„Szemed ragyogó szép csillag,
Arcod piros rózsa,
Én meg a méh-; csókjaimmal
Szedek mézet róla. -
Hadd ölellek kedvesem, -
Ez a világ mit nekem?!”
Szólt a király palotája
Ragyogó termében,
És a leány mosolyga rá -
Oly igéző szépen.
Piros ajka csókra vár;
Csókra csókja visszajár. -
Hirnök jő be a terembe,
Oly komor az arca, -
„Jó királyom, jó lenne tán
Készülni a harcra.”
„Készülni még van idő -
Jer idébb csak drága nő;”
Derült napra sötét éj jött,
Csend van Ninivében;
De ott messze mi fény villog
A homály ködében?
Ott benn nincsen semmi zaj,
De odakinn halk moraj. -
„Harczra király, itt az ellen!
Vért szomjazik kardja:
Küzdelemre! – ne száradjon
Honfivérünk rajta?
„Gyáva nép, én védjelek!?
Engem kell, hogy védjetek!”
Künn a harc dúl s vidám dal zeng
Benn a palotában,
Nyugszik a király kedvese
Ölelő karjában. -
Olyan szépek álmai -
Mosolyognak ajkai. -
Szegény király, boldog álmot!
Nem sokáig álmod?
Szét vágja az ellen kardja
Azt a boldog álmot.
Itt az ellen serge már,
És a halál véle jár. -
„Drága kincsem, szép leányka,
Elvesszelek téged?!
Szabad leszek,s te enyém lész,
Küzdök, vivok érted.
Az ellenség vak dühén
Diadalmat vivok én!”
Késő van már kardot vonni,
Hasztalan küzdésed!
Ár az ellen, - gyenge sajka,
Elsöpör az téged,
Vissza, vissza, - hasztalan!
Utad bárhol zárva van. -
„Vesszem el hát koronámat,
Vesszen bibor ékem,
Vesszen egész birodalmam:
Csak te maradj nékem!…
Szeretsz-e még angyalom?”
’Most jobban, mint egykoron!’
„Nem fog téged átkarolni
Idegennek karja;
Veszted miatt kinzó bánat
Keblemet nem marja.
Értem éltél, érted én:
Értem halj meg, érted én!”
Láng boritja a királynak
Fényes palotáját,
Véres fénnyel tépi széjjel
Az éjjel homályát.
Benn a király mindene,
Ő maga s hű kedvese…
Fényes házak helyein most
Sötét romok állnak,
Emlékjelül a hű leány
S a szegény királynak.
És a csendes esti szél
Gyászos estekről beszél.-
Forrás: Pápai Lapok 1. évf. 24. sz. Pápa, 1874. okt. 10.
2026. ápr. 28.
Pap Kálmán: 1853-1934): Ninive veszte (ballada)
Ujvári Elek: (?-1876): Egy dalt…
Egy dalt, egy édes dalt nekem!
Kit megtört már a szenvedés:
Egy dalt! Mely édes hangival
Örömsugárt szivembe vés.
Egy dalt! Mely fásult lelkemet
Fölrázza búsló álmiból;
Egy dalt! Melyben az üdv s remény,
A vágy derengő hangja szól.
Egy dalt! Legyen bár puszta árny,
Hiú sóvárgás, képzelet, -
Mely minden bút megsemmisit
S az ábrándokba elvezet; -
Egy édes dalt, vigasztalót!
… Aztán ismét csalódhatom!…
Akkor legyen csak bús e dal:
Ha majd elföd a sírhalom!
Forrás: Pápai Lapok 1. évf. 23. sz. Pápa, 1874. okt. 3.
Zalay Lajos (1849-?): Ha meghalok…
Ha meghalok, Pápa földje lesz sirom…
Itt mosolygott rám fel az én csillagom.
Kedvesim! Koporsóm ne fedjétek be
E csillagot hadd láthatom örökre!!
Mert tudom, hogy drága kis lány csillag lész,
A kék égre tűz fel a teremtő kéz.
Minden csillag közt te lész legfényesebb!
S az én sirom… minden sirnál setétebb.
Fényes csillag… setét sir… megálljatok:
Zajló szívem hadd pihenjen rajtatok.
Setét sirra… fényes csillag mosolyog,
Setét sirból vajon én majd mit látok?!
Forrás: Pápai Lapok 1. évf. 22. sz. Pápa, 1874. szept. 26.
Ujvári Elek: (?-1876): Miért dobogsz?
Miért dobogsz te elnyomott szív?
Mért hallatod bús sóhajod, kebel?
Hisz úgy sincs, ki meghalna téged, -
Esdő szavadra senki sem felel!
Vagy tán utolsó dobbanásod ez, szív;
És ez végső bús sóhajod, kebel?…
Ha úgy van! – ki tán tudott szeretni,
Felel!… de némán… csak könyűivel!
Forrás: Pápai Lapok 1. évf. 21.sz. Pápa, 1874. szept. 19.
Pap Kálmán: (1853-1934): Nem, nem érdemlem meg szerelmed…
Nem, nem érdemlem meg szerelmed,
Tiszta szived hő érzetét!
Mely hozzám fűz, a rózsaláncot
Ne tűrd tovább, tépd szerte-szét.
Vesd el emlékemet magadtól, -
Érdemesebbel fogj kezet.
Megnyugszom már, nem zugolódom,
Útam akárhová vezet.
A csendes szentély küszöbén át
A bűnös megdöbbenve lép;
Habár felé üdvöt sugároz,
Kegyelmet int egy égi kép.
Szentély tiszta szived szerelme,
S én bünös vagyok, érzem;
Mért ne tilthatnád ki a bünöst?
Tilts ki engem szerelmesem.
És még én mertem szót emelni
A végzet ellen egykoron,
Miként ha érdem koszorúja
Körözte volna homlokom.
Méltatlan volt e vádolásom, -
Bűnös vagyok – elismerem;
Hisz értemet én nem szereztem
Egyetlen mosolyodra sem.
Mégis, ne hagyj, ne hagyj el engem,
Légy énnekem őrangyalom!
Ki a botlástól visszatartson
És bátoritson útamon.
Nem veszett az még el egészen,
A ki tisztán tud érzeni, -
Nem, nem érdemlem meg szerelmed;
De meg fogom érdemelni!
Forrás: Pápai Lapok 1. évf. 20. sz. Pápa, 1874. szept. 12.
Ujvári Elek: (?-1876): Igy mulnak el…
Igy mulnak el napok, hetek:
Gondolkodom mélyen, mélyen;
Elmerengek órahosszat
Egy, a múltból vett bús képen:
Midőn te engem szerettél,
És én téged szerettelek!
Elváltunk, mint hívek… és én
Örökre elvesztettelek!
Fölkeresem a társaság
Tréfás, enyelgő, vig zaját;
De sem tréfa, sem enyelgés
Nyugalmat szivemnek nem ád.
A fájó kép élénken áll
Búbamerült szívem előtt,
Mely egyre csak azt dobogja:
Szeretem őt! Szeretem őt!
Hiába küzdök magamban;
Nem tudom elfelejteni!
Kedves képét a szerelem
Előttem egyre lengeti.
Hogy is lehet felednem azt,
Ki egyetlen kincsem vala?
Szivem élte, boldogságom:
Szerelmem fénylő csillaga!
Mint a honfit a lobogó
Lelkesiti szineivel
Győzelemre vagy halálra. -
S vérét bátor ontni, ha kell:
Ugy engemet a szerelem
Lobogója egyre tüzel.
Győzni szivén! Vagy sziveért
Meghalni, hogyha halni kell!
Forrás: Pápai Lapok 1. évf. 19. sz. Pápa, 1874. szept. 6.
Hory Béla (1848-1909): Kis angyalom…
(T. R-nak)
Kis angyalom boldoggá tettél,
Minő nem voltam soha még!
Nem irigylem a meny lakóit,
Szivem csupán csak érted ég.
Varázs csókod még most is ajkamon,
És e varázs csók csudás hatalom.
Pici karoddal átöleltél,
Miként tölgyet a kis virág.
Nem érezék körültem semmit,
Kihalt számomra a világ.
Csak csókodat éreztem ajkamon,
Oh! varázs csókod csudás hatalom.
Szivünk verése összedobbant,
Mily égi üdv volt kedvesem!
A boldogság ajkam bezárta,
Egy szót sem szóllottál te sem.
Csak csókodat éreztem ajkamon,
Oh! varázs csókod csudás hatalom.
Forrás: Pápai Lapok 1. évf. 18. sz. Pápa, 1874. augusztus 30.
Pap Kálmán: (1853-1934): Csokonai emlékezete
(Szül. 1773. nov. 11.)
Szunnyadt a nemzet, - szive dobbanása
Mutatta már csupán, hogy mégis él;
Nem volt többé a multnak öriása,
Ki ellenivel győztes harcra kél.
És megzendült a költő néma lantja,
Zengvén a multat s szive érzetét, -
Hogy fölgyuladjon népe szive rajta
S életre rázza alvó nemzetét.
Ébredt a nemzet – és a tespedésnek
Széttépte láncát, új életre kelt;
Úgy vélte, hangzik még a bűvös ének,
A mely adott életre néki jelt.
