Palágyi Lajos: Ezeregy éjszaka

Élt távol Perzsiában

Több ezer éve már

Egy fejedelmi zsarnok

Vérszomjas sehriár.

Házában minden este

Ujjongva szólt a nász

És minden reggel aztán

zokogva sírt a gyász.

Uj asszonyt hoztak néki

Mindennap, estelen,

Egy éjen át ölelte,

Csókolta kegyesen.

De ha a reggel virradt,

Hóhérnak adta át.

Hadd vesszen, soha hűtlen

Ne csalja meg urát.

Ezer szép ifju asszony

Így halt meg nász után,

Legszebbjeit siratta

A puszta tartomány.

Rémület ül sok szíven,

Sok ajk remegve szól:

Ki menti meg hazánkat

A gyilkos nász alól?

A nagyvezér leánya,

A bús Seherezád,

Töprengve ül magában

Sok méla éjen át.

Míg szőnyeget sző házán

A többi perzsa nő,

Ő álmodó fejében

Uj tervet tervre sző.

Ebből lesz oz' a szőnyeg

Mesékből szőtt remek,

Hímez belé sok sóhajt

És pergő könnyeket.

Ah bűvös mese-szőnyeg,

Félálom, félalvó,

Megannyi rózsa benne

A dús pompáju szó.

Szól a vezérhez lánya,

A bús Seherezád:

"Hadd töltök a királynál

Egyetlen éjszakát.

Amit soha nem ér el

Lázongó hatalom,

Én dallal és mesével

Megmentem majd honom."

- "Oh jaj neked, leányom,

Én legszebb gyermekem,

Kit élő mosolyúl a

Mennyég küldött nekem.

A dal szent adományát

Fegyvernek sohse véld

S a szörnyű zsarnok szívét

Meghatni ne reméld.

"Oh jaj neked leányom,

Szívem szép gyermeke,

Te gyönge, mint a bárány,

Szelid, mint őzike,

Hogy győzhetnéd le szókkal

E buja vérebet!

"Oh jaj neked, leányom,

Ha od'dod magad,

Majd kétszeres halállal

Lakolsz egy nap alatt,

Szűz lelked, tested egykép

Ölik könyörtelen,

A király alkonyatkor,

A hóhér reggelen."

- "Atyám, hiába intesz;

Ez az én végzetem!

Hugom, jer vélem este,

És óvd meg életem!

Ha véget ér a nászunk,

Testvéredet te védd!

Könyörgve kérj majd engem,

Hogy mondjak egy mesét..."

És indul a királyhoz

A bús Seherezád,

Mint holdsugár úgy surran

Sok komor termen át,

Vagy mint az édes álom

Szerelmes szív felett,

Vagy mint a zengő dallam

A légen át lebeg.

- "Nászunknak vége immár,

Meghalsz ma, hitvesem..."

- "Uram, királyom, érted

Meghalok szívesen.

Csupán egy kegyre kérlek,

Hugom, jó Dunjasád,

Hadd jöjjön, búcsu-csókom

Illesse ajakát."

- "Hadd jöjjön." A terembe

A kis leány belép.

Búcsúznak. - "Drága néném

Oh mondj egy szép mesét."

- "Megengeded, királyom?"

S ez szól: "Megengedem,

Csak azt ne hidd, hogy csellel

Kivívhatod kegyem'.

"Meghallgatom mesédet,

De szándokom kemény

És meg nem indít engem

Szép szó, se költemény.

A királyt s hóhért dallal

Legyőzni ne akard,

Csak addig él a költő,

Amíg meséje tart." - - 

... El kezd mesélni halkan

A bús Seherezád.

Ámulj most, zsarnok, ámulj,

Hallgassad a csodát!

Akit imént öleltél,

Nem földi asszony ez,

Kigyúlt szeme a fénylő

Égbolton révedez.

Mesél a nő, csak omlik

Ajkáról a zene

És mintha mindenik szó

Ütemre lejtene.

Mind mi a tömeg ajkán

Zagyván, kuszán kering,

előlejt bűvös rendben

Egy szép törvény szerint.

Meséje, alig kezdi,

Csodás és érdekes,

Kíváncsi a király is,

A vége hogy mi lesz,

De végire sem ért még,

Künn már dereng a táj,

Kopogtat már a hóhér

S fölrezzen a király.

Szól a nagy úr: "A végét

Majd holnap mondjad el,

De ne hidd, hogy elámít

Effajta női csel.

