Victor Hugo: Balzac halála

 

(A költő halálának 75. évfordulója alkalmából)

 

1850-ben, augusztus 18-án feleségem látogatóba ment, hogy Balzac hitvesével találkozzék. A látogatásról nemsokára azzal a hírrel jött vissza, hogy Honoré de Balzac haldoklik. Hozzásiettem.

Balzac másfél év óta súlyos szívtágulásban szenvedett. A februári forradalom után Oroszországba utazott s megnősült. Röviddel elutazása előtt még találkoztam vele az egyik boulevardon. Már akkor is panaszkodott és a lélegzetvétel szemmel láthatóan nehezére esett. 1850 májusában visszatért Franciaországba, nős volt, gazdag, de – haldokló. Már megérkeztekor megdagadt mindkét lába. Négy orvos vizsgálta meg a szívét. Az egyik, dr. Louis, július 6-án ezt mondotta: „Legfeljebb hat hétig élhet…” Ugyanaz a betegség kínozta, amelyben Frederic Soulié meghalt.

Ezen a napon nagybátyámat, Louis Hugó tábornokot láttam vendégül. Ebéd után magára hagytam őt s kocsin a Beaujon-házba, az Avenue Fortunée 14 alá siettem. Itt lakott Balzac.

Csöngettem. A hold átsütött a felhők mögül, az uccán egy lélek sem járt. Az ajtó nem nyílt ki. Másodszor is csöngettem, ekkor végre egy szolgálóleány jelent meg gyertyatartóval a kezében és megkérdezte: „Mit kíván uram?” A lány sírt.

Megmondottam nevemet, mire a földszinti fogadóba vezetett. Ebben a szobában, szemben a kandallóval, magas talapzaton állott Balzac hatalmas mellszobra, amelyet David készített. A szoba közepében egy remekbe készült, gömbölyded asztalon egyetlen gyertya égett.

Közben egy másik szolgálóleány is megjelent és könnyek között mondotta:

- Haldoklik… A nagyságos asszony már visszament szobájába. Az orvosok már tegnap lemondottak életéről. Bal lábán seb keletkezett, amely most üszkösödni kezd. Az orvosok nem tudnak semmit. Először azt hitték, hogy a nagyságos úr vízibetegsége valami „infiltráció”, - így mondották. A bőr és a hús olyan, mint a szalonna, már nem is lehet megcsapolni. A múlt hónapban aztán, mikor a nagyságos úr le akart feküdni, megkarcolta a lábát valamelyik bútordarabbal. Akkor felszakadt lábán a bőr és a sok víz, ami benne volt, egyszerre lefolyt. Akkor azt mondották az orvosok: „No lám!” Nagyon csodálkoztak és attól kezdve mindig megcsapolták szegény nagyságos urat. Azt mondották. „Most majd utánozni fogjuk a természetet.” De néhány nappal ezelőtt egyszerre kisebesedett a lába. Dr. Roux megoperálta, tegnap vették le a kötést. A seb nem volt gennyes, inkább vörös és forró. Akkor azt mondották az orvosok, hogy a nagyságos úron nem lehet többé segíteni, és nem is jöttek vissza! Hozattunk még négy-öt orvost, hiába. Mind azt mondotta, hogy nincsen segítség. Az éjszakát nagyon rosszul töltötte a nagyságos úr és ma reggel kilenc órakor már nem is tudott beszélni. A nagyságos asszony papot hozatott, aki feladta neki az utolsó kenetet. A nagyságos úr kézzel mutatta, hogy öntudatnál van. Egy órával később még megszorította testvérének, Surville asszonynak kezét. Tizenegy óra óta hörög és nem lát semmit. Az éjszakát nem éli túl. Ha kívánja, uram, idehívom Surville urat, még nem feküdt le.

A leány kiment a szobából és néhány pillanatra magamra hagyott. A gyertyák halvány fényénél csak homályosan figyelhettem meg a fogadó előkelő berendezését s Porbus és Holbein nagyszerű képeit, amelyek a falakon függtek. Mint annak az embernek a kísértete, aki a szomszéd szobában haldokolt, emelkedett ki az árnyékból a márványmellszobor. A halál szagával volt tele a ház.

Néhány pillanattal később Surville úr lépett be a szobába, s megismételte azt, amit az imént a szolgáló elmondott. Megkértem őt, vezessen Balzac szobájába.

Hosszú folyosón mentünk végig, majd egy lépcsőn kellett felhaladnunk, értékes vázák, szobrok, képek, email-berakású asztalkák között. az egyik oldalfolyosóról nyitott ajtót vettem észre, ahonnan hangos és megrázó hörgés tört elő. Balzac szobájában voltam…

A szoba közepén mahagóni ágy állott. Itt feküdt Balzac. Fejét több párnával emelték magasra. Arca kékes, majdnem fekete volt. Fejét szenvedően a jobboldalra hajtotta. Rövidre nyírt ősz hajával, tágra nyílt szemeivel profilban a császárhoz hasonlított.

