Hugo Victor, mint regényíró I.

Hugo Victor a magyar közönség kedvenc írói közé tartozik. Költeményei számos fordítóra találtak, regénye pedig alig van, mely át ne lenne ültetve irodalmunkba. Ez okból úgy hisszük, nem lesz érdektelen, ha Gottschallnak, a széptollú ítésznek Hugo Victorról, mint regényíróról szóló hosszabb tanulmányát kivonatosan olvasóinknak is bemutatjuk.

Hugo Victor – szól Gottschall – nemcsak kitűnő lyrai költő, hanem mint regényíró is nagy jelentőséggel bír, habár regényeit még inkább megtámadják, mint lyrai tehetségét. Általában alig ágaznak szét jobban a bírálatok költő – mint éppen Hugo Victor fölött, kit a klasszikai irány képviselői, mint számítás alá sem jöhet exaltadót, ki üres szódagályban leli kedvét, mire sem méltatnak, míg ellenben a francia nemzet épp őt tartja a most élő költők legnagyobbikának.

Mi nem habozunk ez állításhoz csatlakozni és osztjuk Scherr Jánosnak nézetét, ki Hugo Victor felől azt mondja, hogy „lángeszű férfi és költő minden ízében”.

Igaz, hogy a regényírótól e tulajdonokat nem követelik; sőt ellenkezőleg sok tekintetben hátrányára számítják föl a regényírónak, ha a költőt a nyakára hagyja nehezedni, bár a regényt, mint a jelenkornak legjogosultabb költeménynemét emlegetik. Hogy egyeztethetjük ki ez ellentmondásokat? Van-e költészet költő nélkül? Vagy szegre akassza-e a költő a költészetet, valahányszor csak regényt ír?

Schiller a költő mostohatestvérének nevezte a regényírót, és elvitázhatlan tény az, hogy számos, éspedig nagyon kegyelt oly regényíró van, kikre a „költő” név csak nagyon képlegesen alkalmazható, és akik magok is sokkal szerényebbek, hogysem azt igényelnék. A tehetség látszatát a műalkat és szakavatottság sehol sem képes könnyebben fölidézni, mint a regényirodalom terén. A routine külső segédeszközeit nagyon könnyű a szakértő mesterektől ellesni, még az elbeszélési tehetség is elsajátítható, mi a regényírás nélkülözhetlen kelléke s ez annyira természeti adomány, hogy azzal a társasélet matadorjai is nagy számmal bírnak, holott költői tehetségöknek nyoma sem látszik.

De mindamellett, ha még oly jeles költő is valaki, nem válhatik jó regényíróvá, ha amaz adomány felett nem rendelkezik.

A regény, mint hősköltészeti mű, mint vázolása oly eseményeknek, melyek a socialis élet terén folytak le, s azok bonyolulataiba egész terjben behatnak, a külvilágnak és részleteinek éles megfigyelését igényli.

Ha eme figyelőtehetséghez még eléadási tehetség is társul, mely az előbbinek eredményét rendezett és kellemes modorban képes értékesíteni, már ezek oly adományok a regényíróra nézve, melyek okvetlenül sikert biztosítanak.

Épp e viszony áll be a lélektannál, mely finom észleletekhez szellemdús megjegyzéseket csatol. A regényírónál e tehetségnek nem szabad hiányozni, mert ez rá nézve sokkal lényegesebb, mint a külélet holt viszonyainak megfigyelése; de azért általa még korán sem válik valódi költővé. Ama lélektani titkok, melyekbe a valódi költőnek mélyen be kell hatnia, nem lebegnek annyira a felszínen, hogy azokhoz a világfinak csak úgy könnyeden markoló élcei hozzáférhessenek.

Ha a hősköltészetnek közép méregyene a magasabb lyrai emelkedettséget kizárni látszik, a regényíróra nézve, kitől a magasabb múzsák elvonultak, ebben is előny fekszik. Mennyi szellemi ízetlenség található a sok híres regényben! Az észlelődésben, ecsetelésben s megjegyzésekben némi előnnyel bírnak ugyan, de az a kimagyarázhatlan valami a költészetben, melyet semmi költészeti faj ki nem meríthet, hiányzik nálok.