Elindult kedves dalnokát keresni,
Vivén jutalmul zöldelő babért;
De, ki tanitott szép honát szeretni,
Az már pihenni rég a sirba tért.
És a beomlott sirhalom babérral
Lett elboritva a költő felett,
Emlékének szent könnyel áldozának,
Ki éltében oly sokszor könyezett.
A veszteségnek fájó érzetében
Tekintetünk a multra vissza szállt;
És elmerülve lelkünk képzetében,
A fájdalom édes gyönyörré vált.
Ott láttunk bűvös hangú dalnok,
Midőn anyád karjában ringatott, -
S hivén, hogy védnek az égi hatalmak,
Neked dicső jövőt jósolgatott.
Ott láttunk téged habzó szenvedéllyel,
Az ifjú évek tengere felett,
Bár a féket szilajon tépve széjjel -
Nem szennyezé folt tiszta lelkedet.
Miként, ha újból hangzott voln’ az ének,
Szivből fakadva, kedves édesen,
Dicsérve báját Lilla szép szemének,
Mint még el nem dalolta senki sem.
Felnyilt előttünk egy világ határa,
Miről dalod oly lelkesülve szólt;
Szemet vakitott annak fénysugára, -
És az szerelmed új világa volt.
A képzeletnek tündér délibábja,
Csalóka kép – szétfoszlott hirtelen,
S rideg sirhalmod, a való világa
Könyes szemünk előtt im megjelent.
Csak most éreztük még a veszteséget,
A mit te benned vesztett szép hazánk,
És érezzük, midőn miénk az élet,
Kik egykor tespedésben szunnyadánk.
Én nagy szavakban téged nem dicsérlek,
Méltó szavakra ajkam nem talál;
Hiszen tetteid fennhangon dicsérnek,
Midőn elmondják: hiv és nagy valál.”
Örök éltet nem igérek nevednek, -
Minek is volna azt mg mondanom;
Mit a nemzetek sziveikbe vesznek,
Feledség fátyla arra soh’ se von.
Egykor hatalmasan a félvilágot
Megrengeté harcban edzett karunk;
Dicső napok, felhőt vonának reátok,
De még élünk, magyar nemzet vagyunk.
Még pezsg a régi honfivér erünkben,
Él a nemzet sok késő századig;
S a költő élni fog hű érzetében,
A míg majd szive végsőt dobbanik.
Forrás: Pápai Lapok 1. évf. 17. sz. Pápa, 1874. augusztus 23.
Pap Kálmán: 1853-1934): Petőfi emlékezete
- Óda -
A dalnok hő szerelme tenger ár-volt,
Habjai gyöngyöket termettenek,
Dalolt az ifju még nem hallott hangon,
Megbámulták a törpe emberek.
S az égi dalok megérdemlett ára
Lőn borostyán az ifju homlokára.
Szép csendesen folyó évek nyomában
Jöttek zavargós küzdelmes napok,
Az ifju költő lágy szerelmi lantján
Szilaj viharrá váltak a dalok.
Honáért küzde lantja, kardja éle, -
Elhullt hona – és ő is hulla véle.
Ha volna hangom, bűv hatalmú hangom,
Megrengetném a messze bérceket;
Mik száz viharban büszkefővel álltak,
Lehullanának, hallva nagy neved.
S át kiáltanám az elnémult világon:
Nincs, ki osztozzék veled s cser ágon!
Még a setét föld is csak hoz virágot,
Még van, miként volt egykor ifjuság,
Most is dobog a sziv a hő kebelben,
Szeretünk most is, mint az ó világ.
De a ki tudna mint te, úgy szeretni,
A messze földön nincsen senki, senki.
Még áll a hon az ősök szép hazája,
Él, még sokáig fenn kell állnia, -
Hisz érte száll az égbe annyi sóhaj,
Hisz érte fárad annyi hű fia;
De azt bevallja minden honfi szája,
Honszerelmednek nincs sehol se párja.
Zarándokolnék a gyász sirhalomhoz,
Kisirni rajta fájó könyemet, -
Hiába kérdem, azt nem tudja senki,
A drága dalnok sirja hol lehet.
A csillag, a mely tündöklött az égen,
Ki tudja, hullva, mely hazába mégyen?
Mely nem nehézkedik kihült porodra,
Az óriás emlék szivemben áll;
Nem omlik ez le, még csak meg se rendül,
Bár rá ezer viharnak mérge száll.
Hogy is lehetne téged elfeledni?!
Előbb e szivnek kellne megrepedni.
Még áll a hon, az ősök szép hazája,
És még sokáig fenn kell állnia,
Hisz érte száll az égbe annyi sóhaj,
Hisz érte fárad annyi hű fia:
S míg lesz egy hű fia a szép hazának,
Emléke élni fog hű dalnokának.
