Tárnai István: Ünnep éjjelén

Sári dada már tizedszer kezdett bele Hófehérke történetébe, de a hét törpénél tovább sosem jutott, mert elbóbiskolt. Ha felriadt, ismét elölről kezdte. A méltóságos asszony nemigen vette észre, mert máshol jártak a gondolatai. De nem is vesztett vele sokat, hiszen hallotta már kicsi kora óta Sári dadától jóegynéhányszor.

Oda-odapillantott a selymes ringatóra, amelyben egyhetes kisfia aludt. Oldalt, dadogó párnákkal kínálkozott a faragott, oszlopos ágy, amelyben a Borághok minden asszonya az anyaság első napjait feküdte. Az ólomkarikás ablakon gyéren ütött át a holdfény s viasságra kelt idebenn a kandallóban égő tölgyfahasábok izgatottan ugráló lángjával. Túl az ablakon álmodott az ünnepéjben a decemberi kert s azon túl a végtelen rónaság, betakarva lágy hótakaróval.

Az ura a ház népével az éjféli misén volt. Néhány cselédasszony ügyelt a konyhán.A felsőházban Sári dada volt rajtuk kívül az egyetlen élő. A gyertya hamva nagyra nőve gömbörödött össze, vékony füstöt eresztve a boltíves mennyezet felé. Inkább a tűz világított. Felvette a kisasztalról a betegkészségek közül a bársonyos imakönyvét, de nem nyitotta fel. Némán, csak lélekben fohászkodott a maszületett Istenfiához, és az Istenanyjához, aki épp úgy szerette a gyermekét,mint ő a magáét, hogy írasson jó sorsot a részére. Ne legyen nyűgbe verve! Ne kössék láncok, bilincsek! Szerethessen a szíve szerént, és választhassa azt, akit szeretni fog. Ne mint az anyja,a szegény, rab anyja.

Az ablak megzörrent. Talán éjjeli madarat csalt oda a gyertyavilág, vagy egy álmodó faág nyújtózott felé. De nem,most ismét kopognak.

- Sári dada, valaki zörgeti az ablakot. Nézz csak ki.

Sári dada felriadt, belekezdett ismét a mesébe s csak ismételt szólításra eszmélt. Odacsoszogott az ablakhoz és kinyitotta az ólomba foglalt karikákból összerótt szárnyakat. A külső ablak színtelen üveggel volt bevágva. Ott állott előtte Balog Pista, a környéken félve emlegetett betyár. Sári dada keresztet vetett.

- Jaj, minden jótétlélek dicséri az Urat, mit akarsz itt, héj!

- Nyissa ki, majd odabenn megmondom.

- Ki az é s mit akar?

- Jaj, Teremtőm lelkem,Balog Pista van odakünn, ozt be akar jönni.

- Mit akar?

- Hát nem nyitja?! Kitöröm ezt a rácsot és a falhoz paskolom azt a fattyút, ha bemegyek.

A méltóságos asszony felsikoltott. Tudta, hiába kiált segítségért, senki sincs a felsőházban s a betyár bizonnyal nincs egyedül.

- Nyisd ki Sári dada, nyisd ki azonnal…

Sári remegve engedelmeskedett, felnyitotta a kulcsra járó rácsot. A betyár bevetette a szűrét, azután beugrott. Megragadta a vénasszony kezét s orra alá tartotta pisztolyát.

- Idehallgassék kend, vén boszorkány! Odaáll a sarokablakhoz a harmadik szobában,s onnan vigyázza kend a templomajtót. Ahogy az első lélek kilép rajta, hírt aggyék kend, különbe…

Többet nem szólt, de belökte a szomszéd szobába a félholt dajkát. Behúzta az ajtót, betette az ablakot s ott maradt állva, egy lépést se téve előbbre. Az arcáról eltűnt a keménység, a szeme nézése szomorúvá hajlott, de ahogy odatapadt a fiatalasszonyra, Mellette a bölcsőre, felcsillant benne valami idegen öröm fénye. Az asszony várta a szavát, de hogy nem szólalt meg, ő maga kezdte.

- Ami kis érték van idehaza, ott leli abban a supládban. A kulcsa ott van valahol az asztalon. Sokat érőt nem tart itthon az uram.

A legény végre szót adott. Lágyan csengett a hangja, mintha nem is ugyanaz az ember beszélne véle.

- Méltóságos asszony, én nem rabolni jöttem.

- Hát akkor mit akar?

- Méltóságos asszony, Pintyőke kisasszony, nem kell innen nékem semmiféle drága jószág.