Egy öreg asszony – Balzac anyja –, a betegápolónő és egy szolga álltak az ágy mellett. Az ágy fejénél gyertya égett, egy másik gyertya pedig az ajtó mellett világított gyenge fénnyel. A körülállók hallgattak és riadtan figyelték a haldokló hörgését.

Az ágynál álló gyertya erős fényt vetett egy rózsaarcú mosolygó ifjú arcképére, amely a kandalló mellett függött.

Elviselhetetlen szag áradt az ágyból. Felemeltem a takarót és megfogtam Balzac kezét, amelyet hideg verejték borított. Megszorítottam ezt a kezet; Balzac már nem viszonozta a kézszorítást.

Egy hónappal ezelőtt ugyanebben a szobában látogattam meg őt. Vidám volt, teli bizalommal s mielőbbi gyógyulását remélve mutatta lábán a daganatot. Hosszan beszélgettünk és politizáltunk. Szememre vetette „demagógiámat”: ő legitimista volt. „Hogy is utasíthatta vissza” – mondotta – „olyan könnyedék a Franciaország pairjének címét, amely mégis csak legszebb titulus a francia királyé után!” Aztán ezt mondotta: „Beaujon úr házában ugyan nincsen kert, de az enyém az út sarkán álló kápolnába vezető kis átjáró. Innen a lépcsőről nyílik az ajtó a templomba. Csak meg kell fordítanom a kulcsot a zárban és már a misén vagyok.” Mikor elmentem, nagy fáradsággal elkísért a nevezetes lépcsőig, megmutatta az ajtót, s még külön szólt feleségének: „Mutasd meg Hugónak a képeimet!”

„Hajnalra meghalt!” – mondotta az ápolónő.

Kifelé indultam s emlékképpen magammal vittem ólomszínű arcának vízióját. Mikor újra leértem a fogadóba, a márványszobrot mozdulatlannak és lélektelennek találtam, s összehasonlítottam a halált a halhatatlansággal…

Vasárnap volt. Otthon több vendég várt, köröttük Riza Bei a török ügyvivő, Navarrate, a spanyol költő, s egy olasz emigráns, gróf Arrivabene. Ezt mondottam vendégeimnek: „Uraim, Európa most veszíti el egyik legnagyobb szellemét.”

Ezen az éjszakán halt meg Balzac, 51 esztendős korában.

*

Szerdán temették el.

Előző nap a Beaujoni-ház kápolnájában felravatalozták. Giraud még halála napján megfestette arcképét. Halotti maszkot is akartak készíteni róla, de ez már nem sikerült. az enyészet romboló munkája oly gyorsan következett be, hogy a szobrász másnap reggel már eltorzult arcvonásokkal találta meg őt. Kettős koporsóba tették holttestét.

Saint Philippe du Roule székesegyházában szentelték be. Mikor ott állottam a ravatal mellett, arra kellett gondolnom, hogy ebben a templomban keresztelték meg második leányomat. azóta nem is voltam itt. Így pihen emlékezetünkben a halál a születés mellett.

Baroche, a belügyminiszter szintén eljött a temetésre. A templomban mellettem ült és néha egy-egy szóval hozzám fordult. „Kitűnő ember volt” – mondotta egy ízben. „Zseni volt” – válaszoltam.

A gyászmenet egész Párizson keresztülhaladt a Pére-Lachaise felé. Az idő esős volt; vannak napok, amikor az ég könnyezik.

Az egész utat gyalog tettük meg. Én a koporsó jobboldalán haladtam s a szemfedő ezüstös bojtját szorongattam kezemben. Alexander Dumas a másik oldalon ment.

Amikor megérkeztünk a sírhoz,k amely fent van a domb oldalában, egyszerre nagy tolongás keletkezett. az út keskeny és síkos volt és a lovak alig tudták felvontatni a halottaskocsit. Én az egyik kerék és egy-egy sírkő közé kerültem és a kocsi majdnem összepréselt. A feljebbállók vállamnál fogva húztak magukhoz.

Aztán lebocsátották a koporsót a sírba, amelyet Charles Nodier és Casimir Delavigne örök pihenőhelye között  ástak meg. A pap elmondotta az utolsó imát, én is mondottam néhány szót. Mialatt beszéltem, leszállt a Nap. Párizs egyszerre felragyogott az alkonyat távoli, ködös tüzében. Dübörögve hullott a föld a koporsóra.

Forrás: Pesti Napló 76. évf. 188. sz. Bp., 1925. aug. 23.

 

Victor Hugo (1802-1855): Milyen legyen a tökéletes költő?

