Pap Kálmán (1853-1934): Ne adta volna hát a végzet…

 
Ne adta volna hát a végzet,
Hogy téged feltaláljalak,
A kit még nem is ismerélek,
A midőn már imádtalak;
Ne adta volna megismernem
Szép lelked s tiszta szivedet:
Avagy engedne üdvözülni
Karjaid között engemet.

A napok végetlen sorából
Az a nap esett volna el,
A melyen elmondtam te néked,
Hogy csak érted ég e kebel;
S könyező szemed elbeszélte,
Mit el nem mondnak a szavak:
Vagy volna arra is hatalmam,
Hogy téged boldogítsalak.

De mért a sors ellen kikelnem,
Mely küzdenem erőt adott?
Vagy érdemel-e pályabért az,
Ki küzdve még nem izzadott?
És nincs-e arra is hatalmam,
Hogy boldogitsalak, leány?
Hiszen a tiszta sziv szerelme
Viszontszerelmet vár csupán.

Oh légyen áldva hát a végzet,
Hogy téged feltaláltalak,
A kit még nem is ismerélek
A midőn már imádtalak.
Mig végre dobogni megszün,
Szivem csupán érted dobog,
S bár elborulna láthatára,
Erős leend – s remélni fog!

forrás: Pápai Lapok 1. évf. 11. sz. Pápa, 1874. julius 12.