Pap Kálmán (1853-1934): Tettre föl!

Erőt, mely a veszéllyel szembe nézhet, -
Értelmet – hivatását ismerőt,
Azért nem osztogathatott a végzet,
Hogy tespedésbe hagyjuk fúlni őt,
Azért van az anyagban égi szikra,
Hogy ég felé törjön minden kebel;
Tegyünk előbb, s úgy térjünk álmainkra:
A cél felé tehát, a tette fel!

Vajjon mi lenne tetteinknek gátja,
Mely a küzdéstől elriasztana?
Tán, hogy midőn a fényes multat látja,
Arra száll vissza a szív óhaja?
Tépd szét varázsfátylát a képzeletnek,
Ha lelked tespedésnek adja át; -
Őseid küzdtek, harc után pihennek,
S neked hagyák folytatnod a csatát.

A multra büszke lenned nem elég még,
Rád is büszke lehessen a jövő;
Hogy majd ha tested szerte porladott rég,
Könyet ejtsen, sirodhoz a ki jő.
Ha megtartod, mit őseid hagyának,
Neked még akkor nincsen érdemed;
Rád nem a múlt, rád újabb tettek várnak, -
A cél felé tovább kell küzdened.

Ne bántson az, hogy célját el nem érte
Egy sziv se még, - megtört a harc alatt;
Hisz a kebelnek törhetetlen vérte
Csapás ellen, az édes öntudat.
Eljő a nagy nap, eljő egykoron még,
Megleli nyugtát mindegyik kebel;
Meg lesz az, a miért folyt küzdelem rég:
A cél felé tehát, a tettre fel!

Forrás: Pápai Lapok 1. évf. 5. sz. Pápa, 1874. május 31.