Petelei István: Árva Lotti

ALSZOL-E?

-      A szemem se hunyom le.

-      Virrad-e vajon? Mintha kakasszót hallottam volna.

-      Messze még a reggel.

-      Gyújtsál gyertyát Sári, hátha hamarább telik az éjszaka. Nem látsz-e?...Oh, be lassan piszmogsz.

-      Kicsi, nappal se látok…Mindjárt…Mit érünk a világossággal is.

Csendesen terjed a gyertya fénye. A homály erősebb a nagy szoba szegleteiben, hogysem elűzhetné. A megvasazott székek, a tengernagy cserfaasztal, a politúros szekrény, a virágos függönyök – alig látszanak. Egyedül a Sári ráncos sárga arcát s sovány – a kék pokróc lombjai alól kilátszó karjait világítja meg jobban.

-      Emlékszel-e?...Mintha tegnap történt volna, úgy tudom. Még a ruhám színét is látom. Szerdán volt…nem…csütörtökön…szerdán mégis.

-      Csütörtökön, kicsi. Hetivásár volt, amire bejártak a cigányok. A nagyasszony el akarta hajtani, mert kuruzslónak hitte, s reáuszította a kutyát.

-      Úgy…S csak megsimogatta Pásztort, amelyiktől mindenki félt, s az meg se vakkant. Keszkenyőjét leoldotta fehér, gyér hajáról, rongyait a zsákkal letette a konyha küszöbére, s nekem jött egyenesen…Te! még a szemét is látom…megigézett. „ A kenyerét adja kisasszonyka, hogy lássa Prédáné.” Aztán megdörzsölte a kezemet…ha rágondolok, még mintha most is sajogna.

-      Angyalnak hítta, kicsike. Azt mondá: „Jézus, mekkora szerencse vár a kicsi angyalra. Négylovas batáron, mundéros legénnyel viszik a templomba.”

-      Nem úgy mondta! „ Két veres szál fut itt végig s csak későn ér össze…Ez a kék keresztül menve csakhogy el ne rontsa!” Nézd a tenyeremet, Sári?...Nézted…” Meglesz, ha nem is ma. Sok ág, bog mellette, mi másfelé húzza. – Összeér a végén.” Hallom te, a hangját most is, s látom a sárga fogait. „ Annyi van írva a tenyerébe, angyalka – mondta -, mint egy vastag könyvbe.”…Szegény Miska nem hitt neki. Csak átkozta, káromolta…Ha élne most, ha láthatná, hogy telik be Prédáné szava…ha tudhatná szegény Miska…

-      Tudja, kicsi…Látja a másvilágról, mert jámbor volt, istenfélő.

-      Mi hittük csak a mamával. Emlékszel-e, hogy találgattuk: ki az igazi? Ha későn is, azt mondta Prédáné – ha nem is ma…megkapja a végén…a végén…

-      A bakter sípol odakinn. Hány óra lehet?

-      Három, kicsike, legfeljebb.

-      Csak?...én Istenem! Sohase virrad meg. Szegény Miska, nem hitte soha…Emlékszek ugye a másodikra is, Sári? Az is csak olyan ráncos vén cigányasszony volt. Mintha testvérek lettek volna…ne ásíts, kérlek. Megölsz a restségeddel.

-      Vén vagyok, kicsike.

-      Oltsd el a gyertyát. Ha pitymallani kezd, meg se látjuk tőle…Akkor már nagyleány voltam. Akkor kaptam az első hosszú ruhát. Fehér volt, sárga máslik rajta…emlékszel-e? elöl s az oldalán.

-      Igen, kicsike, s a haja kondor…azelőtt való este papírosba tekergette a nagyasszony.

-      „Mutassa a tenyerét – mondta -, rajta van a jövendő, aki el tudja olvasni.” Fekete volt ennek is a bőre, s hegyes az orra, mintha látnám. Csak megcsóválta a fejét…Hallgatsz engem, Sári, vagy alszol? Miért szuszogsz olyan erősen?

-      A mellem, kicsike…a tüdőm.

