- Óda -
A dalnok hő szerelme tenger ár-volt,
Habjai gyöngyöket termettenek,
Dalolt az ifju még nem hallott hangon,
Megbámulták a törpe emberek.
S az égi dalok megérdemlett ára
Lőn borostyán az ifju homlokára.
Szép csendesen folyó évek nyomában
Jöttek zavargós küzdelmes napok,
Az ifju költő lágy szerelmi lantján
Szilaj viharrá váltak a dalok.
Honáért küzde lantja, kardja éle, -
Elhullt hona – és ő is hulla véle.
Ha volna hangom, bűv hatalmú hangom,
Megrengetném a messze bérceket;
Mik száz viharban büszkefővel álltak,
Lehullanának, hallva nagy neved.
S át kiáltanám az elnémult világon:
Nincs, ki osztozzék veled s cser ágon!
Még a setét föld is csak hoz virágot,
Még van, miként volt egykor ifjuság,
Most is dobog a sziv a hő kebelben,
Szeretünk most is, mint az ó világ.
De a ki tudna mint te, úgy szeretni,
A messze földön nincsen senki, senki.
Még áll a hon az ősök szép hazája,
Él, még sokáig fenn kell állnia, -
Hisz érte száll az égbe annyi sóhaj,
Hisz érte fárad annyi hű fia;
De azt bevallja minden honfi szája,
Honszerelmednek nincs sehol se párja.
Zarándokolnék a gyász sirhalomhoz,
Kisirni rajta fájó könyemet, -
Hiába kérdem, azt nem tudja senki,
A drága dalnok sirja hol lehet.
A csillag, a mely tündöklött az égen,
Ki tudja, hullva, mely hazába mégyen?
Mely nem nehézkedik kihült porodra,
Az óriás emlék szivemben áll;
Nem omlik ez le, még csak meg se rendül,
Bár rá ezer viharnak mérge száll.
Hogy is lehetne téged elfeledni?!
Előbb e szivnek kellne megrepedni.
Még áll a hon, az ősök szép hazája,
És még sokáig fenn kell állnia,
Hisz érte száll az égbe annyi sóhaj,
Hisz érte fárad annyi hű fia:
S míg lesz egy hű fia a szép hazának,
Emléke élni fog hű dalnokának.
Forrás: Pápai Lapok 1. évf. 14. sz. Pápa, 1874. augusztus 2.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése