Nagy Sándor (1820-1902): Kazinczi sírjánál

(Széphalom, octob. 5. 1844.)

Itt állok végre…

hova képzeletem

Gyász mezején,

Számtalanszor

El elszálltam én,

A bús emlékezet

Lenge szárnyain.

Itt állok én zöld sirodnál,

Dicső nagy Kazinczi!

Hárman nyugosztok

A sír éjjelében,

Nőd, s gyermeked:

Virágok tarka körében,

Összeboruló fák árnyiban

Szendergetek.

Oh! Regmecz nagy fiának

Dicsőült szelleme!

Engedd meg énnekem

Hogy sírban szendergő

Porhüvelyed szent porainak,

Nemzetem könnyétől –

Zöldülő sírját

Illethessem.

Légy üdvöz oh!

Gyönyörteljes vidék,

Szent Széphalom:

Dicső Vaucluse!

Légy idvez oh!

Szent sírhalom,

Melly a magyar

Nagy úttörőnek

Hamvait feded.

Te kis csalogány!

A lombok alkonyán

Zengj ékes dalt,

A nagy Kazinczi

Sírja fölött.

Megérdemli az,

Kis csalogány,

Hogy megsirasd,

Ki a te ősatyáddal

Együtt dalolt,

Együtt sírt és örült.

Ki tudná

A bút és örömet,

Mellyet szivemben

Érzék sírod felett,

Nagy Kazinczi.

Ki tudná festeni

Az örömet,

Hogy végre láthatom

Sírhalmodat,

A lakot, kertet,

Hol dicső életed

Tettdús pályádon

Bevégezéd.

Ki tudná festeni

A duló bánatot,

Mellyet szivemben,

Sok szenvedésed

Részvét-fájdalma

Ébreszte föl.

S a lant?... oh a lant

Némán hever,

Nincs kéz, sem szív,

Melly hurjain

Az elsírt dalokhoz,

Méltó dalt zengene.

Most itt pihensz

A néma sírnak

Éjjelében,

Virágok tarka körében,

Összeboruló fák árnyiban,

Iralmunk vértanúja,

Nagy Kazinczi.

Isten veled szent sír,

Isten veled szép Vaucluse,

Bevéstem már örökre,

Bevéstem-képedet szívembe.

Míg e kebel él,

Míg szíve dobog,

Míg benne honszerelem

Szent lángja lobog.

Téged soha,

Soha nem felejt!...

Jer velem, sírvirág,

Szívem mellé teszlek;

Jer velem ákászlomb,

Gomblyukamba tüzlek:

Ti lesztek emlékim

A szent sírhalomról,

Ti el nem virultok,

Levéltek el nem hull,

Mert reátok szemem

Részvétharmata hull.

Még egyszer széttekintek

Halmodról, Széphalom,

Még egyszer, tán utószor-

Rád borulok –

Mohosulni kezdő

Gyász sírszobor:

És most engedd,

Engedd nevem

Két betüjét

Emlékeül,

Hogy én is elzarándokoltam

A dicső Kazinczi,

Nemzetem könnyétől

Örökzöldben viruló

Sírja – gyászhalmához.

Oh Magyar!

Ki nem tanultál

Hazát lángolóan szeretni;

Jöjj el Széphalomra:

S itt Regmecz nagy fiának

Sírhalmán – megtanulsz!!

Forrás: Nagy Sándor versei  Pest, 1852.