-      „Úr néz a kisasszonyra – mondta ez is. – Négy lóval viszik a menyegzőre. Gazdag lesz, mint a Maros – csak meg kell várni. Sujtásos legény a bakon, palota, cselédség s bőség, pénz, mint a fűszál. Csakhogy árkok vannak addig – azt mondja a tenyér…”Mennyit vártam, Sári! Kételkedtem és hittem is…mennyit vártam!

-      Rég volt, kicsike!

-      Milyen rég volt, Teremtőm!

Te Véghetetlenség, ki számon tartod a lepergő órák millióit, nem fáradtál-e el az ügyelésbe azóta, hogy a füstös cigányasszony jövendőt mondott az Árva Miska sápadt leánykájának?

Ott történt a Szent Miklós utcában, abban a csendes kis fehérre meszelt, zöldtáblás házikóban, melynek ajtaja előtt kispénzű akác terjesztette ki lombját, udvarán szegfű nyílott s majorán: ahol Ötvös Miska élt születésétől fogva, azon kilátások között, hogy ott is fog elpusztulni egy csendes napon, emlegetetlenül, nyom nélkül, űrt maga után nem hagyva, mint egy légy, amelyet a macska lenyel.

Csak bejött hívás nélkül. Afféle kóborló rongyos cigányasszony volt, aki mindig éhes.

Előbb az egyik. „Olvasni tud ő tenyér vonásaiból – mondta. -  Bút, örömet sorba, amit belérajzolt a Teremtő, kinézi ő.” Esztendők múltával a másik, hogy ugyanazt lássa meg az összevissza szaladó vonalakból: ugyanazon nagy szerencsét, rengeteg vagyont, fényt, tisztességet, mely vár erre a szűkmellű, fulladozó, hamar nőtt, nyúlánk, sápadt teremtésre: Ötvös Lottira.

„Nem is teremtett téged köz sorsra az Isten, azt mondtam én is mindig – beszélte Ötvösné, ki főkötőket ékesített s azt árulta s csak egy maroknyi asszony volt. – Termeted olyan, mint egy úri dámáé, csepp, csak a száddal nem tudsz bánni: igen, nagyra nyitod, ha nevetsz s igen hangosan beszélsz. Ügyeld csepp, a kezedet is, hogy finom legyen s a lépésedet is aprózd, csepp, mert úgy illik. Nem is sejti a leány, hol akad meg a szerencséje. Mi apáddal – igaz, hogy nem valami nagy szerencse – a zöldséges piacon találkoztunk össze. Minden percre vigyázni kell. Mondtam én azt mindig, amit kiolvastak a tenyeredből. Isten dolga a jövendő, de már hármunknak adja azt a jó teremtő tudtunkra, hogy dáma leszel, csepp. Szét kell nézni, jőni, menni, hogy lássák az embert…”

Ott, az ablak előtt csörtettek a kancellisták. Vidám, zajos népség, aki most csak ficánkol ugyan, de majd nagyhatalmú úr lesz, ha vénül, skárlát gombos, komoly, tekintélyes. Arra jártak be csengő-bongó batáron a küküllőmenti derék urak – s az, ki beírta Lotti tenyerébe a jövendőt, nem vezetheti-e valamelyiknek tekintetét az ablak felé? Azét: kivel egy sorsra nézte ki.

„Ülj az ablaküveg mellé, csepp – oktatgatta a kicsi, összetöpörödött asszony – tégy rózsát a hajadba. Tudod-e, ki láthat meg? Szemedből csak a fehérje látszótjék: felnézz az égre és szedd össze a szádat. Ide vezérli, akit neked rendelt a mi jó Atyánk.”

Az utcán is mind mondott neki: „Süsd le a szemedet, csepp -, szerényen. Lépj aprókat. Ne tekints erre-arra. Lát téged úgyis mindenki.”

Meg is kellett látni Lottit. Kalapja mindig csodálatos formájú volt, ruháján minden oldalon máslik – kék és veres máslik libegtek: buggyai, ráncai, sovány testén mind rendkívüliek voltak.

„Annak a karcsú, magyarkás úrnak csak a két kacagó orcája van és a hegyes nyelve. Kúriája romlott, földje köves s a szabójának is adós. Azt nem neked rendelte az édes Teremtő. Arra ne nézz. Arra a kövérre sem ott túl, ki annyid magával van, mint a záporeső: sem arra a kopott kabátú fukarra, ki korsóból enné a puliszkát, csakhogy el ne fogyjon. Csak el ne siessük. Ha ma nem lesz, megkerül holnap. Hittem én, tudtam én azt mindig.”

