Zalay Lajos (1849-?): ÁLOM és VALÓSÁG

 
Virágos tavasz volt. A fa már kizöldült,
A nagy mindenségen öröm mosolya ült.
Piros tulipánok rózsás fejeiket
Egymásra hajtották, s szerelmet csevegek.
Azurkék szemeit az árva ibolya
Az égre függeszté, s imát mondott ajka.
Szerelemittasan a szende nefelejcs
Folyvást azt csevegte „engem el ne felejts.”
A virágok felett méhe és a kis légy
Mindegyre azt zsongta „szerelmedhez hű légy.”
Szerelmi dalt zengett a kis pacsirta fönt,
Az egész természet öröm mámorba dől.t
A föld megittasult a gyönyör mámortul,
S harmat alakjában, vén szeméből könny hull.
***
S én láttam e tavaszt… hisz szerelmem volt az -
Boldogság tavasza… az igazi tavasz.
Édes boldogságnak drága koszoruját
Repkedő Zephirek naponta ránk rakták.
Szó ki nem fejezi azt a boldogságot,
Mig szívem, drága lány, sajátjának tudott.
Bár hova fordultam… öröm dala szólott
És most… öröm, remény… minden oda, kiholt.
A boldog menny kihullt a nagy mindenségbül,
S vele, a mi nagy s szép, semmiségbe merül.
Nincs hatalom, a mi visszaadjon nekem
Te fájó gondolat, elhamvadt szerelmem.

Forrás: Pápai Lapok 1. évf. 6. sz. Pápa, 1874. junius 7.