Megkötöttség és láncok nélkül éljen. A szabadság irányítsa gondolatait és tetteit. Legyen jóakarattal a dolgozók felé, gyűlölje az ártalmasokat és enyhüljön meg a szenvedők iránt. Legyen szabad, hogy elzárhassa az utat a hazugságok elől bármely oldalról és bármely párttal jönnek is azok… A természetben éljen és a társadalomban lakjon… semmi se zavarja meg mély és elszánt szemlélődésében, sem a közügyek zaja, amelyhez alkalmazkodnia kell s melynek jelentését meg kell találnunk műveiben, sem az egyesek fájdalmának véletlen közelsége, mert a gondolkodás megkönnyíti a vigasztalást… Műveiben legyenek tanácsok a jelenkorhoz, álmok vázlatai a jövőről. Úgy vélem, hogy minden igaz költőnek magában kell hordania kora eszméinek egész tömegét, mintegy ráadásul azok mellett a gondolatok mellett, amelyek saját koncepciójából és az örök igazságból fakadnak.

Forrás: Új Idők LI évf. 2. sz. 1945. augusztus 11.

Hugo Victor, mint regényíró IV.

A 19-dik század robinsonádja, a kor leleményes szellemével és haladásával lépést tart, s a természetmagány, a Douvres szirteken még nagyobbszerűnek tűnik föl, mint a partra dobott, hajótörést szenvedettnek lakatlan szigete.

A vihar elleni életvédelem vonzón van előttünk ecsetelve, s az orkánnak rajza valódi remekmű gyanánt tekinthető a tengeri festészetben,m int amely fényes színezete és elragadó élethűsége által tűnik ki.

A drámai költeménynek egy Prospero varázslóra van szüksége, hogy az elemek csatáját, a varázssziget „vihar”-át előttünk érdekessé tegye; a modern költészet nagyobb hatást képes előidézni természeti ábrázolatával, a legfinomabb és részletekbe bocsátkozó észleleteivel s annak rajzolásával, miképpen lehet az emberi erőnek, varázspálca segélye nélkül, a pusztító vihar erőszakos hatalma elé gátat vetni.

A rege meseszerű szörnyeiért is kárpótlást keres és talál a modern költészet; azok a sárkányok és griffek, azok a megbűvölt óriások és csodaszörnyek a 19-dik században már nem szerepelhetnek. Mindamellett is vannak a természet teremtményei közt titokszerű és csodálatos szörnyek, aminők pl. az Óceán mélyében rejlenek, melyeket a költészet alkalmilag a mélységből fölidézhet. Ama kalandok, melyeket Gilliat a Douvres-szirtek tengeri barlangjában átél, kiválóan fantasztikus világítással bírnak s a bámulat ingerét idézik elé, habár a költő csak természeti tüneményeket és természet országából kölcsönzött lényeket alkalmaz ugyanoly hatás előidézésére. Sem Ariost, sem Tasso nem tüntet elénk barlangot, mely oly költőileg eredeti varázzsal bővelkednék, mint ama szirtek barlangja, melyet Hugo Victor rajzol.

Hugo tengeri barlangját bűvös fénnyel világított díszletek övezik, de hiányzik még a tenger szörnye, annak lakója. A középkor költőjének fantáziája erőlködött, hogy idétlen lényeket teremtsen, melyekkel a hősök és lovagok rettentő harcot víhassanak. Az ó-kor mythológiája is egész sereg vízi szörnyet mutat föl, melyet a költészet részint koholt, részint fölhasznált. az antik chimerák és hydrák jelenben már elveszték jogosultságukat. A modern költő természetben búvárkodva, élőlényeket keres föl, melyek a fantáziának ama szüleményeivel, iszonyodást, undort és rettegést keltő sajátságuk és amellett vészteljes és ijesztő erejüknél fogva bátran versenyezhetnek. Mik azok a tűzgyíkok és sárkányok mind a lidérchez, s amaz óriási tengeri habarcshoz képest, melyet Hugo Victor sziklabarlangjába beszállásol, mégpedig nem mint ékítményt, hanem mint a cselekvényben közreható lényt! Mint valami regényhős van ez titokteljesen bejelentve. Clubin kapitányt mi ott hagytuk el, midőn ez a megfeneklett hajóról tengerbe vetve magát, valami hirtelen megragadja lábát. Gilliattal a földalatti barlangban tett első látogatásunk alkalmával egy rongyot láttunk gyorsan tovaúszni, mely kicsipkézett bohócsüveghez hasonlított.

