Ujvári Elek: (?-1876): Igy mulnak el…

 
Igy mulnak el napok, hetek:
Gondolkodom mélyen, mélyen;
Elmerengek órahosszat
Egy, a múltból vett bús képen:
Midőn te engem szerettél,
És én téged szerettelek!
Elváltunk, mint hívek… és én
Örökre elvesztettelek!

Fölkeresem a társaság
Tréfás, enyelgő, vig zaját;
De sem tréfa, sem enyelgés
Nyugalmat szivemnek nem ád.
A fájó kép élénken áll
Búbamerült szívem előtt,
Mely egyre csak azt dobogja:
Szeretem őt! Szeretem őt!

Hiába küzdök magamban;
Nem tudom elfelejteni!
Kedves képét a szerelem
Előttem egyre lengeti.
Hogy is lehet felednem azt,
Ki egyetlen kincsem vala?
Szivem élte, boldogságom:
Szerelmem fénylő csillaga!

Mint a honfit a lobogó
Lelkesiti szineivel
Győzelemre vagy halálra. -
S vérét bátor ontni, ha kell:
Ugy engemet a szerelem
Lobogója egyre tüzel.
Győzni szivén! Vagy sziveért
Meghalni, hogyha halni kell!

Forrás: Pápai Lapok 1. évf. 19. sz. Pápa, 1874. szept. 6.