Bármennyire pártoljuk is a költészeti nemek elkülönzését, mégis el kell ismernünk egyik műnemnek a másikba való jogosult befolyását s az ebből eredő árnyalatokat. Hogy a dráma illő helyén a lyrai kifejezéseket megtűri, habár az, mintegy a drámai formához kötve, teljes önállságát nem vívhatja is ki, azt minden idő legnagyobb drámaírói Shakespeare és Schiller eléggé igazolják, egészen eltekintve az antik tragédiaíróktól, mert a hellén szomorújátékokban a kardalok egészen önálló lantos költészetet tüntetnek fel. Vajon csakugyan költői mérsékletre legyen-e a regény kárhoztatva és sehol ne legyen annak megengedve fensőbb magaslatra szárnyalni s a lyrai költészetet sohasem lenne szabad átereszteni plasztikus domborművel ékített díszkapuján? Nagy példák az ellenkezőt tanúsítják.

Hugo Victornál e határvonalok még inkább átszelik egymást: ő teljesen melegen lüktető költőtermészet, gyakran túláradozó érzelemnyilvánulással. A „Notre-Dame de Paris” sok tekintetben drámai regénynek nevezhető; a „Les misérables” ellenben és későbbi művei egész szakaszokon át a lyrikust árulják el; a hymnus, az óda, dithyrambus önállóan siklanak be a cselekvények folyamába. Hugo Victor „minden ízében költő” s költői ere lényegesen lyrai természetű. A lantos költészet a költészet szeme. azonban Hugo Victor lyrája theosophikusnak nevezhető, mindig a mélybe hat az le, és genialis horderővel bíró gyújtó villámai vannak; sasszemmel és röpttel bír; magasba és mélybe egyaránt tekint és ér egyszerre. A nagy helyett gyakran a groteszket ragadva meg, igaz, hogy sokszor vétkezik a szép törvényei ellen s a rút költészetének igen nagy jogosultságot enged.

Mind emez előnyök és hiányok, közelebbi észlelődés folytán egyes regényeknél még élesebben kitűnnek.

Hugo Victor első nagy regénye „Notre-Dame de Paris” a szerzőnek fényes előnyeit s csodálatos sajátságait csakhamar teljes világításban tünteti föl. A Scott Walter-féle iskola befolyása alatt szülemlvén, ennek nyoma a történelmi múltakon való kedves elmélyedésben észrevehető, de mindamellett is eltér ettől a jellemek és helyzetek kiáltó és éles színezete iránti előszeretete és az idegek erős fölizgatására számító ecsetelési modora által. Ama feszültség, melyet Scott Walter oly művészileg tudott előidézni és fönntartani, egészen a kínzásig fokozódott; lázas izgatottságok, erőszakos megrázkódtatások az olvasók idegét nem engedik pihenni.

A német romantikus iskolával tért vissza a középkor iránti kiváló előszeretet: varázséje fölemelkedett a régi várak és egyházak fölötti ábránd csillagos egéig, és mit Arnim koronaőre a Hohenstaufenek öröke fölött őrködtek a költők, a középkor szellemének homályból kivilágló kincsei fölött.

A képzeletszabadság volt amaz iskolának eszménye, mondákban és mesékben lelte föl hazáját és sort táncolt tündérekkel és koboldokkal. azonban a rikítót és rútat is örömmel fogadta. Amaz egészségesebb „romanticismus”, mely a középkornak nem csupán varázséjébe, hanem napvilágos életébe is behatolt, a régi székvárosokat eleven néppel népesíté be, elpusztult várakat, zárdákat és egyházakat építe föl, romjaiknak alaprajzai után s azokban az emberi sors változékonyságait tükrözteté vissza – e romanticismus a német iskola határvonalán nem csapott át, csak a régészkedő műrajongás mélyedett el a régi mesterek szeplőtlenül hű, és szent fény által világított műveiben. Mindent megfigyelve méltó okunk lehet hinni, hogy a nagy skót regényíró is, ki korának német irodalmában olyannyira otthonos volt, részben e forrásnál meríté lelkesültségét, a múlt idők költői újjáteremtéséhez s hazájának történetéhez. Scott Walter is romantikus volt; műveit a romantikus költészethez sorozták; de alapjában mennyire eltért a hason irány német képviselőitől!

Ő fölépíti a múltat, de nem úgy, mit valami holdvilágította álompalotát, melynek romjai közt titokszerű alakok lebegnek s melyeknek ormain a mesének gólyája kelepel, hanem szilárdan, tartósan, biztos alapra, a régészetben búvárkodónak lelkiismeretességével, ki az omladék közé temetett oszlopokat ismét fölállítja oda, hol azok állottak az építészeti törvények kívánalmai szerint oda, hol azok a boltozatot tartják; ki az erkélyt és kupolát visszaállítja a régi helyére s mindent oly otthonossá tesz ott, mint oly épületben, melynek minden részletével megismertet.

Korrajzok iránti kegyelet, óság után való búvárkodás és önálló képzelődés volt a skót regényíró kiváló sajátsága, ki a német romanticismusból csak az alaphangulatot kölcsönzé.

