Fönt az ég kéklő szőnyege
Örömben mosolyog,
Alant a csöndes Balaton
Ezüst tükre ragyog.
A sima tó fénytűkörén
Kisded hajó evez:
Benne egy ifjú lantos ül,
Örömdalt zengedez.
Távolban fölmosolyganak
A tó kék partjai;
A dalnok keble feldobog,
S így zengnek ajkai.
Nem messze van, nem messze már
A part fenyvesinél
A lak, hol agg szülőivel
A kedves mátka él.-
Oh mint örül a hű leány,
Mint égnek arcai,
Milly gyöngéden ölelnek át –
Liliom karjai:
Ha én, a várvavárt jegyes,
A leghűbb vőlegény;
Általölelve nyúgoszom
Hullámzó kebelén.
Én leszek a víg nászsereg
Királya, - s kedvesem,
Az édes kis lyányka leend –
Királyi hitvesem.
A vőfények körülveszik
Szívem menyasszonyát:
S rózsakoszorúval fedik,
Márvány szép homlokát.
S a hókaru szűz nyoszolyók
Körömben állanak;
Hogy vőlegénybokrétával,
Fölbokrétázzanak,
Így ékesítve felmegyünk
A kistemplomba, hol
Az ég áldása szál reánk –
A lelkész ajkirul.
Illly édes dal között halad
Az ifjú, s már közel
A part, s kedves menyasszonya
Kit szivére ölel.
A parthoz ér… kiköt legott,
S a lak fele halad,
A temetőn át, hol elé
Egy ujsírdomb akad
Az egyszerü kereszt felett
Fris rózsakoszorú,
Az ifjú szép reményegén
Sötét, nehéz boru.
Remegve a keresztre néz,
És ah! mit lát szeme…
A sírirat: imádott hű
Kedvesének neve.
Mint a kit a villám sujta meg,
A gyászos sírra hull:
Szivében égő fájdalom,
Szemében köny tolul.
Szegény lantos!... leáldozott
Szerelmed csillaga:
Imádott szép menyasszonyod
A sír menyasszonya,
S tiéd a duló fájdalom,
S a bús emlékezet;
Míg az ohajtott sírverem –
Ölébe nem temet!
Forrás: Nagy Sándor versei Pest, 1852.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése