2015. okt. 5.

Gyallay Domokos: Az utolsó ütközet







A Bundás, a szerencsétlen kutya, nagyon elvétette dolgát a gazdájával szemben. Mikor ugyanis a gazdája a háború végén hazaérkezett: rettenetes ugatást csapott körülötte, majd leszedte a lábáról.

Alkalmatlanabb időben egy kutya sem mutathatta volna ki a foga fehérjét. A Bundás gazdájának a lelke amúgy is tele volt gyilkos keserűséggel. Micsoda utat tett meg ezredével Ukránia szélétől a Székelyföldig! Micsoda vesszőfutást! Volt bajtársak – alattomos ellenségek – tőrbe csalták, lefegyverezték, mindenükből kifosztották, azután gúnyosan kiröhögték őket. Orbán Péter szakaszvezető többet szenvedett a hazatérő úton, mint eladdig három súlyos sebével. S a szívén ott feküdt a gonosz jövendőnek tudata… Századparancsnokuk, egy kollégiumi tanár, könnyezve magyarázta meg nekik, hogy ami szép volt, kedves volt a magyarnak: minden elveszett… minden elveszett…

Csoda-e, ha Orbán Pétert éktelen dühre lobbantotta a kutya barátságtalan köszöntése? Hát már itthon, a tulajdon hajlékában is? Még aznap megtanította a Bundást egy vasvillával, hogy ki az úr a háznál. Ez azonban csak kóstoló volt a Bundás számára. Keserves, búlátott napokat ért meg, mint a gonosz mostoha kezére jutott árva. A gazda rajta töltötte ki minden dühös indulatát, amit a háborúból hazahozott. Hiába vágott a szegény Bundás bűnbánó arcokat, hiába pislogott urára bocsánatkérő tekintettel. Eredendő bűnét sehogy sem tudta feledtetni…

- Jól meghíztál a kosztomon! – rúgott rajta nagyokat.

Az asszony engesztelni próbálta urát a kutya iránt.

- Ugyan Péter, ne bántsd azt a szegény állatot. Hűséges őrizőnk volt, amíg odavoltál.

- Mi ellen őrzött itthon? – fortyant föl az ember. – Nagy hős volt a szájával itthon…

A háborúnak pedig immár minden tájon vége volt; jöttek, jöttek a katonák, mint az elbomlott sokadalom népe. Egyenkint szállingóztak, csapatokba verődve haladtak át a falukon szülőföldjük felé. A falu kutyái roppant izgalomban voltak a sok gyanús külsejű, idegen járókelők miatt. Kórusban ugratták a katonákat, acsarogva rágták a kapuk és kerítések deszkáját.

- Szép bandaszó a sok kínlódásért! – háborgott Orbán Péter és nagy hasábfát sújtott a Bundáshoz.

Egy éjszaka különösen vad zenebonát csaptak a kutyák. Bundás is rettenetesen ugatott. A ház körül, kapu táján, csűrös kertben örökké hallani lehetett bősz csatázását. Gonosz ősz volt az, tizennyolcnak ősze: az éjszakák tele voltak gyanúval és rémlátással…

- Már aludni sem lehet a dögtől! – forgolódott ágyában Orbán Péter.

- Kutyának ugatás a szolgálata! – bátorkodott az asszony.

- Semmi szükségem az ilyen szolgálatra! Eleget álmatlankodtam a harctéren… már itthon se tudjak aludni? Elpusztítom a dögöt, el én!...

Az asszony nem merte folytatni a vitát. Beteg ez a szegény ember, nyilvánvaló beteg. Sok ilyen beteg érkezett meg a nagy pokolból… némelyik a feleségén, szülőjén, gyermekein tölti ki haragját…

A reggeli ebédet szótlan komorsággal fogyasztotta el Orbán Péter. Majd fölment a padlásra, ahol a háborús cókmókja állott és lehozott onnan egy különös tárgyat, ami agyon hasonlított a fogas kukoricacsőhöz, csakhogy barna volt és jóval testesebb. A gyermekei, két kisfiú és egy pöttöm-kis leányka, közrefogták.

- Mi az a kezében, édesapám? – kérdezte a hétéves Ferkó.

- Ez fiam, kézigránát…

- Aztán mire való?

- Ilyennel pusztították egymást a harctéren az emberek…

- Kit akar édesapám elpusztítani? – szeppent meg Ferkó vitéz.

- A Bundást, fiam!

A gyermekeknek sírásra facsarodott a szájuk, de az anyjuk titkon megfenyegette őket, hogy hallgassanak.

Orbán Péter pedig a kézigránátot az oldaltarisznyájába csúsztatta, melléje tett egy spárga-gombolyagot, magához füttyentette Bundást és kilépett a kapun.

Háta mögött, a házban nagy sírásra fakadtak a kis cselédek, de Orbán Péter azt már nem halotta. Leszegett fővel haladt az utcán. Lelkében a bosszúnak, öldöklésnek föl-föllobbanó dühe, majd tompa, sóhajos csüggedés: - Minden elveszett… minden elveszett!...

Bundás vígan mendegélt mellette; az ő lelkében bizonyosan gazdájának első barátságos füttyentése muzsikált…

Kiértek a faluból és az erdő felé fordultak, amely jó messzire feküdt, a szántóföldek szélén.

Orbán Péternek készen volt a terve a Bundás elvesztésére. Amint az erdőhöz értek, bement a szálas fák közé és kiválasztott egyet a sok közül. Az oldaltarisznyából elővette a spárga-gombolyagot és az egyik végét ráerősítette a fa törzsére. Most odaintette Bundást és a kézigránátot a nyakába kötötte, mint valami nagy csöngettyűt. Ekkor jött a legkényesebb művelet. A gyújtózsinórt kihúzta a kézigránát nyeléből és a spárga szabad végéhez hurkolta. Tiszta számítás!... Mihelyt a Bundás annyira eltávolodik a fától, a gyújtózsinór meghúzódik, s aztán… füst és halál…

Mikor elkészült az összehurkolással, rákiáltott a Bundára, hogy feküdjék le. A kutya alázatosan engedelmeskedett. Orbán Péter elszaladt harminc-negyven lépésnyire, egy fa mögé húzódott és várta, leste a Bundás mozdulását. A kutya csakhamar fölkelt… most… most fogja a gyújtózsinórt megrántani… Nem… Bundás nem távolodott el a fától. Ősi kutyaszokás szerint előbb végigszaglászta a helyet maga körül. Jobbra  térült, balra fordult. A hosszú spárga csak vonszolódott utána, de nem feszült rá a gyújtózsinórra.

Orbán Péter füttyentgetni kezdett:

- Ide, ide Bundás!...

Csalfán szólt a fütty, mint a Júdás csókja. De a Bundás nem tudta, hogy a halálba csalogatják, örömmel futamodott meg a gazdája felé. A spárga visszarántotta… Most?... most?... Mi a csoda? A gránát a rándításra nem robbant föl… Hibás volna a tűzimatériája? Orbán Péter lehasalt és közelebb csúszott a Bundáshoz. A bajt hamar fölfedezte. Mialatt a kutya ide-oda forgolódott a fa körül, a spárga rácsavarodott a gránát törzsére és így természetesen nem tudott hatni a gyújtózsinórra. Le kellene fejteni a spárgát a gránátról, hogy a gyújtózsinórral megint egy végbe kerüljön… Orbán Péter tusakodott: odamenjen-e, hogy kiszabadítsa a gyújtózsinórt? Az ördögbe!... Hátha mégis meghúzódik a zsinór s a gránát éppen abban a pillanatban robban fel, mikor ő a közelébe ér?... Most pusztulni el a háború végén? Megint füttyentgetni, szólogatni kezdett a kutyához. Ugrált, rángatózott a Bundás, de a gránát csak nem akart begyúlni…

Orbán Péter megunta a dolgot. Minek annyit esekedni egy hitvány kutyának? Majd csak úgy fog térülni-fordulni, hogy magától is lebonyolódik a spárga.

Elindult hazafelé. A Bundás dolga mégis csak ránehezedett a lelkére. Hátha ugatni, vinnyogni fog a kötélen? Valami járókelő odamegy és oldozni kezdi a spárgát… Egy rándítás… és…

Megállt és gondolkozott. Visszamenjen-e, kibocsássa-e a Bundást a siralomházból? Jó, jó, de hátha éppen abban a pillanatban robban!... Bolond história…

Megint megállt és nagy párát fújt a levegőbe. Abból is rettenetes baj lesz, ha a kézigránát más valakit talál szétszaggatni. Pedig könnyen megeshetik…

Megfordult és visszaindult az erdő felé. Hirtelen csak meggyökerezett a lába. A Bundás jött vele szembe az úton. Nyakában ide-oda lötyögött a kézigránát, a spárga pedig hosszan kígyózott utána… Úgy látszik, elrágta a spárgát.


Rémület nyilallott át az Orbán Péter szívén. Hátha megakad a spárga valami göröngyben, s ráfeszül a gyújtózsinórra? Hátha éppen akkor akad meg, mikor a kutya utoléri? A Bundás csak járdogált vígan az úton. A halált hozza!...