A beteg felkönyökölt. Meglepetten kutatta a legény arcát. Odahaza, az apja házában, mikor még ispánkisasszony volt, ott hívták Pintyőke kisasszonynak.

- Ismer kend engem? Honnan? Mit akar itten?

- Pintyőkekisasszony… a gyerekhez jöttem.

Az asszony ijedten hajlott a ringató felé,mikor a betyár egy lépést tett közelebb.

- A gyermekemet ne bántsa! Fellármázom az egész falut, ha addig élek is.

- A gyerekhez jöttem. Meg akarom csókolni.Csak egyszer.Az enyém.

-Kend hibázott… Kend a világba beszél…

- Tudom, mit beszélek. Az a gyermek az enyém. Én vagyok az apja.

- Félek kendtől. Nincsen jóeszénél.

- Rég ismerem én a méltóságos asszonyt. Még amikor az ispán úr  élt, meg a Sándor úrfi. Azt is tudom, amikor az úrfi miatt a tekintetes úr meglőtte magát.

Pintyőke lehajtotta a fejét. Lassan peregtek a szeméből a könnyek.

- Ne sírjék a kisasszonyka – így jobban esik hívnom -, nem akartam megszomorítani a szómmal. Arra is emlékszem – még most is fáj tőle a szívem -, amikor az idevalósi méltóságos úr elvitte a jenőházi tiszti lakból ötlovas kocsiján.

Pintyőke felvetette a szemét. Szinte mentegetőzött.

- Nem tehettem másként. Sándorról volt szó, a bátyámról. A becsületéről.

- Tudom. Mindent tudok. Kiskocsis voltam akkoriban én ott. Nem is egész bérre, csak háromfertályra. A kisasszony nemigen ismert. Istenem… Az ispán lánya és egy cselédgyerek… Háromfertályos… Amikor elvitték, elment vele a jobbik eszem is. Nem sok hasznom vették azóta nékem. Egyszer ozt összeakasztottam a kocsisgazdával, nekihamarkodtam a vasvillával, azután búcsút vettem a kapufélfától. Azóta járom az erdőt. Erről a tájékról nem tudok messzebb szakadni. Jólesik, ha belopózom a kertbe és az ablak függönyén megláthatom legalább az árnyékát.

- Baj lehet belőle. Elfoghatják.

- Tudom. Nem sok még a vétkem,vér sincs a kezemen,de a törvény is nagy bűnöst csinál az apró betyárból a nagy panaszos szavára.

- Akkoriban, régen, egyszer vadászni mentek – folytatta a legény -, urak, asszonyságok, sok parádés vendég. Rohantak a paripák az erdő rakott útján s a kisasszonyka elől. A Ráró vitte, mint a széls kicsit ostorával még inkább hajszolta sebesebb iramra. Mintha menekülni akart volna a vendégektől. Maradozott is a többi. Előbb egy hajításra, de a bükkös szélén, ahol megkerüli az út a Labancfojtó dombot, már puskalövésnyire járt tőlük. Én fel a meredek ösvényen, át a hegyi vad bozóton. Jó utat megnyerek, hamarébb leérek a kanyarodóhoz s még egyszer láthatom. Hát jön is a Ráró. Rohan, mint a vihar, szügybe vágott fejjel. Ahogy ozt a kőkereszt eléje tárja a karjait, csak megtorpan előtte, két első lábával belekapál a semmibe, megfordul s a másik pillantásban már gazda nélkül rohan vissza.

- Ott feküdt a porban.A haja lebomlott, a két szeme talán örök álomra csukódott. Kökény,galagonya tövisfalt vert elém, de én nem éreztem tüske szaggatását, törtettem át rajtuk, hogy hamarébb érjem. Oh, hisz talán a szíve most dobban utolsót.

- Két orcája sápadt, pillája se mozdul, de a keble zihál. Távolról már zúgott az erdő a keresők zajától. Itt lehetnek rögvest és elveszik tőlem. Nem adom, nem adom! Felkaptam ölembe, vittem be a sűrűségbe. Azután ott robogott el tíz lépsésre tőlem a riadt vendégsereg. Hogy elcsitult a lárma, odatérdeltem elébe.Feltéptem segíteni akaró kézzel a köntösét. Megállt bennem a vér a gyönyörűségtől. Csak néztem, néztem s a  szívemet valami nagy fájás szorította marokra. Azt hittem, ha megcsókolom, eloltom a lekemben égő Gyehennát. Oh, csak akkor lettem betyár, amikor megloptam orvul, maganemtudtában. Azután kivittem a kőkereszthez. A sűrűjéből vigyáztam a fáklyáscselédeket, akik rátaláltak. S azóta az a lopott gyönyörűség a poklommá lett, mert csak jobban epedek utána.

