,
Milly gyöngéden ölelnek át –
Liliom karjai:

Ha én, a várvavárt jegyes,
A leghűbb vőlegény;
Általölelve nyúgoszom
Hullámzó kebelén.

Én leszek a víg nászsereg
Királya, - s kedvesem,
Az édes kis lyányka leend –
Királyi hitvesem.

A vőfények körülveszik
Szívem menyasszonyát:
S rózsakoszorúval fedik,
Márvány szép homlokát.

S a hókaru szűz nyoszolyók
Körömben állanak;
Hogy vőlegénybokrétával,
Fölbokrétázzanak,

Így ékesítve felmegyünk
A kistemplomba, hol
Az ég áldása szál reánk –
A lelkész ajkirul.

Illly édes dal között halad
Az ifjú, s már közel
A part, s kedves menyasszonya
Kit szivére ölel.

A parthoz ér… kiköt legott,
S a lak fele halad,
A temetőn át, hol elé
Egy ujsírdomb akad

Az egyszerü kereszt felett
Fris rózsakoszorú,
Az ifjú szép reményegén
Sötét, nehéz boru.

Remegve a keresztre néz,
És ah! mit lát szeme…
A sírirat: imádott hű
Kedvesének neve.

Mint a kit a villám sujta meg,
A gyászos sírra hull:
Szivében égő fájdalom,
Szemében köny tolul.

Szegény lantos!... leáldozott
Szerelmed csillaga:
Imádott szép menyasszonyod
A sír menyasszonya,

S tiéd a duló fájdalom,
S a bús emlékezet;
Míg az ohajtott sírverem –
Ölébe nem temet!

Forrás: Nagy Sándor versei  Pest, 1852.