Csepely Sándor (1827-1893): A ti világotok…

A ti világotok pénzre van épitve!
Ti nem adtok semmit a dúsgazdag szivre.
A becsület szép szó, sokat is ért  egykor…
Karöltve jár vele most a sápadtnyomor.
A boldogság ott volt a becsület mellett,
Mig a boldogsághoz csak sziv s jellem kellett.
Most, ki hü elvéhez, - kigúnyolva vész el,
Mig mindenné lehetsz, elv nélkül is  - pénzzel.

Mikor én még gyermek, boldog gyermek voltam,
Bölcseséget szivtam,  arany-mondatokban.
Az  arany-mondatok áthatották lelkem:
Legdrágább kincsem lett, - a  becsület, jellem.
Ez gyémánt oszlopa annak a világnak,
Mitől, nincs az a kincs, a miért megváljak.
Szerelem  itt a nap, szeretet  itt a lég,
A bánya fojt, s a mécs itt siri lánggal ég.

Anyag emberei, kik azt se kérditek,
Az Isten miért is alkotá szivetek?
S e nagy szónak – lélek, mi lehet értelme?
Ha mindennek vége, a néma sírkertbe!
Fagyos értelmetek előtt meg nem hajlom,
Mig elmereng lelkem, a bűvös hajnalon.
Hol ezer sugárral kél a ragyogó nap.
Ez képe az észnek, mi nékem törvényt szab.

Láng, fény, világosság, egymástól áthatva:
Igy van az észnek is isteni hatalma.
Hidegen, sötéten, kik terveket szőnek, -
Ravasz hideg kigyók, nem mondjátok bölcsnek.
Ám a világ sorsát ily bölcsek döntsék el:
Én tudom, hogy ehhez, égibb bölcseség kell!
Egy-egy jó szegénynek, annyi tér csak marad,
Hova a szeretet hint egy-egy sugarat.

S az a kis kör, hová nagy vágy be nem férhet,
Mit rideggé nem tesz, a szennyes önérdek.
Hol két nemes szivet, egybeforni látok:
Magába foglalja, az egész világot!
Itt nőtten én naggyá – naggyá, bátran mondom,
Mert a nagy világra nem volt semmi gondom.
Hiú ragyogása, s törpesége helyett,
Az erkölcs világa, tölté be lelkemet!

És ez a világ nagy, és ez a világ szép!
Ha van: még csak itt van, boldogság, dicsőség.
Mit zsarnok le nem ront, felejtés el nem fed,
Ugy felmagasztalja, a szép, erős lelket.
Az éden kapuját, itt még nem zárták el,
Hogy ide bejuthass, - csak nyilt igazság kell!
Ne várd, hogy ezért, szád arannyal betömjék,
Ügyes számitásnak, nem gyujtnak itt tömjént.

Nem hinnék én a szebb, boldogabb jövőbe,
Ha szívem nem sugná: ez uton előre!
Ha a vezérek is a zsákmánynak esnek:
Gyászos rút vége van, ott a győzelemnek.
Ha mindenki zsebel, s az a legderekabb,
Ki ma bankárrá lesz – s rongyszedő volt tegnap.
Ha már minden szentnek pénz lesz az értéke:
Ily kor, s bálvány előtt, én nem esem térdre!

Kacagom a cifra, szószátyár beszédet:
Virágzik az ipar, üzérség, művészet!
Ha mit sem adnak a jellemre, erkölcsre.
Hajh! Nem kell e mérges virágok gyümölcse.
Legyen az iparnak, a kereskedésnek
Talpköve hideg érc, végcélja – kis érdek:
Van egy szebb virága, mit még bimbóba rejt 
A szebb lét, mi gyujtja vágyaival a kebelt.

Az a szebb lét, mikor anyag lesz az anyag.
Sár gyanánt a lélek szárnyára sem ragad.
Ha majd az anyagot csak használni tudják,
Hogy ezzel rakják ki a szabadság útját.
Ha a diadalmas öszhangzó zenébe
Átcseng a szivnek is büvös zengeménye.
Ha a nap hőseit a szélvész lesöpri,
S mit a kéz, láb szerzett – az ész s sziv örökli.

Ha a sok rongy ember, a kit a sors szele,
Felkapott, s fenn kavarg, mert szeméttel tele.
Lehull, s rothad – a föld termékenyebbre vál,
Gyümölcse örökül nemesb lelkekre száll.
Ha ez anyagi kor lejátsza szerepét,
A mely oly sok nemes szivet repeszte szét,
S eltünik… s a nyomor mint hő társ kíséri:
Kincs, gazdagság között, ekkor lesz jó élni.

Addig nyugodjék hát világotok pénzen!
Mit ti megimádtok – én gúnyolva nézem.
Az szabad, ki gazdag! Büszkén azt mondjátok,
Szolgabérért nem ad az ég szabadságot!
Szegény – s szabad vagyok, a kincsre nincs gondom -
A legdrágább kincset szívem mélyén hordom.
S mint a virágzó lát – mit viharok ráznak -
A sors összetörhet – de meg nem alázhat!

Forrás: Pápai Lapok 1. évf. 10. sz. Pápa, 1874. julius 5.