E titokszerű támadó, ez úszó bohóc-sapka – a lidérc, le pieurve a Hugo Victor regényének szörnye. Az emberek ez óriás habarcsot mesebeli lénynek nyilváníták s természettörténetileg kétségbe vonták létezését. Szó sincs róla, hogy jogtalanul. Tudva van, hogy 4-5 lábnyi terjű habarcsok léteznek, melyek a förödözőkre néha veszélyesekké válnak. A költő saját szemével látta volna, midőn Berknél ily szörnyeteg egy fördő egyént úszva üldözött. Kimúlása után megmérték a teljesen kiterült állatot,mely négy lábnyi magasságú volt s négyszáz tisztán kivehető szivornyával bírt. Hugo Victor ezt az állatot  óriási köpölynek nevezi, s következőleg jellemzi: ”Karnyi vastagságú, mintegy fél rőfnyi hosszú szürke tárgy mozog a vízben, mely ágas-bogas gallyhoz, vagy nyél nélküli esernyőhöz hasonlít. E gombolyag lassankint közeledik. Hirtelen szétnyílik, s  egyszerre nyolc sugár lövell ki szilajon egyetlenegy fejből, melynek két szeme van; e sugarak élnek s villámszerűleg mozognak. Az egész lény kerékhez is nagyon hasonlít s teljes 4-5 láb átméretben. Borzasztó, iszonyatos az, midőn e hydra az emberre veti magát és azt megszigonyozza!

Ez állat szorosan tapad zsákmányához, elfedi azt s átövezi karjaival. Az alja sárgás vagy földszínű; mi sem hasonlít ama leírhatlan bőrszínhez; az ember hamuból alakult állatnak vélné, mely a vizet lakja. E pókalakú szörny épp úgy változtatja színét, mint a chamäleon. Ha felbőszül, violaszínű, és – rettenetes kimondani is -, puhány. Csapásai fullasztók s érintése megzsibbasztja ellenfelét. Azt vélné az ember e látszat után, hogy skorbut, úgyhogy e csodaállatot megtestesült betegségből termett szörnyetegnek lehetne nevezni. Szivattyúzó szervei és köpölyei henger alakú szaruszerű, hullaszínű porcok, melyeket az állat a leggyöngébb ösztönre kinyújtani, visszavonni s azokat zsákmányába vonalnyi mélyen befúrni képes.”

Hugo Victor oly iszapnak nevezi, melynek „akarata és gyűlölséggel telt nedve van”. Magába szívja áldozatát s az ebben levő nedvet elevenen kiissza.

Ez a pieuvre – a tenger lidércének képe, melyet a költő részben saját észleletei után rajzol. Nem undorgerjesztő ocsmány vonásokkal bír-e ez, aminőt csak a költőnek képzelgése teremthet? Mily undorító a küzdelem ily puha, iszapos rongy ellenében, mely minket fojtó, tapadó karjaival átölel s vérünket kiszívja! A rajz, mely szerint Gilliatot e titokszerű szörny átövezi, s amint e szíjszalagok őt a mélységből csapdossák, rajta ide-oda csúszkálnak, míg végre a lapos nyálkás test szemei rátekintenek, versenyez a Virgil-féle Laokoon-csoportulattal s fontos adatot nyújt a rútnak szépészetéhez, mely ezennel a camöák, medúzák, chimärák, harpyák és phorkiadokhoz, e mythológiai szörnyekhez a habarcot is csatolja.

Gilliat azonban a küzdelemből diadalmasan megszabadul. Tudta ő, hogy az állat a fején megsebezhető s késének segélyével kiszakasztja fejét. Az állat szétbomlott kötélhez hasonlóan esik szét; nem maradt belőle egyéb, mint két – kocsonyaszerű alaktalan anyag: a fej és az állat többi része.

De a győzelem után nem is remélt zsákmányra talál a barlangban. Csontvázat pillant ott meg, döglött rákok környezetében, melyek mintha bonckéssel lettek volna fegyverkezve, az emberi testet a legszabályosabban lerágták a csontról. A rákok ismét a habarc éhének lettek áldozataivá. A váz Clubin hajóskapitányé s még rajta az öv és a magához csatolt elrablott pénz.

E mindenesetre pikáns meselelemény után a tenger alatti barlang nem hiábavaló cicoma gyanánt tűnik fel, hanem Hugo beszövi azt a regény folyamába, mely gyászosan siet vége felé. Gilliat hatalmába keríti a gépet és a pénzt, de nem a szép Deruchette kezét és szívét, ki ígéretéről megfeledkezve egy fiatal angol lelkészbe szeret. Ekkor Gilliat, miutána fiatal pár egybekelését és elutazását sietteti, az Óceánban keresi halálát. Guernsey szigetnek egyik szirtkoronájáról, melyet apály idején megmász, szemléli meredt tekintettel a távozó hajót, míg a vitorlák a láthatáron el nem tűnnek, amidőn is az emelkedő dagály őt és a tengerszirtet hullámaiba temeti.