Forrás: Pápai Lapok 1. évf. 14. sz. Pápa, 1874. augusztus 2.
P. Szabó Károly: Petőfi Sándor
Huszonöt évvel ez előtt meleg napjai voltak a magyarnak. Az a fegyver volt már-már eltörendő, és mélyen a föld alá hantolandó, a melyet országos törvényei védelmében, hazája és a szabadságért huzott ki. – Már-már nyugovóban volt a magyarszabadság és dicsőség napja, midőn a forradalmi dráma végkifejletében az erdélyi magyar hadsereg, Bem alatt, Segesvárnál még egyszer szerencsét próbált. Az ütközet elveszett, a hősök virágai elhullottak, és a magyar fegyverek dicsőségének itten leáldozásával a magyar költészet fényes napja is letünt.
Petőfi Sándor a harcmezőn elesett. -
A magyar népköltészetnek ezen kiválóan kimagasló alakja 1823. január 1-én K. Kőrösön született. Iskoláit Kecskeméten, Sz.Lőrincen, Gyönkön, Aszódon kezdette, - Selmecen folytatta. Itt ismerkedett meg egy vándor szinésztársasággal, és ezen ismeretsége egész jövőjére határozó befolyással volt. Lelke mindég a szinészet felé vonzotta, mely téren Borostyán név alatt szerencsét is próbált; de mindég sikertelenül. Selmecről Pestre, innen Sopronba ment. Orlai rokona és barátjával katonává lett, és Tirol, Horvátországban egy évig viselte egyenruháját. 1841-2-ben Pápán tanult, hol egy lyrai művével 2 arany pályadíjat is nyert és vette föl eddigi Petrovics helyett a Petőfi nevet. A költészet múzsája ezen években ihlette meg határozottan ajkait, és lett ezután a magyar népköltészetnek elsőrangú költője.
Az 1843-ik évben Pozsonyban találjuk őt az országgyülés alatt „országgyülési tudósitások” fárasztó irásával foglalkozva. 1844-ben Pesten volt, és kiválóbb költőinkkel kötött ismeretsége mind inkább kifejté lánglelke szárnyalásait, és megörökíték a Petőfi nevet. A hazának minden részében olvastattak müvei, énekeltettek dalai. Sok ifjú szerelmes leány, ábrándos világában, benne találta föl szerelme ideálját.
Nevezetes fordulópont Petőfi életében az 1846. év. Ennek tavaszán, Erdélybe utaztában, Szathmár-megyében, Erdődön ismerkedett meg Szendrei Juliával, gróf Károlyi Lajos jószágigazgatója leányával, és hevülő természetes egész szenvedélyével belé szeretett, - szeptember 8-án pedig az erdődi várkápolnában arájával egybe is kelt, novemberben már Pestre tette lakását, a hol találták a 48-ki mozgalmas napok is.
Petőfi ekkor már nemcsak az emelkedő költészeti irodalom egyik vezére, hanem a megifjudott Magyarhonnak lelkes szószólója és a martius 14-i nemzeti körben összejött népgyülésnek zászlóvivője „Talpra magyar” költeményével elragadó szónoka is volt, - és vele együtt Jókai, Vasvári és Bulyovszky kinyomatták a magyar nemzet 12 pontő kivánalmait. A pesti országgyülés alatt Petőfi a félegyházi választó kerületet képviselte. De a szerelem és a hon szabadságáért rajongó lelke nem elégedett meg csak a dallal, nem tudott megnyugodni az országgyülés vitáin.
1848. szeptemberben honvéd lett, és octóberben már a 28-ik zászlóalj kapitánya. Nemsokára Erdélybe ment, és itt a harcok nagy mesterének, Bemnek hadához jött. Minden nevezetesb csatában részt vett, és honszerelme lángoló felejthetlen betűit, kardja hegyével irta fel az ellenség homlokára. 1849. februárban családi ügyekben Debrecenben időzött, hol Mészáros hadügyminiszterrel volt vitája. Minthogy nyakkendőt és kesztyüt Petőfi sohasem viselt, a katonai rendszabályokat fentartatni kivánó hadügyminiszter követelte tőle, mint tiszttől, a nyakkendőviselést. Erre Petőfi a február 17-i válaszlevelében letette kapitányi egyenruháját, ha, ugymond, neki ezt nyakravaló nélkül nem szabad viselni. Mint önkéntes állt be Bem hadseregébe, és az őt rövid idő mulva őrnaggyá nevezte ki. Petőfi a hadvezérek ideálját Bemben látta, Bem pedig Petőfiben a lánglelkü dalnokot és tüzesvérü bátor bajnokot tisztelte és csodálta.