Ez alaphangulatban Hugo Victor Scott Walterrel osztozik; mindeniknek azonos hajlama van az óságok kikutatására s azoknak költői fölelevenítésére. Első regényének hősnője kétségkívül a Notre-Dame egyház; ez szolgáltatott anyagot a költői leleményhez. A középkori építészet ismerője és bámulója ez építménnyel, a „kövek symphoniájá”-val annyira megbarátkozott, hogy e bizalmasságból bátorságot merített oly költői cselekmény teremtésére, melynek központját az egyház képezé. Vannak színigazgatók, kik díszleteikhez rendelik meg a színműveket – itt is a díszlet volt a lelkesítő múzsa a mű megírására.

A regény harmadik kötete nem egyéb, mint közbeiktatott archeológiai közjáték, hol a költő leírja nekünk az egyházat és annak történetét s föllázad az újítások és változtatások ellen; kárhoztatja ama rombolásokat és pusztításokat,melyeket régi építményeken az úgynevezett műértő építészek elkövettek, több kárt tevén azokban, mint magok a forradalmak dúlásai.

Nem tudja az ember, hol szűnik meg a műtörténeti búvárlat s hol kezdődik a költészet; a tudományos részletek s a költőileg kidomborított rajzok hol összeütköznek egymással, hol egybeolvadnak, azonban a regény elvész ez önálló értekezés alatt.

A Notre-Dame tornyainak tetejéről való kilátás csak ösztönzi a költőt archeológiai kicsapongások iránti előszeretetében. Mily kedvteléssel, mily pontossággal mélyed el az utcák és terek tömkelegében, tünteti elénk a régi egyházakat, zárdákat és várakat a Szajna két partján, és vezeti tekintetünket a város akkor körfalain át a főváros legközelebbi környékére! Ez nem a regényírónak ihlete, ez az archeolog lelkesedése! Ama sphinxekről, melyek abban az időben még a Saint-Jacques de la Boucherie tornyán a tetőzetet körülvevék, azt mondja szerző, hogy azok az új Párisnak az ó Páris rejtélyeinek megfejtését adják föl. Múzsája a sphinx-talány megejtésével foglalkozik.  Jellemző vonás abban, hogy az nem csupán látnokilag fordul az emberiségnek szebb jövője felé, hogy múzsája hasonló heves buzgalommal hányja föl a múltak omladékait is s ezeknek maradványaiban a történelmi haladás nyomait kutatja.

Mint regényének előbeszédében bevallja, egy titokteljes szó: „ANATKH”, melyet ő a Notre-Dame egyik tornyában, régiségtől mohosult görög betűkben a kőfalba bevésve látott, ösztönzé őt az írásra, mely e titokteljes szót egy embernek sorsából törekedik kimagyarázni. Valóban az egész költemény e székesegyházba és tornyaiba fészkeli be magát s a legelrejtettebb zugokat keresi ki regényes szállásául, fölkúszik a födélzetekre, szédelgve függ, lebeg azoknak meredélyes szélein; minden toronyablaknak, minden fedélcsatornának saját története van. Nemcsak a helyiség egységét, hanem a cselekmény egységét is képviseli az agg székesegyház; mert bárhová látszik is utóbbi elcsapongani, mindig visszatér oda, valahányszor a katasztrófa bekövetkezik.

Természetesen a régi Páris egyéb helyiségeit is bevonja költeményének körébe s tarka alakokkal népesíti be azokat. A „Palais de Justice” nagy terme, melyet 1618-ban tűz pusztít el, nyújtja a színfalakat a mű első jeleneteihez, hogy egy vegyes közönség előtt, melyhez a flandriai társaság is tartozik, mysteriumát előtérbe hozhassa. Majd a „Cour de Miracle”-ba vezet: a csavargók és semmiháziak nagy táborába, a Bastille zord helyiségeibe, a mogorva XI. Lajos királyhoz, a tanácsülésekbe, kínzókamarákba, a bitófához, az egyes vezeklők földalatti celláiba – a 15-dik század Párisa fölelevenedve lép elénk, népszokásaival, népünnepélyeivel, s még maga a regény iránya is gyakran ódon zamatú s oly pénzt hoz forgalomba, melynek jelenben már semmi értéke sincs. Ha egyszer azonban a történeti regénynek az a feladata, hogy a múlt időkbe úgy ragadjon vissza minket, hogy körültünk minden éljen, mozogjon az eltűnt kor costume-jében, hogy a költő, kultúrelemeiben oly otthonosan érezze magát, mint mi, a legközelebbi jelenben, akkor Hugo Victor a „Notre-Dame de Paris”-ban e föladatot épp oly szerencsésen oldotta meg,m int Scott Walter az ő legjobb regényeiben.