Átláthatni a ragyogó ecsetelésekből, hogy Hugo Victor száműzetési helyén a tengerszigeten, költői szemlőlédéseit a természet apróságain és nagyszerűségein egyaránt megtevé s azt a kérdést tehetjük, hogy vajon a „Travailleurs de la mer”-nek oly alapeszméje van-e, mely összefüggésben áll Hugo Victor regényeinek társadalmi célzataival? És a feleletnek e kérdésre ki kell emelnie, hogy ámbár látszólag a regény egyszerű előadásának már sajátlag megvan a maga célja, a cselekvénynek mindazáltal messzebb ható allegóriai jelentősége van. E regény elégiai költeménynek tekinthető, melyből azt a tanulságot vonjuk, hogy a legernyedetlenebb, legföláldozóbb munkásság sem aratja kellő jutalmát. Nincs valami meghatóbb, mint ama határtalan önfeláldozás, mint ama túlzott erőfeszítés, amellyel Gilliat a gépet megmenti, - és ő az ígért jutalomban mégsem részesülhet.

Nem a munkásságot képviselte-e Gilliat és a bájos Deruchette a humanitást, mely elfordul a munkától, annak fáradalmaitól és eredményétől s ahelyett, hogy a boldogságot készíthesse elő, a távolban tűnik el?

Mi nem tudjuk, vajon szándékos allegóriája-e ez a költőnek; de ha nem volt is az, a benyomás, melyet az reánk gyakorol, a bámulat és részvét, melyet bennünk a rettenthetetlen és szakadatlan munkásság kelt, mely jutalmát nem kapja, magától átszáll az emberiség munkásosztályaira, melyeket, a szocialisták nézete szerint, a nyomornak folyvást növekedő dagálya épp úgy elnyel, mint Gilliatot Guernsey szirtén.

Hugo Victor, mint regényíró I.

Hugo Victor a magyar közönség kedvenc írói közé tartozik. Költeményei számos fordítóra találtak, regénye pedig alig van, mely át ne lenne ültetve irodalmunkba. Ez okból úgy hisszük, nem lesz érdektelen, ha Gottschallnak, a széptollú ítésznek Hugo Victorról, mint regényíróról szóló hosszabb tanulmányát kivonatosan olvasóinknak is bemutatjuk.

Hugo Victor – szól Gottschall – nemcsak kitűnő lyrai költő, hanem mint regényíró is nagy jelentőséggel bír, habár regényeit még inkább megtámadják, mint lyrai tehetségét. Általában alig ágaznak szét jobban a bírálatok költő – mint éppen Hugo Victor fölött, kit a klasszikai irány képviselői, mint számítás alá sem jöhet exaltadót, ki üres szódagályban leli kedvét, mire sem méltatnak, míg ellenben a francia nemzet épp őt tartja a most élő költők legnagyobbikának.

Mi nem habozunk ez állításhoz csatlakozni és osztjuk Scherr Jánosnak nézetét, ki Hugo Victor felől azt mondja, hogy „lángeszű férfi és költő minden ízében”.

Igaz, hogy a regényírótól e tulajdonokat nem követelik; sőt ellenkezőleg sok tekintetben hátrányára számítják föl a regényírónak, ha a költőt a nyakára hagyja nehezedni, bár a regényt, mint a jelenkornak legjogosultabb költeménynemét emlegetik. Hogy egyeztethetjük ki ez ellentmondásokat? Van-e költészet költő nélkül? Vagy szegre akassza-e a költő a költészetet, valahányszor csak regényt ír?

Schiller a költő mostohatestvérének nevezte a regényírót, és elvitázhatlan tény az, hogy számos, éspedig nagyon kegyelt oly regényíró van, kikre a „költő” név csak nagyon képlegesen alkalmazható, és akik magok is sokkal szerényebbek, hogysem azt igényelnék. A tehetség látszatát a műalkat és szakavatottság sehol sem képes könnyebben fölidézni, mint a regényirodalom terén. A routine külső segédeszközeit nagyon könnyű a szakértő mesterektől ellesni, még az elbeszélési tehetség is elsajátítható, mi a regényírás nélkülözhetlen kelléke s ez annyira természeti adomány, hogy azzal a társasélet matadorjai is nagy számmal bírnak, holott költői tehetségöknek nyoma sem látszik.

De mindamellett, ha még oly jeles költő is valaki, nem válhatik jó regényíróvá, ha amaz adomány felett nem rendelkezik.

A regény, mint hősköltészeti mű, mint vázolása oly eseményeknek, melyek a socialis élet terén folytak le, s azok bonyolulataiba egész terjben behatnak, a külvilágnak és részleteinek éles megfigyelését igényli.

Ha eme figyelőtehetséghez még eléadási tehetség is társul, mely az előbbinek eredményét rendezett és kellemes modorban képes értékesíteni, már ezek oly adományok a regényíróra nézve, melyek okvetlenül sikert biztosítanak.

Épp e viszony áll be a lélektannál, mely finom észleletekhez szellemdús megjegyzéseket csatol. A regényírónál e tehetségnek nem szabad hiányozni, mert ez rá nézve sokkal lényegesebb, mint a külélet holt viszonyainak megfigyelése; de azért általa még korán sem válik valódi költővé. Ama lélektani titkok, melyekbe a valódi költőnek mélyen be kell hatnia, nem lebegnek annyira a felszínen, hogy azokhoz a világfinak csak úgy könnyeden markoló élcei hozzáférhessenek.