Szegény Ötvös Miska a legnagyobb ijedelemmel hallgatta ezeket a rettenetes beszédeket azokról a jeles úrfiakról, kiknek ő köszönni is csak félve mert, ha a „tábla” palotájának kapujában valamelyikkel találkozni elég szerencsétlen volt. Hogy le is ült asztalához – kaparni az elébe tett papírost – rémülve gondolt arra: vajon nem látják-e ki szeméből, nem érzik-e ki viseletéből, micsoda iszonyú szavakat hall ő odahaza?

Tulajdonképpen nem tudom, miért is hívom én Miskát Ötvös Miskának, mikor a komoly tabulae assessor is csak „ Domine Árvá”-nak titulálta?

Sőt hiszen kegyes is – olvasóm! ha látja vala ezt a kopasz, alázatos másolót, kinek a szeméből folytonos engedelemkérés néz ki azon vakmerőségért, hogy ő élni merészkedik: kegyed is képtelenségnek tartja, hogy másképp nevezzék, mint: „Domine Árva.”

Sőt a sors is – ki, de milyen bírhatatlanul erősebb, mint kegyed, ki de milyen számlálhatatlanul több könnyet fakaszt mint amennyi mosolyt kelt – megengedte magának azt a tréfát, hogy Ötvös Miskából „Árvát” csináljon igaziból.

Egyszer ugyanis az a hallatlan eset történt, hogy Miska – még mielőtt a delet elharangozták volna – csak felkelt tintapecsétes íróasztalától – fel sem nézett máskor! – záratlanul hagyta fiókját, kitörletlenül a pennáját, felrúgva a székét, s haza szaladt, mert azzal a hírrel riasztották fel, hogy: „ vége az asszonynak”.

Úgy is volt. Ott ült a nagy fakanapén a törpe mihaszna feleség, fulladozva, kifehéredve, s kapkodott kezével a levegő után.

„Végem van mindjárt, Miska – nyögte. – Azért hívattalak haza, hogy nézz meg jól, s hallgass meg jól…s el ne felejts…Ide a kezedet. Látod ezt a leányt…Lottit? Tudod, mit írtak be róla a sors könyvébe? Hallottad tőlem is, mástól is. El ne felejtsd…Nem hitted néha, úgy láttam. Rám hallgass most.”

Odakapott a szíve tájékára, arcára barázdákat vágott a kín, megsimogatta fejét, nyakát s mondá:

„Oh, hogy kopogtatnak…Mintha acélkalapáccsal ütnék ki belőlem a lelket…Ne sírjatok…El ne felejts csinosnak lenni, Lotti…Minden pántlikád sorba a skatulyákba…a veres almáriomban…A sottis a kicsi fiókban…A köntöseid, az újak…ki csináltat neked már? Fordítsatok a napfény felé…Úr néz a leányomra, Miska. Ha ma nem, holnap viszi az oltárhoz. Reád bízom. Néha nem hitted…Számon kérem tőled, amit csináltál, a másvilágon is.”

A ház előtt kocsi állott meg. A doktort hozták. A kicsi főkötő-csináló asszonynak kigyúlt a szeme. Odahúzta magához Lottit:

„Csepp! Karikákat látok és nem nézhetlek jól meg. Ügyesen vagy-e öltözve? A kék másli van-e a hajadba, vagy…? Hátha a doktort nézte ki neked a sors…Kocsija van…Szedd össze a szádat…Gazdag úr…mosolyogj…Csepp…Nem bírom.”

Aztán csak intett. Töredezve mondta: „ Ne lépj nagyokat…ki tudja, hol akad a szerencse. Csepp…úr ez is…csepp…” s kezével legyintett, lefeküdt az ágyba, s behunyta örökre álmokat látó két szemét.

…A temetésén látta először Lotti Dezső Balázst. Isten ujja kellett, hogy oda vezérelje akkor. Csengő-bongó négylovas batáron jött, s megállította a robogó szekeret, míg elvitték előtte azt a mihaszna asszonyt, ki megfutotta már a számára kimért utat.

Pirospozsgás, hamiskás orcájú legény volt Balázs, s vidám kicsi szemével merőn nézte a temetési gyülekezetet.

Egy-két ismerőse is volt a kíséretben. Köszönt azoknak, aztán leszállt s trécselve sétált ki a kőrisfákkal díszlő hegyoldalig, hova annyi bú, öröm, hiúság, alázat s annyi temérdek hazugság van betemetve fekete földdel.

„Te – szólt a főkötő-csináló kicsi asszony azon éjjel Lottihoz – ez az!” Ott zsongott a fülébe Lottinak ingó fűszál súgásában, légy-dorombolásban,csikorgó ajtósarokban, szúnyog-repülésben: „ ez az!” Ez: akit vártál, akit neked jövendöltek, reménységed, álmod. Ő sem tudta, mi mondja neki olya bizonyosan – de ráesküdt volna.

Egy hét sem telt el s már beszélt vele.

Balázst mindenki ismerte, Balázs mindenütt volt, mindenkivel szóba állott. Vidám borozó, pénzszóró cimbora: lármás asszonyok után futó gavallér, verekedő ( néha garázda), port csapó legény volt, amilyennel ha találkozunk, úgy tetszik, mintha már sokszor láttuk volna, de akit el is felejtünk nyomban. Akivel összeölelkezünk, összebarátkozunk mindjárt ( szókimondó, hangos beszédű, kicsit tudó, de becsületes jókedvű faj), de akiről holnap nem tudjuk: hogy is hívják vajon?

-      Ej – mondta Balázs selymes bajusza alól -, ej, ez a holdvilág szerelmes belém. Mind a szeme fehérét mutatja, s vigyen el az ördög, ha el nem szédülök a sóhajtozására. S micsoda áhítattal pislog s milyen aprókat akármi szavamra, mintha papja volnék vagy védszentje. No, Uram könyörülj rajta: ha van lelked, hogy ne legyek én a pátronusa.

S ahányszor csak befordult a zöldtáblás házikóba – hiúsága noszogatta be -, mindig mondta: - Szeret a gyöngyöm holdvilág, s hol látott ember olyan kutyát, amelyik fel ne kapjon egy darab akármilyen sovány pecsenyét, ha eléje dobják.

Árva Miska majd nem tudta, hogy ki ő voltaképpen? Hogy az ő házához jár-e Dezső Balázs voltaképpen? Hogy nem csak káprázat-e az egész dolog?

Gyász kellene legyen – alig hűlt meg a helye az ő jövendő időket látó feleségének, s íme csoda esik, amin örvendeni kell. Megemlékezett rá: mit hagyott meg a boldogult s mit fog számon kérni a másvilágon, és elhatározta, hogy odaáll Lotti mellé és segít neki Evégett egy nap szíves orcával mosolyogva merészelt köszönni Balázsnak, s azt mondta:

-      Csókolom a kezét édes nagysás úrfi, be fainul méltóztatik kinézni! Sokáig tetszik-e a városban maradni, vagy ki kegyeskedik sétál…szeke…lova…kocsikázni a méltós…falusi kúriára?

S bárha gégéje majd megrepedt, míg félbe-szerbe elnyögte e pár szót, még kegyetlenül meg is dorgálták miatta. Lotti zokogott, mikor egyedül maradtak. Felsírt az anyjához:

-      Oh, miért hagytál el, miért haltál meg, édes? Hogy tudjak én ügyelni magamra is, az uradra is, édes, aki gyermekebb a csecsemőnél. Nincs erőm, édes. Hát szolgája vagy-e, Miska, Dezső Balázsnak? vagy inasa vagy? vagy bérese vagy? hogy úgy beszélsz hozzá. Ilyen famíliából kívánod, hogy házasodjék? Miért hívod „ nagysás úrfi”- nak, miért mondod „ csókolom a kezit”?...Miért is születtem én…miért is nem költözhettem utánad, édes…

Meg is fogadta Miska, hogy ő nem szól többet, hogy ő vak lesz és süket, s meg is tartotta volna – bűnösnek érezvén magát -, ha erőnknél, akaratunknál nem lenne bírósabb a cselekedeteinket intéző hatalom.

Ott suttogott egyszer Lotti az akácfa alatt Dezső Balázzsal. Sárguló levelek hullongtak körültök, s hitvány madarak csiripoltak az ágak között. Senki sem volt az egész életen, csak Sári, a vén szolgáló, aki alig lát, meg az Isten, aki ide vezérelte ezt a hintós urat.

-      Ki voltál nekem szemelve a sorstól – lehelte Lotti. – Vártalak…Meg voltál nekem jövendölve…tudtam, hogy eljössz…Az anyám temetésén láttalak először…az ő lelke vezetett hozzám. Életem vagy, leheletem vagy – ha elköltöznél belőlem, végem lenne.

Fehér orcái fel voltak pirulva, szűk mellén alig lélegzett. Szertelenül meg volt rakva pántlikával, a haja csupa fürt – szemhéjai összefogva, mint a szendergőé.

-      Oh, nem hagysz el – nem hagyhatsz el…egy csillag alatt születtünk…együvé rendelt a sors.

-      Nem, Lotti…dehogy, tubarózsám… - s átölelte Dezső Balázs a feléje hajló vékony derekat, s odaszorította saját széles. erős melléhez.

S én nem tudom ( örökös homály is maradt e kérdésen): honnan, micsoda rejtekből bújt elé Árva Miska – a tény áll - , hogy csak odadugta szégyenlős, gyéren szőrös arcát a szerelmesek közé s félénk hangon bár – de egy cseppet sem akadozva – alázatoskodta:

-      Instállom a nagyságos úrfit…ne tessék, ne tessék. Össze kegyeskedik rücskölni a leányom ( tán erősebben mondta e szót a szokottnál): a leányom másliit. Itt kivált, itt a mellén. A szegény boldogult pára – a leányom édesanyja vette – csókolom a kezét – a tótoktól…Ne méltóztassék…és a frizuráját is össze szíveskedik borzolni. Minden este facsargatja…sok fáradtsággal facsargatjuk…

Aztán elment Dezső Balázs úrfi, aztán a farsangon meg is házasodott, s nem Árva Lottit vette el.

Látja isten s ember, hogy Miska volt az oka minden könnyhullatásnak, jajnak: egy hosszú élet szenvedéseinek otromba beavatkozásával, beszédével. Hogyan számol majd be a másvilágon? hogy megy a szigorú kis főkötő-csináló asszony szeme elébe? hogy? milyen arccal?

…S az évek elteltek kérlelhetetlenül.

Egyiknek nyomába jött a más, s az Árva Lotti kedvéért nem állította meg futásukat semmi hatalom.

Mindegyik tépett egyet erején, arca üdeségén, testének mozgékonyságán, s mindegyik dobott egy-egy rögöt az ő édes álmára, arról a hintós, palotás úrról.

Árva Miska rég ott porlik a temetőkertben felesége mellett: az ismerősök – vidám leánypajtások, jókedvű fiatalság, fáradtan, vállaikon a láthatatlan, s mégis olyan nehéz terűvel – haladnak a kikerülhetetlen úton, melyen az árva betűmásoló ért el nyugodalmába…Az akácfás udvarba idegenek költöztek, s Árva Lotti csak él, csak vár, csak nem szűnik meg a tenyerének vonalait nézni – hol a két egyenletes irányba szaladó kék szál „ csak későn ér össze”.

Boltot tart az alsóvárosban. Ablakában egy-egy muskátli szomorong, mellette mosószappan és elszáradt kiflik, zsemlék: cérnára aggatva cifra papirosú kefék s sárgult gyertyák lógnak s egypár vég megfakult galand. Ajtaja előtt nyírágseprű, falapát s lánccal átkötött sódarab.

Árva Lotti megvénült. Ajka körül éles, mély ráncok képződtek, arca megnyúlt, halcsontba fűzött dereka mintha meghosszabbodott volna.