Maga a költött történet nem csupán a városi építészeti képek, vagy a népies genre-képek iránti tudvágyat ébreszti föl; megvan annak a maga jelentősége és varázsa. Ódon színezetének dacára sem esik félre attól az úttól, melyre később a költőnek előretörő múzsája lépett.

Oly történet, mely rikító és borzadalmas, lefolyásában és befejezésében, melynél a kiengesztelődés derűje teljesen hiányzik; oly történet,mely sivár borzasztó képeket tár elénk, minőket az ember lidércnyomás uralma alatt, gyötrő álmában lát, oly fény, mint aminő Apulejus meséjében a Psyche lámpásából árad, midőn ez az isteni Amort szemléli. „Esmeralda” e regény Psychéje, de Olympia – a vesztőhely.

Ama lelkesedést, mellyel Hugo Victor Shakespeare iránt viseltetik, szellemdús-dagályos művében a brit költő felett kürt-harsogással jelenti ki; és ez kétség kívül korábbi,m int első regénye,melyre félreismerhetlenül nagy befolyással volt.

Midőn a francia romanticismus a klasszicitásnak hagyományait lerombolta, midőn az, a francia költészet védszentjeit kidobta, ugyanakkor egy újabbra volt szüksége, és vajon ki leendett az, aki igényeinek, törekvéseinek jobban megfelelhetett volna, mint ama brit költő, akit klasszicitásának fő képviselője „lerészegült vad”-nak nevezett?

Mikor Hugo Victor notre-damei harangozóját, Quasimodót teremté, Shakespeare Calobanja a „Vihar”-ban lebegett lelke előtt. E két alaknak összehasonlítása legjobban kitünteti, hogy az új francia romanticismus a brit költőt mennyire „félreértette”, s hogy a romantikus szellem amaz elszilajult szabadság mámorától ittasulva, melyet Ó-Anglia lángszellem költészetének kelyhéből ivott, hagymázos káprázati tünemények közé tévelyedett.

Caliban egy mesének a hőse, ki puszta szigeten szerepel; Quasimodo pedig oly történetnek, mely egy nagy város központjába van helyezve. Calibannak ellentétes képmása merül föl Ariel angyalban, ki egészen ama magasabb alakok birodalmához, a szabad eszmények országába tartozik,mely minden életrevalóságtól eltekint; épp ezáltal tűnik föl ő maga is eszményi háttérben, és habár ő nem szabadon lebegő légi lény, mint Ariel, de nem is az alsóbb elemek különösebb erejével bíró valóság és így nem szükséges az után kérdezősködni, hogy vajon ember-e vagy félember?

Egészen másképp vagyunk Quasimodóval szemben; ettől az alaktól hihető igazságot követelünk, mert őt varázslat és boszorkányság nem környezi, ő anyakönyvileg igazolt jelenség s oly történelmi időszakban mozog, melynek kultúrája minden részletében kivitt életigazsággal tűnik föl előttünk. Ez a Quasimodo szörnyszülött, mely ha életben nem marad, a tudós bizonnyal borlélbe teszi, - ehelyett azonban a költő tette azt. Azonban mit szörnyszülött sem tartható a mese manójának, mely alkalmilag csodadolgokat mivel; ő az egyház szolgálatában álló lény, habár a hierarchia lépcsőjének legalsó fokán levő egyén is; mozogni, érezni és gondolkozni kell neki, mint bármely más embernek, kétség kívül ama korlátok között, melyek közé a legérzékenyebb testi hiányok által oly tökéletlen helyre zárt lélek szorítva van.

Caliban csupán alakilag és erkölcsileg zordon, mélyen üregébe vonuló szeme vad tekintetet kölcsönöz neki; a kannibáli őslakók megtestesülése, amint azokat ama korszak világutazói a Földközi-tenger szigetein fölfedezték; egy vén boszorkánynak a fia, ki örökben hagyta rá bájait; és habár Prospero őt szörnynek nevezi s a részeg matrózok előtt iszonyatos rém gyanánt tűnik föl, ő minden érzékének tökéletesen birtokában van, hallgat és beszél, mióta őt Prospero „állati dühösségé”-ről leszoktatta s beszélni tanította.

Forrás: Figyelő – Irodalmi és Szépművészeti Lap I. évf. 5. sz. – Szerkeszti: Szana Tamás – Kiadja Aigner Lajos Pest, 1871. február 1.