Ha a hősköltészetnek közép méregyene a magasabb lyrai emelkedettséget kizárni látszik, a regényíróra nézve, kitől a magasabb múzsák elvonultak, ebben is előny fekszik. Mennyi szellemi ízetlenség található a sok híres regényben! Az észlelődésben, ecsetelésben s megjegyzésekben némi előnnyel bírnak ugyan, de az a kimagyarázhatlan valami a költészetben, melyet semmi költészeti faj ki nem meríthet, hiányzik nálok.

Bármennyire pártoljuk is a költészeti nemek elkülönzését, mégis el kell ismernünk egyik műnemnek a másikba való jogosult befolyását s az ebből eredő árnyalatokat. Hogy a dráma illő helyén a lyrai kifejezéseket megtűri, habár az, mintegy a drámai formához kötve, teljes önállságát nem vívhatja is ki, azt minden idő legnagyobb drámaírói Shakespeare és Schiller eléggé igazolják, egészen eltekintve az antik tragédiaíróktól, mert a hellén szomorújátékokban a kardalok egészen önálló lantos költészetet tüntetnek fel. Vajon csakugyan költői mérsékletre legyen-e a regény kárhoztatva és sehol ne legyen annak megengedve fensőbb magaslatra szárnyalni s a lyrai költészetet sohasem lenne szabad átereszteni plasztikus domborművel ékített díszkapuján? Nagy példák az ellenkezőt tanúsítják.

Hugo Victornál e határvonalok még inkább átszelik egymást: ő teljesen melegen lüktető költőtermészet, gyakran túláradozó érzelemnyilvánulással. A „Notre-Dame de Paris” sok tekintetben drámai regénynek nevezhető; a „Les misérables” ellenben és későbbi művei egész szakaszokon át a lyrikust árulják el; a hymnus, az óda, dithyrambus önállóan siklanak be a cselekvények folyamába. Hugo Victor „minden ízében költő” s költői ere lényegesen lyrai természetű. A lantos költészet a költészet szeme. azonban Hugo Victor lyrája theosophikusnak nevezhető, mindig a mélybe hat az le, és genialis horderővel bíró gyújtó villámai vannak; sasszemmel és röpttel bír; magasba és mélybe egyaránt tekint és ér egyszerre. A nagy helyett gyakran a groteszket ragadva meg, igaz, hogy sokszor vétkezik a szép törvényei ellen s a rút költészetének igen nagy jogosultságot enged.

Mind emez előnyök és hiányok, közelebbi észlelődés folytán egyes regényeknél még élesebben kitűnnek.

Hugo Victor első nagy regénye „Notre-Dame de Paris” a szerzőnek fényes előnyeit s csodálatos sajátságait csakhamar teljes világításban tünteti föl. A Scott Walter-féle iskola befolyása alatt szülemlvén, ennek nyoma a történelmi múltakon való kedves elmélyedésben észrevehető, de mindamellett is eltér ettől a jellemek és helyzetek kiáltó és éles színezete iránti előszeretete és az idegek erős fölizgatására számító ecsetelési modora által. Ama feszültség, melyet Scott Walter oly művészileg tudott előidézni és fönntartani, egészen a kínzásig fokozódott; lázas izgatottságok, erőszakos megrázkódtatások az olvasók idegét nem engedik pihenni.

A német romantikus iskolával tért vissza a középkor iránti kiváló előszeretet: varázséje fölemelkedett a régi várak és egyházak fölötti ábránd csillagos egéig, és mit Arnim koronaőre a Hohenstaufenek öröke fölött őrködtek a költők, a középkor szellemének homályból kivilágló kincsei fölött.

A képzeletszabadság volt amaz iskolának eszménye, mondákban és mesékben lelte föl hazáját és sort táncolt tündérekkel és koboldokkal. azonban a rikítót és rútat is örömmel fogadta. Amaz egészségesebb „romanticismus”, mely a középkornak nem csupán varázséjébe, hanem napvilágos életébe is behatolt, a régi székvárosokat eleven néppel népesíté be, elpusztult várakat, zárdákat és egyházakat építe föl, romjaiknak alaprajzai után s azokban az emberi sors változékonyságait tükrözteté vissza – e romanticismus a német iskola határvonalán nem csapott át, csak a régészkedő műrajongás mélyedett el a régi mesterek szeplőtlenül hű, és szent fény által világított műveiben. Mindent megfigyelve méltó okunk lehet hinni, hogy a nagy skót regényíró is, ki korának német irodalmában olyannyira otthonos volt, részben e forrásnál meríté lelkesültségét, a múlt idők költői újjáteremtéséhez s hazájának történetéhez. Scott Walter is romantikus volt; műveit a romantikus költészethez sorozták; de alapjában mennyire eltért a hason irány német képviselőitől!