Nem élet, csak halasztás,

Mit műveddel nyertél,

Tovább élsz bár egy nappal,

De kínod veled él."

Másnap megszólal ujra

A bús Seherezád,

Tovább szövi meséje

És élte fonalát.

Oh gyászos munka, mellyel

Éltünk is véget ér!

Hálátlan földi munka,

Melyért halál a bér!

Mesél a nő, az élet

Meséjét mondja ő,

Örök jelennek látszik

A múlt és a jövő,

Örök jelenvalónak,

Mi fent él s ami lent,

Egy perczben és helyben

Láthadd a végtelent.

Meséli múló pályánk

Csodás esélyeit,

Emberek szenvedélyét,

A sors szeszélyeit,

A lét hullámjátékit

Élők szilárd hitét,

Megbűvölt, elvarázsolt

Szivek történetét.

Koldusok és királyok,

Tündérek, szellemek,

Az ég, a föld, a sír is

Elébünk lengenek,

Törpék és óriások

Ezer bűn és erény

Kápráztató özönben

Jelen meg a mesén.

Az életet meséli

És mégis mily csoda,

Mit ő dalában elzeng,

Nem történt meg soha.

Mi az életben rejtély,

A műben érthető,

S mi megtörténve rút volt,

Azt széppé teszi ő.

Mi az életben részlet,

Az ím egészbe' ládd,

S mit valóságnak hittél,

Álommá olvad át.

Az emlék fogható lesz,

Való a sejtelem,

Játékot űz szivünkkel

a költő-képzelem.

Úgy szövi ő meséjét,

Hogy vége ne legyen,

Egy rege át a másba

Fonódjék szüntelen

S hirtelen megszakadjon,

Midőn dereng a táj,

S kopogtat már a hóhér

S fölrezzen a király.

Másnap megszólal ujra

A bús Seherezád,

Tovább szövi meséje

És élte fonalát.

Így szövi éjről-éjre

És lesi, várja hőn,

Hogy a királynak szíve 

Gyúljon ki résztvevőn.

De a király kegyetlen

És részvétlen marad,

Meg nem indítja lelkét

Érzés, sem gondolat.

Ajka körül két mély ráncz

Húzódik lefele,

Hideg könyörtelenség

És buja vágy jele.

Kíváncsi a mesére,

Hallgatja szótlanul,

De rejtett tanuságán

Ő sohasem okul,

És vissza sohse gondol,

Előre, csak tova!

És amit tegnap hallott,

Azt elfelejti ma.

Csak várja, érjen véget

A mese-szövedék

S halasztja napról-napra

Halálítéletét.

Így tart az éjről-éjre,

Már ezer éjen át

És haloványul egyre 

A bús Seherezád.

Kétségbeesve látja,

Hogy mindhiába vár,

Képzelme csoda-kútját

Kimerítette már,

Elzengte immár minden

Meséjét és dalát

S a hideg zsarnok arczán

Mosolyt ő mégse lát.

- "Hát mégis meg kell halnom,

Nagy munkám hasztalan!

Hát itt hagyom hazánkat

Búsan, vígasztalan!

Testemmel és lelkemmel

Bármennyit tűrtem itt,

A meggyalázott népen

Áldozat sem segít?!

"De nem! utolsó próbám

Utolsó éjszakám."

És lelke felviharzik,

Mint a nagy óceán -

"Hadd zengem néki egyszer

Szivemnek viharát,

Hadd lássa és hadd hallja

A legnagyobb csodát!

S mindazt, mit ezer éjen

Képzelme alkotott,

Egyetlenegy mesében

Egyszerre hallhatod,

Ezer tett egy nagy tettben,

Ezer dal egy dalon,

Hogy gyászol, ujjong, tombol

Az őrült fájdalom.

Nem mese már, amit mond; -

Való,megrendítő,

A nagyvilágnak búja

E dalból tör elő.

Vélnéd, zokogni hallod

A mindenség szivét,

Vélnéd, hogy maga isten

Siratja nagy mivét.

A legszebb dalnak vége.

Fölnéz Seherezád.

A király sápadt arczán

Hajnalpír vonul át.

Sugár-e, avagy könycsepp,

Ami szemén rezeg?

És szól: "Te bűvös asszony,

Irgalmazok neked!

Megmentéd a hazát és

Megmentéd magadat,

Nem állhat néked ellent,

Ki hallja dalodat.

A közöny is megindul,

Az elmulás megáll

És fegyverét lerakja

Előtted a halál!..."

