Ujvári Elek: (?-1876): ÉN és TE

 
Te, hölgy! Kétségb’ esél jövőd felett;
Megtört reményed, és eltünt hited,
S hogy boldog is lehetsz még egykoron
- Hiába mondom – hisz úgy sem hiszed.
Azt mondod, hogy sivár e föld neked,
Nyugalmat csak a békitő sir ád;
Nincs mit szeretni zajló élteden,
Nincs mi elűzze kebled bánatát!

Ha te így szólsz s kétségbe esni tudsz:
Mit szóljak én, kit a sors átka nyom,
Kinek szivét már fásulttá tevé
A gyötrelem, a kinzó fájdalom?
Balvégzetem játékot gúnnyal űz
Velem már ifjuságom tavaszán;
Sötéten ül a nyomor lelkemen,
S az örömnek csak árnyát láthatám.

Kiüritéd már az ürömkehelyt, -
Mély szenvedésed árja csillapul;
S szived fölött – bár most borúlva van -
Öröm ragyoghat még olthatlanúl.
Mihelyt kebledbe visszatér a hit:
A bú, a kin szivedből elrohan;
Megjő reményed, - s a kinek hit,
Reménye van: az nem boldogtalan!

Amig én csak nem is remélhetem,
Hogy életemnek napja földerül;
Sőt – mondhatom – a bánat éjjele
Lelkemre mindig sötétebben ül.
Dalokba öntöm mély fájdalmamat, -
Ez egy kissé enyhíti keblemet.
Mig nemsokára elnémúl a dal…
Szivem a fájdalomtól megreped!

Forrás: Pápai Lapok 1. évf. 4. sz. Pápa, 1874. május 24.