Haragos lett és veszekedő. Ott ül egész nap a boltban nagy hársszékben és mérgelődik. Mérgelődik a gyermekekre – utálja a gyermekeket -, kik cukorért jőnek. Jaj annak, amelyik el meri mosolyogni magát. Lotti azt hiszi, rajta kacag. Mérgelődik minden emberre. Ha ketten állnak meg a boltajtó előtt beszélgetni – Lotti azt véli: róla beszélnek. Mérgelődik a sorsra, időre és mindenre – úgy tartja, ellensége volt az ő szerencséjének minden.

A félvak Sári tipeg-topog s hallgatja türelemmel, amit a kicsike beszél. Más nem állná ki, de Sári előtt a tökéletesség fogalma: Árva Lotti. Egy izma sem változik, ha szidják vagy cirógatják. Hozzá van szokva. Ilyen volt Sári örökké. Ilyen vén, ilyen kutya-természetű. Ütik, simogatják: Sári csókolja a felette uralkodó kezet. És hisz Sári rendületlenül a szerencsében, mely érni fogja a kicsikét:

-      Megérem én, hogy dáma lesz a kicsike. Majd nem bánja akkor, akármit csinál Sári, aki most vén, szegény, s hibázik sokat. De fáj a dereka, a mája…a tüdője, s megvakult, mint a szemeti pinty.

Csak szűken élnek. Fél Lotti az ínségtől, s fukar. Úgy hiszi: mindenki meg akarja csalni, s minden krajcárért, amit kiad, nyöszörög. Elvégez akármi dolgot, eltűr akármi szükséget – csakhogy gyűjthessen.

Semmit sem titkol pedig úgy, mint a szegénységet. Ezt szégyenlené csak, ha megtudnák. Az utcán selyembe jár. Haját fürtözi, sovány képére fekete szépségflastromokat ragaszt – kettőt-hármat. Fején ó-divatú francia kalap van, melynek füle az álláig ér. Köntösén máslik, rácok, fodrok. Néha – nyárban – csehgyémántos régi diadém a hajában, s virág csontos, sovány kezében.

Mint halott is dúsnak akar látszani. Fehér atlaszból vett köntöst magának, melybe kiterítenék, s feldíszítette tüllel, csipkével. Mirtuszkoszorút is szerzett – szüzeknek ez ékességét. Külön ládában tartja őket. A szövet megsárgult, a mirtuszvirágok megfakultak, s ha Árva Lotti előveszi néha, nem látja meg a vénülést ezeken sem. Sőt el-elmereng rajtok, s mosoly is ül ilyenkor ráncos orcájára:

-      Menyasszony-köntöst nem szabnak-e hófehér atlaszból?

Egyszer azt hozták neki hírül, hogy Dezső Balázs özvegy lett. Eltemette a feleségét. Mondták, hogy csak olyan bolondos, víg fráter, mint amilyen volt – s bárha megvénült, „ úgy győz most is, mint egy oroszlán”. Lotti elévette a fehér atlasz-ruhát s úgy meg-megforgatta, simogatta, igazítgatta, mint valaha azt a veres szalagokkal ékítettet, amelyben konfirmálták – és olyan volt egész nap, mint az áldás, vidám, derűt osztó.

Valami azt súgta Lottinak, hogy Dezső Balázs eljön hozzá. „El kell hogy jöjjön.” Anyjával álmodott minden éjjel, a kicsi főkötő-csináló asszonnyal, ki az égből intézheti most a leánya sorsát. Izgatott volt. Sokat járt le és fel a boltban s az egyetlen nagy szobában. Fulladt, szívdobogásai voltak, s úgyis fakó arca elvesztette az élet színét is.

Csak teltek azonban a napok, s a Dezső Balázs négylovas batárja csak nem állott meg a kicsi bolt előtt.

Sári is csak arról beszélt, hogy „ nem maradhat el”. Megkérdezte fűszáltól, gyertya hamvától, kutyatej szárától minden babonával: - eljön-e? s igennel felelt neki az egész világ. S el is jött.

Csak gyalogszerrel ugyan. A szomszédban volt egy kocsma – oda indult. Meglátta Lottit az ajtóban, s szóba állott vele:

-      Húj, Lotti asszony – mondta -, élünk még, élünk még…No de.