Rohan már hitveséhez,

Ölelni derekát.

De nem lát, nem hall többet

Szegény Seherezád.

Dallá lehelte lelkét,

Ah megtört tűz-szeme

És vánkosára omlik

Hideg hóteteme.

(Forrás: Palágyi Lajos költeményei - Bp., 1907. - Singer és Wolfner, Andrássy-út 10. sz.)

Palágyi Lajos: Délvidéki temetőben

Járok tengerpartján a délnek,

S babér- és czipruskertbe térek.

Alatta zúgó habok árja,

Fölötte csend, holtak hazája.

Mélázva lépek sírról sírra:

Mi áll sok díszes kőre írva?

Idegen név, frank avagy talján,

Sok furcsa mondás gúla alján.

Amint tétova szétpillantok,

Hol elsímultak már a hantok,

Hol viharzúzta, esőverte

Düledt fejfák hevernek szerte.

Szemembe hirtelen mi ötlik?

Egy uj kereszt hajolva földi.

S egy magyar ember neve rajta.

Betűzgetem mélán, sóhajtva.

Férfi volt, idegenbe tévedt,

Idegen földben talált révet.

Sírját hazátlan tenger mossa,

Hajléktalan vihar csapdossa.

Honából egy göröngy se hullt rá,

Magyar szív sírva nem borult rá.

Ki vagy te, síron túl is árva,

Hogyan vetődtél eme tájra?

Rejtett ölébe sziget-végnek,

Hova utas csak néha téved?

Talán babérnak, hírnek szomja

Csalt, csábított idegen honba?

Haj, akit elcsal távol csillag,

Annak más földön sírja nyíl csak.

S ha nyer babért késő idővel,

Az is lám sírkertjében nő fel.

Vagy tán gyógyulni vágytál messze,

A déli légben írt keresve?

Ah hasztalan az enyhe tájék,

A régi seb itt jobban fáj még.

S ha honn nincs írja a kebelnek,

Gyógyulást sír ölén se lelhet.

Ládd, ide jöttél tévedt árva,

Hol zúg a sívár tenger árja.

Altató dala is kietlen,

Dermesztőn visszhangzik szivedben,

bujdosó szelek vad rivajja

Velőd és csontod átnyilallja.

S föltámadás ha van az égen,

Te ott se lészsz társid körében.

Isten veled, eltévedt testvér,

Ki tőlünk olyan távol estél.

Ha más nem járul e göröngyhöz,

Ládd, az én szemem könnye öntöz.

Talán megérzed lent a sírba',

Hű honfitársad szíve sírta.

(Forrás: Palágyi Lajos költeményei - Bp., 1907. - Singer és Wolfner, Andrássy-út 10. sz.)

Palágyi Lajos: Idegen honban...

Idegen honban járva-kelve,

Nézem sok tarka nép szokásit.

Más itt az ember, más a nyelve,

A szín, a hang, a mód beh más itt.

Szorongó szívvel, elfogódva

Törtetek népek sergin által,

Miként távol csillag lakója,

Kinek nincs kapcsa e világgal.

S érzem, hogy szívem miként dermed,

Bár déli nap tüzében járok,

Nem lelve sehol értő lelket,

Fagyos, lelketlen kővé válok.

A földön így, elkárhozottan,

Nyüzsgő tömegben néma árnyék:

Az égre nézek, hátha ottan

Egy honi ismerőst találnék.

S im ott fenn fényét ragyogtatja

Az ég tűzkeblü jövevénye.

Köszöntelek, hazámnak napja,

Te olthatatlan, örök fénye!

Körülte felleg-raj, gyülemlő,

Az ég sok czéltalan lakója.

Köszöntelek, te honi felhő,

A mi nagy búnknak hírhozója!

Oh fény, te vigaszontó áldott,

S te árny, vigasztalan borongva,

Rokonaim ti, onnan szálltok,

Vagy oda tértek szép honomba.

S fölenged dermedt lelkem búja,

Otthon vagyok az ősi házban,

Hazámmal egyesültem ujra

Az örök fényben, örök gyászban.

(Forrás: Palágyi Lajos költeményei – Bp., 1907. – Singer és Wolfner, Andrássy-út 10.sz.)

Argay: Millyennek kell lenni egy iskolatanitónak?

Egy 40 évig szolgált tanitó emlékirataiból.

