Újvári Elek (?-1876): Nem régen játsztam…

Nem régen játsztam még anyám ölében,
S gyermekkoromnak bájit élvezém;
Nem ismerém az élet küzködésit,
A boldoglét hona terült elém.
De az idő szárnyalt fejem fölött, és
Eltüntek a gyermekkori napok.
Megismerém az élet gondja terhét…
Én a bánatnak gyermeke vagyok!

Szivem kitárult, mint a rózsa kelyhe
A mosolygó tavasznak idején;
Megszállta, miként lepke a virágot,
A derengő vágy és a szép remény!
„Szeretni csak, hő, forró érzelemmel!
Mert kik szeretnek, csak ők boldogok!”
Ez volt a szent cél, melyért lelkesültem…
Én a csalódás gyermeke vagyok!

Nem volt elég még ennyi szenvedés sem;
Mert jött a sors, és gyilkoló keze
Letépte minden ékemet, mint a fa
Levelét az ősz hervasztó szele.
Eltüntek az igaz rokon s barátok.
Egyedül álltam, - ég s föld elhagyott!
És elvonulva a világ zajától
Én a magánynak gyermeke vagyok!

Sebét enyhiti, a magány, szivemnek,
Mit rajta a bú, csalódás ütött.
Örök békére lépek végzetemmel
Itt e rideg, fehér falak között.
Többé a múlt s jelen nem érdekel már!
Csak a távol jövőre gondolok;
Midőn ezt mondhatom igaz kebellel:
Én a hazának hű fia vagyok!

Forrás:Pápai Lapok 1. évf. 12. sz. Pápa, 1874. julius 19.