Eljött az Erdély sorsát elhatározó és a magyar fegyverek szerencséjét eldöntő segesvári, vagy jobban mondott Fejéregyháza melletti csata napja, hol a Lüders alatt 12000 főnyi egyesült, orosz hadtest ellen Bemnek aránytalanul kisebb, 2800-nyi serege vivott élethalál harcot. Bem ágyúja Skariatin orosz tábornagyot leteríti, utóbb Bem megsebesült és Petőfi tizenegy ulános döfésére vérével áztatta szeretett hazája szent földjét, jul. 31.ezelőtt huszonöt évvel csak 13 nap kellett, hogy a magyarszabadság véres napja is leáldozzék Világosnál.
Sirját hiában keressük. Véresharcok idején az elesetteket közös sir fogadja be. De nincs is nekünk semi közünk sirjához, hiszen Petőfi él. Szépen mondja Szász Károly
De hol a sir? – Oh ki lelendi ezt fel:
Hogy megjelöljük kővel, vagy kereszttel,
Mit mondok? – óriás piramiddal azt?!
Óh csak keressük, mindütt, arra erre…
Arról fogunk ismerni majd a helyre:
Szebb a virág ott, zöldebb a haraszt.
Igen is, ő mint a nemzet dalnoka a nemzet halotta is lőn, - és most a nemzetnek, műveiben örökké élő költője. Emlékezzünk reá mindnyájan, nemcsak a huszonöt év fordultával, de örökké, míg magyar él. Emeljen a nemzet colossalis emléket a fővárosban nagy nevének hirdetésére, - emeljenek a nép milliói, filléreikből, méltó emléket születési házának a nemzet tulajdonául megvásárlásával, - emeljünk elévülhetlen emléket a magyarok millióinak lelkében, nagybecsü költeményeinek századokon át hű fentartásával!
Tőle tanuljon az ifju leány, midőn amaz ismeretlen érzelem először ábrándositja el lelkét, szenvedélyesen szeretni, - tőle tanuljon az ifju nő és férfi igazán s lángolón szeretni, midőn egymást feltalálva a házasságban eggyé lettek, - tőle vegyen példát a honvéd, a katona, hazájáért életét is feláldozni, - és általa lelkesüljünk mindnyájan a hivatásunkat betölthető társadalmi s nemzeti eszmékért, a hazának minden áldozatra kész szeretetében.
Forrás: Pápai Lapok 1. évf. 14. sz. Pápa, 1874. augusztus 2.
Lepossa Dániel (?-1935): Két koporsó
- Lehnau után, németből -
A főegyház sirboltjában
Két setét koporsó nyugszik:
Egyik királyi tetemet
Rejt, - egy dalnokét a másik.
Trónon ült a király hajdan,
Fénytől pompától köritve,
Királyi pálca jobbjában,
Koronával fedve feje.
De a kevély király mellett
Nyugszik mégis a hű dalnok, -
Kezében tartva még most is
Éltének társát a lantot.
Az országban széjjel – szerte,
Harckiáltás hangzik, harsog;
De az elhúnyt király többé
Kardot rántni soha nem fog.
Lengnek a völgy virányain,
Langyos szellő, lágy fuvalmak:
A lant hangjai örökre
A nép ajkán fenn maradnak.
Forrás: Pápai Lapok 1. évf. 13. sz. Pápa, 1874. julius 26.
Újvári Elek (?-1876): Nem régen játsztam…
Nem régen játsztam még anyám ölében,
S gyermekkoromnak bájit élvezém;
Nem ismerém az élet küzködésit,
A boldoglét hona terült elém.
De az idő szárnyalt fejem fölött, és
Eltüntek a gyermekkori napok.
Megismerém az élet gondja terhét…
Én a bánatnak gyermeke vagyok!
Szivem kitárult, mint a rózsa kelyhe
A mosolygó tavasznak idején;
Megszállta, miként lepke a virágot,
A derengő vágy és a szép remény!
„Szeretni csak, hő, forró érzelemmel!
Mert kik szeretnek, csak ők boldogok!”
Ez volt a szent cél, melyért lelkesültem…
Én a csalódás gyermeke vagyok!
Nem volt elég még ennyi szenvedés sem;
Mert jött a sors, és gyilkoló keze
Letépte minden ékemet, mint a fa
Levelét az ősz hervasztó szele.
Eltüntek az igaz rokon s barátok.
Egyedül álltam, - ég s föld elhagyott!
És elvonulva a világ zajától
Én a magánynak gyermeke vagyok!
Sebét enyhiti, a magány, szivemnek,
Mit rajta a bú, csalódás ütött.
Örök békére lépek végzetemmel
Itt e rideg, fehér falak között.