A tanitónak nincsen szüksége érzékekre; nem szükség neki meghallani, mint dicsérik őt; nem szükség neki látni, hogy minő vétkes uton szereznek mások pénzt, mig ő homlokának véres veritékével eszi száraz kenyerét; nem szükség neki érezni, milly kevésre becsülik; nem izlelni meg rosszul készitett étkeit, és főleg nem élvezni az élet örömeit; az is jó reá nézve, ha szaglással nem bir.

Lelkiismerétre nincs szüksége, hogy azon gyermekektől is, kik iskolába nem járnak, az iskolapénzt minden szégyen nélkül fölvehesse.

Ellenben nagy szüksége van jó emlékező tehetségre, hogy emlékében tartsa, miként minő pénztárakból s mióta kapja fizetési hátralékát; itemjó gyomra legyen, hogy mindent megemészthessen.

Egy jó iskolatanitónak jeles ügyvéd?ek kell lenni, azon sok peres ügyekért, mellyeket folytatnia kell, vagy mellyekre legalább okot szolgáltatott; csudaorvos is legyen, hogy betegségeit minden gyógyszer nélkül, mellynek ára zsebéből különben is ki nem kerülne, maga orvosolhassa.

Egy jó iskolatanitónak meleg vérrel kell birnia, hogy az iskola fűtésére ne legyen szüksége fára.

Egy jó iskolatanitó, jó éji őr legyen, hogy nyilt kerteit, istálóit stb. stb. a tolvajoktól megőrizhesse; azonkivül jártas testgyakorlatokban is, hogy a háztetőről a szobába lecsepegő esővizet felfogja, és az épületekről lezuhanó kődarabokat kikerülje.

Egy jó iskolatanitó ollyan legyen mint a teve, hogy sokáig birja kitartani az éhséget, és nagy hordereje legyen, s hogy sokat vegyen be magába, ha valahová vendégnek hivatik.

Egy iskolatanitó legyen jó czukrász, hogy mindig tele legyen zsebe csemegékkel, hogy a gyermekek fájdalmát megveretésök után enyhitse, nehogy megmondják szülőiknek.

Egy jó iskolatanitó ezermester legyen, ki a gyermekeket akkor is sokra tanitsa, ha iskolába nem járnak.

Egy jó tanitónak mindig rongyosan kell járni, nehogy a fiatalság elcsábittassék - szinte tanitóvá lenni.

Egy jó iskolatanitó derék hadfi legyen, hogy minden megtámadások és megrohanások ellen védhesse magát, ezen okból azon régi bölcs intézményt ujra életbe kell léptetni, kiszolgált agyaltisztekből és katonákból kell tanitókat tenni, a mi által egy más czél is éretik el, az t. i. hogy ezen embereknek minden jelentékeny költség nélkül, nyugalmas állapot szereztetik. Lám, az öregek sem voltak bolondok.

Végtére szükséges a tanitónak bizonyos finom tapintat, mellyet azonban csak hivataloskodása folyamában gyakorlat által szerez meg magának - és fiatal kezdőktől tehát még kivánni nem lehet - értem ezen tapintat alatt a tehetséget, mindig a maga foltját találni, mert a világon már igen sok baj történt a miatt, hogy az iskolatanitó nem a valódi foltot találta.

Ki ezen elősorolt sajátságokkal bir, az minden tétova nélkül iskolatanitónak tétethetik; azonban kezdetben neki csak sovány állomást kell adni, mert különben igen könnyen elbizakodik. További előmozditásával sem kell igen sietni, miután a türelem minden jó iskolatanitónak egyik fő sajátsága.

A mi továbbra egy kinevezendő tanitónak tehetségeit és ügyességeit a tanszobában leendő működésére vonatkozólag illeti, nem kell ezeket nagyra verni.

Forrás: Vasárnapi Ujság, 1854. oktober 8-kán (32. szám)

Arany János: Civilizáció

Ezelőtt a háborúban

Nem követtek semmi elvet,

Az erősebb a gyengébbtől

Amit elvett, - elvett.

Most nem úgy van, a világot

Értekezlet igazgatja,

S az erősebb bármi bajt tesz,

Összeül és - helybenhagyja. 

Bárdosi Németh János (1902-1981): Mit mutatnál?

Mit mutatnál, ha kérdenék honod?

Az arab mutat egy vad homokot.

A brit hajókat, óceánt mutat.

A svájci havas, erdei utat.

Bősz sorokban marsolna a német,

ahogy ma egyetlen nép se lépked.