Hugo Victor, mint regényíró II.

Mennyire más Quasimodo! Rútságban jóval felülmúlja Calibant. Az egyházban közszemlére kitett lelencet az irgalmas nővér szerencsétlenül járt majomnak nevezi; feje tökéletes torz fejlődmény volt; csak egy vörös hajból képződött erdőt, félszemét, száját és fogait lehete látni; szemének másik felén ripacs volt. Mint később észleljük, hátgerince is összezsugorodott, lábai is kajlák voltak. Mint harangozó már 14 éves korában megsiketült és habár őt Claude Frollo gyámatyja és az egyház főesperese beszélni tanítá, mit Prospero Calibant, mindamellett, mióta megsiketült, csak ritkán lehete szavát hallani, mivel a siketség okozta félreértések csak nevetségre nyújtottak alkalmat; de ha beszélt, dadogva és esetlenül szólott és a sarkaiban megrozsdásodott ajtó nyikorgására emlékeztetett.

Azonban kísérjük figyelemmel csak mind a két alakot a dráma és regény folyamatában, tartsuk szemmel őket tetteik- és érzületeiknél, ekkor látszik a feltűnő különbség, mely az ó-brit és új-francia romanticismus közt fölmerül. Caliban lelkét semmiféle világsugár nem hatja át, ő Ariel birodalmából örökre ki van zárva. A durva vad urán törekszik bosszút állani, ki őt alkalmilag szellemeivel csipdesteti s minden módon kínoztatja s kutyahűséggel simul a részeges matrózokhoz, kikben ő a bosszú villámaival fölszerelt istenséget tekinti.

Amint e szörny szabadsága fölött ujjong, míg legsiralmasabb parancsnokainak magát aláveti, egy vonás Shakespeare ama finom iróniájából, mely minden művében észlelhető szórványosan. Bosszútól égve, alattomos arccal, álnok erőszakra készen jelen meg a boszorkány fia: a szépséggel szemben csupán állatias ösztönt ismer: a bájos Mirandát meg akarta becsteleníteni, de ez őt nem akadályozza, hogy a hölgyet a matrózoknak mint kedves zsákmányt, ágyáért cserébe föl ne ajánlja. Ilyen a Shakespeare állatembere, tökéletesen hihető, ha föltételezzük, hogy ez oly naiv szörny, melyben az emberi érzületnek egy paránya sem ragadt meg.

Quasimodo ellenben érzelgő szörny. Ebben összpontosul a romantikai ellentét költészete. E húsgomolyban az emberi érzület szikráit fölgyújtani s azt nemes érzés és áldozatkészség által magasztossá tenni, volt a költői világnézet diadala, melyről úgy a valódi keresztényiesség, mint a valódi emberiesség bizonyítványát bátran ki lehet állítani. Mert az elsőnek szempontjából indulva ki, a halhatatlan lélek, bármily silány földi burokba költözött legyen, isteni eredetét nem tagadhatja meg, sem egy jobb jövő iránti joga el nem évülhet; az igazi emberiesség azonban az eltompult lélekben, az elsatnyult testben is kutatja az „örökké emberies2-nek magvát, hasonlóképpen az emberi jogra való jogosultságot.

Sokkal nehezebb e kérdés a physiologok és psychologokra nézve. Vajon eltompult, s a külvilágnak ferde és hiányos benyomásai által megzavarodott lélek képes-e oly szerelmi érzületre hevülni? Igaza van-e Shakespeare-nek, aki Calibanjának egy Mirandával szemben sak az állati ösztön szilajságát kölcsönzi? És vajon igaza van-e Hugo Victornak, ki Quasimodóját egy Esmeralda iránt ábrándos vonzalomra hevíti?

A psychologia Shakespeare-nek ad előnyt. Caliban gerjedelme mezetlen természeti igazság, Quasimodo szerelme romantikus csoda. Az ábrándozás finom és tiszta lélekmíveltséget igényel; durva természetűeknél a szépségnek varázsa is csak az érzéki ösztönre hat. Caliban egy mesének élethű jelleme, Quasimodo pedig a történelmi világ mesehőse.

De, ugyan ki tudja magát a mesének igézete alól kivonni, ha az, magasztos varázsát a sivár világ fölött elárasztja?

Hol a lelki élet abnorm jelenségei kezdődnek, melyek szintén nem az élettapasztalás köréből, még kevésbé a psychologiából válnak ki, ott oly előnyök mutatkoznak, melyek a költőt fölbátoríthaták, hogy merész jellemfestésre szánja el magát.

A somnambulismus bűvészete, a delejnek ereje elvitázhatlanul hatással van némely természetre, éspedig annál inkább, mentül kevesebb szellemi ellenállásra képes az. Ily delejes kapcsolatnak nevezhető az, mi Quasimodót és Esmeraldát leköti; vakon kényszerítő természeti hatalom, mely azonban magasabb helyről veszi eredetét, mint a nyers ösztön.