Többé a múlt s jelen nem érdekel már!
Csak a távol jövőre gondolok;
Midőn ezt mondhatom igaz kebellel:
Én a hazának hű fia vagyok!
Forrás:Pápai Lapok 1. évf. 12. sz. Pápa, 1874. julius 19.
Újvári Elek (?-1876): Itthon vagyok újra…
Itthon vagyok újra csendes kis tanyámon,
Itthon van énnekem összes boldogságom!
Megelégedett csak itthon lenni tudok,
Hol hévvel ölelnek a szerető karok.
Nem kell nekem semmi! Hisz maga magyarság,
Ha a rózsám csókra nyújtja piros arcát!
Menyországom könnyen válhatnék pokollá, -
Ha az én kis rózsám szivét másnak adná.
forrás: Pápai Lapok 1. évf. 11. sz. Pápa, 1874. julius 12.
Pap Kálmán (1853-1934): Ne adta volna hát a végzet…
Ne adta volna hát a végzet,
Hogy téged feltaláljalak,
A kit még nem is ismerélek,
A midőn már imádtalak;
Ne adta volna megismernem
Szép lelked s tiszta szivedet:
Avagy engedne üdvözülni
Karjaid között engemet.
A napok végetlen sorából
Az a nap esett volna el,
A melyen elmondtam te néked,
Hogy csak érted ég e kebel;
S könyező szemed elbeszélte,
Mit el nem mondnak a szavak:
Vagy volna arra is hatalmam,
Hogy téged boldogítsalak.
De mért a sors ellen kikelnem,
Mely küzdenem erőt adott?
Vagy érdemel-e pályabért az,
Ki küzdve még nem izzadott?
És nincs-e arra is hatalmam,
Hogy boldogitsalak, leány?
Hiszen a tiszta sziv szerelme
Viszontszerelmet vár csupán.
Oh légyen áldva hát a végzet,
Hogy téged feltaláltalak,
A kit még nem is ismerélek
A midőn már imádtalak.
Mig végre dobogni megszün,
Szivem csupán érted dobog,
S bár elborulna láthatára,
Erős leend – s remélni fog!
forrás: Pápai Lapok 1. évf. 11. sz. Pápa, 1874. julius 12.
Csepely Sándor (1827-1893): A ti világotok…
A ti világotok pénzre van épitve!
Ti nem adtok semmit a dúsgazdag szivre.
A becsület szép szó, sokat is ért egykor…
Karöltve jár vele most a sápadtnyomor.
A boldogság ott volt a becsület mellett,
Mig a boldogsághoz csak sziv s jellem kellett.
Most, ki hü elvéhez, - kigúnyolva vész el,
Mig mindenné lehetsz, elv nélkül is - pénzzel.
Mikor én még gyermek, boldog gyermek voltam,
Bölcseséget szivtam, arany-mondatokban.
Az arany-mondatok áthatották lelkem:
Legdrágább kincsem lett, - a becsület, jellem.
Ez gyémánt oszlopa annak a világnak,
Mitől, nincs az a kincs, a miért megváljak.
Szerelem itt a nap, szeretet itt a lég,
A bánya fojt, s a mécs itt siri lánggal ég.
Anyag emberei, kik azt se kérditek,
Az Isten miért is alkotá szivetek?
S e nagy szónak – lélek, mi lehet értelme?
Ha mindennek vége, a néma sírkertbe!
Fagyos értelmetek előtt meg nem hajlom,
Mig elmereng lelkem, a bűvös hajnalon.
Hol ezer sugárral kél a ragyogó nap.
Ez képe az észnek, mi nékem törvényt szab.
Láng, fény, világosság, egymástól áthatva:
Igy van az észnek is isteni hatalma.
Hidegen, sötéten, kik terveket szőnek, -
Ravasz hideg kigyók, nem mondjátok bölcsnek.
Ám a világ sorsát ily bölcsek döntsék el:
Én tudom, hogy ehhez, égibb bölcseség kell!
Egy-egy jó szegénynek, annyi tér csak marad,
Hova a szeretet hint egy-egy sugarat.
S az a kis kör, hová nagy vágy be nem férhet,
Mit rideggé nem tesz, a szennyes önérdek.
Hol két nemes szivet, egybeforni látok:
Magába foglalja, az egész világot!
Itt nőtten én naggyá – naggyá, bátran mondom,
Mert a nagy világra nem volt semmi gondom.
Hiú ragyogása, s törpesége helyett,
Az erkölcs világa, tölté be lelkemet!
És ez a világ nagy, és ez a világ szép!
Ha van: még csak itt van, boldogság, dicsőség.
Mit zsarnok le nem ront, felejtés el nem fed,
Ugy felmagasztalja, a szép, erős lelket.