Az orosz dicsérné forradalmát,

S forró táncát mutatná a dalmát.

De mit mutatsz te, árva magyar föld,

ha az idegen halkan rád köszönt,

s én mit mutatnék neki boldogan,

egy pillanatra, míg a gyors rohan?

Botjára dőlve tán egy bús kanászt?

Nem értené a mardosó parázst.

A tájak lelkét, tanyát, pocsolyát,

ahogy vizén a libák úsznak át:

Szegénység, puszta másutt is akad,

s hogy mégis, mégis ezt érzed magad,

magyar bánat az, egyetlen, örök,

amiért én is holtig pörölök.

És holtig pörölt ezer temető,

ahol a dudva és a repce nő,

s árnyába némán álmodik a hant,

ölébe fogva annyi hontalant.

Kosztolányi Dezső: Illemtan

Császáron, királyok, hercegek, köztársasági elnökök sohase fényképeztessék le magukat, amint egy bádogcsajkából kedélyesen kanalazzák a tegnapról maradt hideg paszulyt, s száraz kenyeret rágcsálnak hozzá jókedvűen, miniszterek, bankvezérek se fényképeztessék le magukat, amint foltozgatják egyetlen nadrágjukat, mozicsillagok se fényképeztessék le magukat, amint egy csutakkal súrolják mosókonyhájuk korhadt faküszöbét. Ilyesmi nem ütközik a törvényekbe. De minthogy ezek a helyzetek az ő életükben ugyan előfordulhatnak, de vajmi ritkán, ennélfogva rájuk egyáltalán nem jellemzőek, akárcsak a koldusokra,csavargókra, kéregetőkre, vándorlegényekre nem jellemző, hogy esetleg francia pezsgőt isznak, és havannát szívnak, vagy a bolti szolgákra, kőművestanoncokra nem jellemző, hogy esetleg egy elsőosztályú hálófülkében utaznak, vagy a pesztonkákra nem jellemző, hogy esetleg gyémántfejékkel ülnek egy díszelőadáson a páholyban, és ők tapintatosan nem is fényképeztetik le magukat ilyen fölöttébb kivételes eseteken.Az előkelőek fönti szokását illetlennek tartom, helytelenítem, elítélem, s bár a teljes véleményszabadság törhetetlen híve vagyok, az efféle fényképek közlését meg is tiltanám, mert a legmagasabb erkölcs, az illemtan ellen vétenek s alkalmasak a társadalmi rend megontására.

Lányi Sarolta: Felhő

Felhő a vágy és mégse - semmi,

(hazudnék talán a hasonlat?)

Felhőnek is van joga lenni,

Szülője ő ezer haszonnak,

de csak, ha van belőle sok,

sok kicsi felhő összetársul,

súlyos felleggé összefog,

a föld fölé lassan aláhull

s ráönti hűs áldott esőjét

szomjas kalászra, fára, fűre,

iszik pihegve a mezőség

termő örömben elterülve...

Egy vágy külön - kis kósza felhő,

borong, rózsállik, szertefoszlik,

nyoma nincs, semmire se kellő,

semmi élőre nem hasonlít,

de hogyha milljó társra lel,

megered serkentő esője,

elmék közönyét rázza fel

s új gondolat sarjad belőle.

A tömeg vágya nem kér, - parancsol

ellent nem állhat néki semmi,

gépet hevít, teremt, vív, harcol -

ilyen vágynak van joga lenni.

(Forrás:Fényszóró 1. évf. 6. sz., 1945. aug. 30.)

András Sándor: Az ASAK beadvány az ENSZ-hez

Én, András Sándor Autonóm Köztársaság

kérem, hogy vegyenek fel a hatalmak körébe,

mert megcsalt mind, ki eddig képviselt,

s én magamat akarom képviselni végre.

Faképnél hagytam minden hatalmi tömböt,

mely harsogta, hogy életem érte boldogan adom,

és most jelentkezem: tömegbázis és ember,

vagyis a nagyok közt is legnagyobb hatalom.

A föld üres sakktábla, s nélkülem nincsen játék,

mert én vagyok mint a két támadó csapat:

e kuncogó világban önmagam ellensége,

aki elvetemülten a torkomon ragad.

Nekem nincs repülőm, se bombám, se rakétám,

se atomhajtott flottám, se távfegyverem:

csak hagyományos vágyakat tárol köztársaságom,

s tudom, ki nincs velem, mint azért ellenem.