Felelni sem tudott Lotti. Balázs folytatta:

-      Efféle vén falusi gavallér csak gyéren jön a városba – s akkor is csak barátságért. Várnak a pajtások, különben elbeszélgetnénk a régi jó időkről. De hát áldozni kell a barátságért. Húj, be csak úgy néz ki Lottikám, mint ott az eperfás házban – de csak a jó faj nem pusztul. Erre nézek reggel, ha ki nem kerget. Majd hiszen…beszélünk minden jóról. A kezét, nó.

A kocsmában pedig azt mondta:

-      Te, bruderák – vizet ivó kuruttyoló béka legyek, ha az a vén Jebuzea itt, a szomszédban nem olyan szemekkel néz engem most is, mint egy éhes veréb a hernyót. Bekapna, úgy segéljen. Egyszer azt jövendölték neki, hogy én leszek a tutora. Sóhajtoz most is…Hm – folytatta s fehér bajusza rángott a nevetésben, s piros arca majd kicsattant – hm! Meg kellene tréfálni a gyöngyömet. Meg kellene kérni feleségül, bruderdák. Elájulna, úgy segéljen. Még a hársfák is megröhögnék Dezsőfalván ezt a fuszulykarót. – Szegény Árva Lottit…

S kacagtak mindnyájan.

…Lotti mondta:

-      Soha meg nem virrad. Emlékszel-e jól a cigányné szavára, Sári? – Ha élne most szegény Miska – ha láthatná. Átaljön majd reggel…Mennyit gondoltam rá…Minden szobát ismerek a házában, pedig sohase láttam. A nagy fasorokat, melyek a kastélyig visznek. A dombot a kertben, hol az ősök pihennek széles fenyők árnyékában: a roppant termet diófaasztalával, képekkel, fegyverekkel falán…Sári a fehér köntöst veszem ma fel – kifújjuk rajta a csipkéket. Nem sárgult-e meg vajon az állásban?...Mit gondolsz, Sári?...Szólj, kérlek…ne szuszogj…

-      A szemem, kicsike…a tüdőm…Nem látok én jól.

-      Nem tudok itt ülni tovább. Nem tudok feküdni – mintha kergetnének, úgy futhatnám. A kezem izzad, s ezt a párnát mintha hevítenék…Oh!...Nem hallasz-e lármát? Csak itt van ő a szomszédban…Mintha énekelnének. Kelj fel te is, Sári.

Árva Lotti kinyitotta az ablakot. Virradt. Üde levegő s rekedt hangok danája áradt be azon.

-      Milyen szép az élet – súgta. – Vajon melyik az ő hangja?

Önkéntelenül nézett a tenyerébe s ráncos arca földerült.

Aztán odahúzta a széles bőrös széket az ablak elé, s beleült.

Az utca lassacskán élénkült. A felkelő nap sugarai ott ragyogtak a szomszéd házak mohos fedelein. Harmatcsepp fénylett a borostyán apró levelein, s a fűszálakon. Legyek röpdöstek, s madár csiripolt a kertben. Fenséges derű lebegett mindenen, merre csak elláthatott a szem. Egy nagy mosoly az egész természet. Szín, hang, illat egyesült, hogy vidámságot terjesszen.

Sári topogott a szobában. Törölt, takarított s motyogott közbe:

-      Nem is mondhatna egyebet, ahogy idejön, kicsike, mint amit kell mondania. Azt, hogy: „ Légy az én feleségem, ha vártál. Majd ( sok van még hátra) te parancsolsz a nagy palotába s a kocsival, amin kellett volna örökké.” Ide ültetjük-e, kicsike, a díványra vagy a nagy székbe? Eléveszem a takarót, mert érzem, hogy rongyos a párkány. Hova ültetjük?

Lotti nem hallja.

A múlt, fájdalmaival, vívódásaival: a gyötrődések, megaláztatások mind eltűntek emlékezetéből – mint eltűnik a homály a napsugár elől -, csak azt látja, aminek jönni kell. Álmait beteljesedve: az ősi házat, hol mint úrnő sétál végig, a szolgálattevők seregét, kik cselekszik, amit parancsol, a tiszteletet, mellyel körülveszi mindenki.