Az éden kapuját, itt még nem zárták el,
Hogy ide bejuthass, - csak nyilt igazság kell!
Ne várd, hogy ezért, szád arannyal betömjék,
Ügyes számitásnak, nem gyujtnak itt tömjént.
Nem hinnék én a szebb, boldogabb jövőbe,
Ha szívem nem sugná: ez uton előre!
Ha a vezérek is a zsákmánynak esnek:
Gyászos rút vége van, ott a győzelemnek.
Ha mindenki zsebel, s az a legderekabb,
Ki ma bankárrá lesz – s rongyszedő volt tegnap.
Ha már minden szentnek pénz lesz az értéke:
Ily kor, s bálvány előtt, én nem esem térdre!
Kacagom a cifra, szószátyár beszédet:
Virágzik az ipar, üzérség, művészet!
Ha mit sem adnak a jellemre, erkölcsre.
Hajh! Nem kell e mérges virágok gyümölcse.
Legyen az iparnak, a kereskedésnek
Talpköve hideg érc, végcélja – kis érdek:
Van egy szebb virága, mit még bimbóba rejt
A szebb lét, mi gyujtja vágyaival a kebelt.
Az a szebb lét, mikor anyag lesz az anyag.
Sár gyanánt a lélek szárnyára sem ragad.
Ha majd az anyagot csak használni tudják,
Hogy ezzel rakják ki a szabadság útját.
Ha a diadalmas öszhangzó zenébe
Átcseng a szivnek is büvös zengeménye.
Ha a nap hőseit a szélvész lesöpri,
S mit a kéz, láb szerzett – az ész s sziv örökli.
Ha a sok rongy ember, a kit a sors szele,
Felkapott, s fenn kavarg, mert szeméttel tele.
Lehull, s rothad – a föld termékenyebbre vál,
Gyümölcse örökül nemesb lelkekre száll.
Ha ez anyagi kor lejátsza szerepét,
A mely oly sok nemes szivet repeszte szét,
S eltünik… s a nyomor mint hő társ kíséri:
Kincs, gazdagság között, ekkor lesz jó élni.
Addig nyugodjék hát világotok pénzen!
Mit ti megimádtok – én gúnyolva nézem.
Az szabad, ki gazdag! Büszkén azt mondjátok,
Szolgabérért nem ad az ég szabadságot!
Szegény – s szabad vagyok, a kincsre nincs gondom -
A legdrágább kincset szívem mélyén hordom.
S mint a virágzó lát – mit viharok ráznak -
A sors összetörhet – de meg nem alázhat!
Forrás: Pápai Lapok 1. évf. 10. sz. Pápa, 1874. julius 5.
Zalay Lajos (1849-?): ÁLOM és VALÓSÁG
Virágos tavasz volt. A fa már kizöldült,
A nagy mindenségen öröm mosolya ült.
Piros tulipánok rózsás fejeiket
Egymásra hajtották, s szerelmet csevegek.
Azurkék szemeit az árva ibolya
Az égre függeszté, s imát mondott ajka.
Szerelemittasan a szende nefelejcs
Folyvást azt csevegte „engem el ne felejts.”
A virágok felett méhe és a kis légy
Mindegyre azt zsongta „szerelmedhez hű légy.”
Szerelmi dalt zengett a kis pacsirta fönt,
Az egész természet öröm mámorba dől.t
A föld megittasult a gyönyör mámortul,
S harmat alakjában, vén szeméből könny hull.
***
S én láttam e tavaszt… hisz szerelmem volt az -
Boldogság tavasza… az igazi tavasz.
Édes boldogságnak drága koszoruját
Repkedő Zephirek naponta ránk rakták.
Szó ki nem fejezi azt a boldogságot,
Mig szívem, drága lány, sajátjának tudott.
Bár hova fordultam… öröm dala szólott
És most… öröm, remény… minden oda, kiholt.
A boldog menny kihullt a nagy mindenségbül,
S vele, a mi nagy s szép, semmiségbe merül.
Nincs hatalom, a mi visszaadjon nekem
Te fájó gondolat, elhamvadt szerelmem.
Forrás: Pápai Lapok 1. évf. 6. sz. Pápa, 1874. junius 7.
Pap Kálmán (1853-1934): Tettre föl!
Erőt, mely a veszéllyel szembe nézhet, -
Értelmet – hivatását ismerőt,
Azért nem osztogathatott a végzet,
Hogy tespedésbe hagyjuk fúlni őt,
Azért van az anyagban égi szikra,
Hogy ég felé törjön minden kebel;
Tegyünk előbb, s úgy térjünk álmainkra:
A cél felé tehát, a tette fel!