Elég volt, dühig untam, ne magyarázza senki

szurony-komolyan, hogy én mit akarok,

ezt vagy azt; megvallom, többnyire mind a kettőt,

az én lelkem nem mosták tisztára angyalok.

Keresem magamat, így él köztársaságom,

tévedni bátor és találgatni szabad.

Kérem, hogy vegyenek fel a hatalmak körébe,

s ha nem, rám a jövőben ne számítsanak.

(Forrás: A '84-es kijárat - Antológia 53. o. - 1995. 7. sz. - Szerkesztette: Kukorelly Endre - Pesti Szalon Könyvkiadó)

William Blake (1757-1827): Madárszerelem

"Hol a hazád, mondd, madár!

s este milyen tanya vár?

Milyen fészek, milyen lomb?

Oh te rétek dísze, mondd!"

"Áll egy szép fa társtalan:

ott búsulok egymagam.

Hajnal issza könnyemet,

este nem hoz örömet."

"Én meg téged kivánlak,

kincse-hangja a nyárnak;

nappal erdőn kószálok,

éjszaka sirdogálok."

"Énérettem sirdogálsz?

Engem kivánsz? Engem vársz?

Bánatomnak vége hát!

Óh szerelmes jóbarát!"

"Gyere hí csöpp lugasom,

zöld falomb közt, magoson.

Öröm szárnyán röpülünk,

virág alatt megülünk."

(Ford.: Babits Mihály)

Robert Herrick (1591-1674): A venyige

Azt álmodtam éjjel, hogy testem

átváltozott: szőlőtő lettem,

rügyet neveltem, lombot, szárat,

s beleptem velük Lúciámat,

indáimmal combját és pöttöm

lábát is átöleltem többször,

majd sok mohó, de lágy kacsommal

hátulját is magához fontam,

koszorúnak sok zöldessárga

fürtöt aggattam homlokára,

míg úgy állt mellettem a drága

lány, mint venyigék közt mezítlen,

fiatal, ittas bacchus isten.

Csavarodó indákkal közben

kezét-lábát is megkötöztem,

hogy zsákmányommá lett a rablány

minden testrésze: s mikor aztán

levéllel fedtem ama részét,

mit másnak nem mutat a szépség,

kirázott a gyors kéj, s egyszerre

nem voltam többé puha, szende,

jámbor venyige: sokat akaró

vesszőm felállt, mint a szőlőkaró.

(Ford.: Faludy György)

Andrew Marwell (1621-1678): Vonakodó kedvesemhez

Ha sok időnk lenne e földtekén:

vonakodásod nem rühellném.

Töprengenék, hol töltsem el veled

a végtelen szerelmi éveket.

A Gangesz-parton, hol rubin terem,

járnál te: én a ködös Humberen

szenvelgenék. Ha száz év elszaladt,

felkérnélek: add végre meg magad,

mire te addig húznád az időt,

míg megkeresztelkednek a zsidók.

Szerelmem folyton nőne, oly nagyon

lassan, mint egy világbirodalom.

Tíz évig lesném homlokod; tizet

adnék, hogy feldicsérjem szép szemed,

mindegyik fehér mellednek huszat,

százezret annak, ami fennmaradt;

minden testrészednek egy korszakot

s az Újkort, ha szívedet megadod.

Ezt érdemelné, hölgyem, glóriád,

s hidd meg, szerelmem nem adná alább.

De folyton hallom, hogy hátam mögött

az Idő szárnyas fogata zörög,

s tekints előre: lábaink alatt

jön a jövő, az üres sivatag.

Márványkriptád mélyében elveszik

szépséged, s szépségeddel verseim

visszhangja is. És szűziességedet,

mit úgy féltettél, féreg fúrja meg;

s a por elfekszik - ugyanaz a por -

erényeden meg bujaságomon.

A sír privát szállás, ahol kevés

alkalmat kínál a szeretkezés.

Ezért, míg az ifjúság s az öröm

harmat módjára csillog a bőrödön,

s készséges, vágyó lelked, mint a láng

bukkan fel tested minden pórusán:

tekintsük egymást prédának, akár

két felgerjedt ragadozó madár,

hadd használjuk a percet, ahelyett,

hogy elkenődve lötyögjek veled;

hemperegjünk, míg édességed s vad

erőm egyetlen, görgő gombolyag,

aztán nyergeljünk és a kéj lován

vágtázzunk be az élet kapuján,

s mivel megállítani az Időt

lehetetlen, kergessük mi meg őt.

(Ford.: Faludy György)