A romanticismus jobban szereti a kivételességet, mint a szabályt.

Hugo Victor elbeszélésének hősét oly viszonyokba és helyzetekbe hozza, melyeknek fölfedezése épp oly dús, mint fényes képzelődőtehetség felől tesz bizonyságot. Ott látjuk őt a kínzókeréken, hol Esmeralda szomjas ajkát nedvesíti, míg a férfit a körös-körül álló nép gúnyolja, gyalázza. Ez mindenesetre finom rajza a költőnek, ki a hálaérzetből ábrándos vonzalmat magyaráz ki. Mint irgalom angyala tűnt föl Esmeralda az elalélt, meggyalázott s emberiségéből kivetkőztetett egyén előtt, - lehet-e csodálni, ha szorongó lelkét ez egyetlen kép tölti el? Később akkor látjuk őt, midőn a halálra ítélt hölgyet, ki a Notre-Dame kapuja előtt vezeklik, megmenti, miután egy kötélen a toronyból leereszkedvén, az őröket leveri s a vezeklőingbe öltöztetett áldozatot karjára emelve, e kiáltással „Menhely!” – sikerül az egyházban megmentenie. Ez meglepő és fényes ötlet, mely a költő geniuszának nagy becsületére válik. Azonban, hogy e merész terv, a mentésnek eme jól átgondolt eszméje miképp fogalmazhatott meg egy félig bárgyú, szellemben korlátolt egyénnek agyában – ez ismét csoda gyanánt tűnik föl.

E torony-gnóm, ki a szerelmi vallomás által fölmagasztosul s lelke fölvilágosul, a költő által a regénynek utolsó felében ismét eredeti sajátságaiba állíttatik vissza. Ha az egyházat a csavargók megrohanásaitól védi, kik épp a szeretett Esmeraldát akarták megmenteni, a vak őserőnek benyomását idézi elő; e természeti erőnek egész kegyetlensége és gonoszsága kitűnik a támadóknak irgalmatlanul szétzúzásából, a gerendák lehengerítéséből, a hágcsók lefordításából. Az athletának eszelős hősiessége meghatólag ironikus benyomást gerjeszt, mivel ő, anélkül, hogy tudná, önmaga és szerelme ellen dühöng. Itt ér végre az együgyű  jogosultságához, s midőn végre a papot, e bakót, ki Esmeraldát a vesztőhelyre juttatta, a toronyból ledobja,démoni ösztönnek hódol, mely őt egyenes úton vezérli

A regénynek második fő jelleme, Claude Frollo pap; olyan Faust-féle alak, ki a varázslatra adta magát s határtalan szerelemre lobbant a cigány szépség iránt. Gyilkosságot kísérle meg vetélytársa ellen, a kedvest a törvényszéknek veti áldozatul, de meg akarja menteni, ha magát megadja neki; vad vággyal rohanja meg a hölgyet a toronytetőn levő rejtekében s végre gyalázatos halálnak veti martalékul.

A szenvedélynek láza e jellemben művészileg van festve. Itt is éles ellentéttel találkozunk, - a papi, a nőtlenségnek szentelt állás és az érzékileg emésztő láng, a szent és a gonosztevő képezi a kirívó ellentétet. Még elevenebb színnel van az kiemelve a gréve-téri vezeklőben. Cigányok rabolták el egykor gyermekét s ezért átkozza Esmeraldát, a csavargónőt, valahányszor ez művészetét mutogatja. És éppen Esmeralda az ő gyermeke. Csak későn látja át átkozódásainak vétkességét;midőn gyermekét leírhatlan örömére föltalálja, veszti el ismét; az ő földalatti vezeklő-cellájából, karjai közül ragadják ki s viszik a vesztőhelyre.

És maga Esmeralda, e legártatlanabb teremtés, üldöztetve a legiszonyúbb sors által, gyötörve egy dühöngőnek szenvedélyességétől, amellett egy méltatlant szeretve, elhalmoztatva mindenféle kín és gyötrelemmel, amelyeket a törvény az ártatlanságra csak szabhat – a kivégzéstől szabadulva és az elől végre mégsem menekülve, a halálküszöbén találva föl anyját, ki őt nem védheti – mindez fájdalommal vagy iszonyattal töltheti el lelkünket, de szépészeti engesztelődés nem támad bennünk, mert semmiféle saját vagy idegen hibáért való bűnhődés nem rejlik e szerencsétlen végzetben, mely az ártatlan gyermeket üldözi.

Az egész művön a legsötétebb pessimismus szelleme leng át; egyik kiáltó dissonanz a másikat követi; sehol egyetlenegy kiengesztelő accord! Az emberi élet mint tarka, szilaj mozgalom merül fel, mely fölött kérlelhetlen fellegek ólomsúllyal nehezednek: a szétzúzó irónia sehol sem ismer határt.