Vajjon mi lenne tetteinknek gátja,
Mely a küzdéstől elriasztana?
Tán, hogy midőn a fényes multat látja,
Arra száll vissza a szív óhaja?
Tépd szét varázsfátylát a képzeletnek,
Ha lelked tespedésnek adja át; -
Őseid küzdtek, harc után pihennek,
S neked hagyák folytatnod a csatát.
A multra büszke lenned nem elég még,
Rád is büszke lehessen a jövő;
Hogy majd ha tested szerte porladott rég,
Könyet ejtsen, sirodhoz a ki jő.
Ha megtartod, mit őseid hagyának,
Neked még akkor nincsen érdemed;
Rád nem a múlt, rád újabb tettek várnak, -
A cél felé tovább kell küzdened.
Ne bántson az, hogy célját el nem érte
Egy sziv se még, - megtört a harc alatt;
Hisz a kebelnek törhetetlen vérte
Csapás ellen, az édes öntudat.
Eljő a nagy nap, eljő egykoron még,
Megleli nyugtát mindegyik kebel;
Meg lesz az, a miért folyt küzdelem rég:
A cél felé tehát, a tettre fel!
Forrás: Pápai Lapok 1. évf. 5. sz. Pápa, 1874. május 31.
Ujvári Elek: (?-1876): ÉN és TE
Te, hölgy! Kétségb’ esél jövőd felett;
Megtört reményed, és eltünt hited,
S hogy boldog is lehetsz még egykoron
- Hiába mondom – hisz úgy sem hiszed.
Azt mondod, hogy sivár e föld neked,
Nyugalmat csak a békitő sir ád;
Nincs mit szeretni zajló élteden,
Nincs mi elűzze kebled bánatát!
Ha te így szólsz s kétségbe esni tudsz:
Mit szóljak én, kit a sors átka nyom,
Kinek szivét már fásulttá tevé
A gyötrelem, a kinzó fájdalom?
Balvégzetem játékot gúnnyal űz
Velem már ifjuságom tavaszán;
Sötéten ül a nyomor lelkemen,
S az örömnek csak árnyát láthatám.
Kiüritéd már az ürömkehelyt, -
Mély szenvedésed árja csillapul;
S szived fölött – bár most borúlva van -
Öröm ragyoghat még olthatlanúl.
Mihelyt kebledbe visszatér a hit:
A bú, a kin szivedből elrohan;
Megjő reményed, - s a kinek hit,
Reménye van: az nem boldogtalan!
Amig én csak nem is remélhetem,
Hogy életemnek napja földerül;
Sőt – mondhatom – a bánat éjjele
Lelkemre mindig sötétebben ül.
Dalokba öntöm mély fájdalmamat, -
Ez egy kissé enyhíti keblemet.
Mig nemsokára elnémúl a dal…
Szivem a fájdalomtól megreped!
Forrás: Pápai Lapok 1. évf. 4. sz. Pápa, 1874. május 24.
Pap Kálmán: (1853-1934): Oh mondj le rólam!
Mit adnék én, ki semmiségem
Kétségbeesve érzem?
A jövő kétes tengerére
Miért biznád magad velem?
Ha kitörne a sors viharja,
Hadd érjen engemet csupán, -
Oh mondj le rólam, hagyj el engem,
Ha jobb sors int feléd leány!
Beszélnék tiszta szerelemről,
Mely szívem mélyén érted ég;
De hisz’ mit adnék néked azzal?
A világ kinevetne még.
Gazdagság teremt boldogságot -
Rég meg van fejtve e talány…
Oh mondj le rólam, hagyj el engem,
Ha jobb sors int feléd, leány!
Vajjon jogot a boldogságra
Ki adott volna én nekem,
Hogy fáradalmim egykoron majd
Kebleden kipihenhetem?
A sors, mostoha gyermeknek
Kedvezne valaha talán?…
Oh mondj le rólam, hagyj el engem,
Ha jobb sors int feléd leány!
Majd évek mulva, hogyha útam
Esetleg összehoz veled;
Élőhalott leszek, ki megvet
Embert, világot, életet,
Ne félj, nem vádol bánat téged
Az élőhalott homlokán, -
Csak mondj le rólam, hagy el engem,
Ha jobb sors int feléd, leány.
Hisz nem tart bánatom örökké;
Annak is csak vége szakad,
Ha megtört szívvel nyugszom majd,
Egy jeltelen sirhant alatt,
S ha egy levél lehull a fáról,
Nem tűnik fel azon hiány…
Oh mondj le rólam, hagyj el engem,
Ha jobb sors int feléd, leány!
Forrás: Pápai Lapok 1. évf. 1. sz. Pápa, 1874. május 3.