Pintyőke dermedten hallgatott és közben felderengett az emlékezésében valami, amitől félt és ami titokzatosan,némán mégis régen kísértett a gondolatai között. Ijedten nézett a legényre, aztán, ahogy rávetődött a szeme rőthajú urának az arcképére, összeborzadt.Gyenge reménnyel, hogy maga se hitte, megkérdezte:

- De a gyerek az uramé…?

- Vigyázza meg méltóságos asszony.Az ura arca,mint a hholdvilág, oly fakó, a szeme savó, a haja pedig rőt,mint a tarló. Az én bőrömet még az anyám mellén fogta meg az Isten napja,a hajam fekete, a szemem sötét. Nézze meg méltóságos asszony a gyerekét, kire hasonlít.

Pintyőke odahajolt önkéntelen a bölcső felé. Nyugodtan csámcsogott benne a csöppség. A bőre barna volt, mint az olaj, a haja fekete, mint a holló s ahogy egy pillanatra felvetette a szemét, az is sötét volt,mint az éjfél. Maga elé tekintett, elgondolkozott, valami magyarázatot keresett a rejtélyre.

Csend volt és a csendbe egyszerre belecsengett az éjféli harangszó. Úrfelmutatás… Pintyőke lehajtotta a fejét s buzgón mea-culpázott, hogy az a kis boldogsága is bűnben fogant.

- Térjen igaz útra! –mondotta az asszony, mikor elhallgatott a harang.

-Hasztalan próbálnám. Ha én eltekintek erre az ablakra, csak betyárrá lennék ezerszer is újra.

- Menjen.Itt érhetik. Bántana, ha baja esnék.

- Megyek. Csak még arra kérem, fogadja el tőlem a kisasszony ezt a karikást,meg ezt a rézfokost. Kedves két jószágom. Egyebem sincsen. A fiamnak hoztam.

- Köszönöm. Megőrzöm. Ha megnő, odatestálom néki.

-És még volna egy nagy, egy igen nagy kérésem…

- Szóljék csak bátran. Amit megtehetek…

- Méltóságos asszony… Pintyőke kisasszony… az a csók ott a Szirtalján lopott csók volt…

Pintyőke megremegett.

- Az a csók lopott volt. Nem igaz szívből adott. Oly boldoggá tenne véle…ha megcsókolna szívből, a maga szántából.

Pintyőke nem felelt. A fejét lehajtotta mélyen a ziháló keblére.

- Haragszik? Ne haragudjon a szómért. Igaz, botorság volt tőlem. De nem is szóltam semmit. Csak ne haraguggyék. Megyek is inkább. Isten megáldja. Csendes jóéjtszakát… Méltóságos asszony… Pintyőkekisassony…

Felvette a szűrét, helyrerázta a vállán s megindult lassan. Már odaért az ablakhoz,már ugrani készült, mikor Pintyőke odasikoltotta:

- A fiadat csókold meg!

A legény nem mert hozzányúlni, csak nézte könnyes szemmel a gőgicsélő babát a bölcsőben s csak nagy biztatásra csókolta meg csöpp kis kezét.

Aztán egyszerre, ellenállhatatlanul,tilalmas csókban megcsókolták egymást.

- Menj, menj – mondotta az asszony,mikor feleszmélt. És felejt el mindent.Jobb less mindhármunknak.

A betyár nemre ingatta fejét. Mintha el lehetne feledni a szívünk dobogását. Könnyek barázdázták az arcát és nagyon lassan indult az ablak felé. Mikor fellépett és visszatekintett, ott látta a fiatal anyát a bölcsőre borultan zokogni.Vissza akart rohanni, de a kinyílt templomajtón idáig hallatszott az Ite, missa est szava. Megkeményítette a szívét, leugrott a párkányról s eltűnt a kert bokrai között.

Pintyőke lassan ocsúdott. Csengetett. Sári dada elszántan rohant be.

- Ne bántsd, ne bántsd!

Mikor meglátta egyedül úrnőjét, igen megjött a bátorsága s ugyancsak szidalmazni kezdte az akasztófavirágot. Az asszony rászólt és elhallgattatta.

- Sári dada, tedd be az ablakot és ha szeretsz, egy szót se az egészről.Senki se tudjon róla. Ezt a karikást meg fokost pedig tedd oda az alsó fiókba, ahol a lánykori emlékeimet meg az édesanyám képét őrzöm.

Forrás: Napkelet 2. évf. 1. sz. (1924. január)