-      Úgy félek, Sári – mondja - , s én nem tudom, miért. A mellem összeszorul, s a nyakamon minden ín megrövidül. Nézz csak ki, kérlek – nem jöhet ugyan ilyen jókor -, de nincs-e zárva a kapu? A boltajtót nem nyitjuk ma ki, tán sohasem, Sári…Mim fáj nekem?...Úgy nyüzsög a vérem – dörzsöld a fejemet, s itt a szívem körül…A fehér köntös, látod, nem gyűrött – ide a mellére nem kellene egy bársony? Mit gondolsz – gondolj valamit, az istenért, ne nézz olyan ostobán…Hallod, valaki jön a kapun. Nem is hallasz már…Siess…ki jött be?...siess…

-      A tejesasszony, kicsike…a lábam is fáj.

Az emberek kinn indulnak napi dolgukra. Lottinak az is fáj, ha kopogásukat hallja a kövezeten. Minden hang a fejébe nyilallik.

-      Te kimégysz, Sári, ha idejön…s az ajtót beteszed. Boldoggá teszlek, Sári, téged is. Megérdemled, jó voltál. Szegény anyám, ha élne…Ő tudta csak, mi fog történni, csak ő biztatott…Mindenkit szeretnék boldoggá tenni…De hát fogd meg, kérlek, a kezemet, s szorítsd meg erősen. Nem tudom, miért nem nyughatom. Fogd jobban…Ez a nyakam…ez a fejem…mintha bogár lenne benne…Valaki zörget a boltajtón. Nézz ki szaporán…Várj! úgysem látnád…Eh! nem tudok felkelni. Kergesd el, akárki…Istenem…

Amint zajosodott az utca, Árva Lotti mind izgatottabb lett.

-      Mégsem jön. Már megkereshetne. Tudhatná, hogy várom!

-      Csak hatot ütött a várba, kicsike.

-      Rosszul számláltad. Többet kellett, hogy üssön. Afféle beszédekkel engem ne bolondíts. Tudom én, mint mondok. Hatot? Hogy mondhatod?...Látod, Sári…látod, hátha igazad van. De hát én nem is tudom…Ülj ki a küszöbre, s kiálts be, mikor jön. Ülj ki, ha délig leszel is ott.

Szekerek zörögtek végig az utcán, a lovak csengettyűjének lármája hallatszott be, katonák vonultak el az ablak előtt nagy dobpergéssel: a szomszéd házak valamelyikének a tetején egy pléhes gyerek fütyült kiállhatatlan nótákat, s falusi asszonyok ajánlgatták árucikkeiket hangos szóval.

-      Sári – szólott ki -, Sári…

-      Kicsike…kicsike, jön…bejött a kapun.

Csak megállott Lotti azon helyben, tán a vére sem keringett.

Dezső Balázs ott volt a nyitott ajtóban. Kezével a falhoz támaszkodott, arca ki volt veresedve: a lába nem bírta. A kocsmából jött, amint határozta.

-      No hát gyöngyöm, virágszálom – dadogta - , csak megvártál…he? Hű voltál, derék voltál…belevénültél, látod. Én…mi?...én is belevénültem, de győzöm, szép harangvirágom.

Beljebb lépett. Feje lógott, megfogózkodott a fényehagyott almáriomba.

-      Vóna kedved he?...azt akartam mondani…vóna bátorságod…Szabad vagyok én is – a voltál te mindig – akarnál-e…tubám…mi?...feleségem lenni, örökös jó társam, he?

Aztán fertelmesen felkacagott, sarkon fordult s kiállott az udvarra:

- Mondtam, bruderkák, megmondtam…Ide nézzetek Lotti kisasszonyra. Hol vagytok, bruderkák? Megmondtam ugye, hogy elájul…szentírás a szavam, ugye?

Mert hát szegény vén Árva Lotti csak azon helyből leesett a széles karosszékre. Fejéhez kapott kezével, s levegő után mosolyra nyílt ajkával. Egy szót sem tudott szólani, hanem elébukott, s karját leejtette halotti fehér köntösének bő ráncaira.

A bút, bánatot csak elbírta, az örömet nem.

Nem ismerte addig.

Forrás: Magyar Dekameron - elbeszélések 289-309. l. – Összeállította Hevesi József – Budapest, 1893. Singer és Wolfner kiadása