Orbán Péter megfutamodott. Futott, futott lélekveszítve, mint akinek a halál szele fütyöli a marsot. Olykor visszanézett, hát a Bundás is futásra fogta a dolgot. Már halálos közelségbe érkezett… Szent isten, ha  most talál robbanni…

Orbán Péterben hirtelen felvillant a háborús gyakorlat emléke. Lehúzódott egy halom mellé és hatalmas kőzáport zúdított az üldöző ellenségre…

A Bundás csakhamar kitért a heves ostrom irányából a szántóföldre s eltűnt egy nagy barázda födözéke mögött. Orbán Péter beszüntette a tüzet. Egészen beleizzadt az ütközet izgalmába.

Elindult… de most már lassan, óvatosan lépegetett s minden pillanatban hátratekintett: nem közeledik-e Bundás a halálos kolonccal?

Egyszer csak fölordított a rémülettől.

A Bundás ugyanis oldalt megelőzte és sebes poroszkálással haladt végig egy szántóföldön a falu felé.

Rettenetes!

Ha hamarább hazatalál érkezni! A gyermekek örömükben hozzája rohannak, belecsimpalykodnak s a spárgánál fogva vezetgetni kezdik. Egy durranás… szent úristen, kegyelmezz!...

Orbán Péter kétségbeesve futamodott Bundás után. Füttyentgetett, szólogatott hozzája; de bezzeg most nem olyan csalfa hangon, mint az erdőben, mikor a pusztulásba akarta belecsalni. Könyörgött a kutyának.

- Bundás, állj meg te, Bundás te!...

A kutya üldözésre vélte a dolgot és meggyorsította a futást.

- Bundás ne, édes kicsi Bundás, állj meg te!...

A falu közelében egy dombocska mögött eltűnt a kutya. Orbán Péter összeszedte minden erejét és ziháló mellel szaladt föl az élre. Fohászkodott, esekedett.

- Én istenem, állítsd meg! Én istenem… A jó feleségem, a szép gyermekeim!...

A domb mögött, egy bozót szélén csakugyan megállott a kutya. Orbán Péter a közelében bukkant ki.

Egy kissé visszahőkölt a hirtelen találkozástól. A kutya gyanakodva húzta le fejét a bozótba. Orbán Péter meredt szemmel nézte: hogy áll a kézigránát? A spárga egyik vége a gyújtózsinóron… a másik a bozótba akadva. Ha megriad a kutya, ha ugrálni kezd…

Csak egy percig tartott az Orbán Péter habozása. Kitárta mellét, fölszegte fejét és szembefordult a halállal, mint annyiszor Galícia mezőin, mikor rohamra szólt a parancs.

Előrelépett egy párat. A kutya riadtan kapta föl a fejét. A halál ráemelte kaszáját Orbán Péterre…

- Bundás te, édes kicsi Bundás… - kért kegyelmet esdő hangon.

Csakugyan… a kutya lelket vett a jó szóból… Visszaengedte a fejét, alázatosan pislogott. Orbán Péter odalépett… végigsimított a Bundás hátán és a kézigránátot kioldotta a nyakából. Megnézegette… bizony csak a szent ige óvta a robbanástól…

Levette kalapját és a verejtéket letörölte homlokáról. Nagyokat fújt, hogy a szívét meglassítsa… Lehajolt és gyöngéden, hálásan meglapogatta a kutya nyakát. A falu felé nézett, szép csöndes házatájékára. Az udvaron ott játszadoztak a gyermekek: két fiú és a pöttöm, aranyhajú kis leányka. A szeme megtelt derűs fénnyel.

- Hát mégsem veszett el minden… én istenem, legyen hála!...

(Erdély)
Napkelet 1. köt. (1923.) 4. sz.

Schwalb Miklós: Fiú a konyhából






Fiatal, új író első regényével mutatkozik be az olvasó közönségnek, mely a vajdasági magyar munkásság és munkanélküliség életébe ad betekintést. Egy törekvő fiatal munkásember önéletrajza ez a könyv, a vajúdó elvekkel, eszmékkel való harc, robot, munkanélküliség, gond, éhség és túlzottan kihangsúlyozott nemi problémák megoldása közepett. A regénynek megvan a frappáns folyamatossága, - bár párbeszédeinek áthidalása helyenként némi szögletességgel küszköd. Szexuális túlfűtöttségei erősen emlékeztetnek Pitigrilli „Kokain”-jára, „A 18 karátos szűzre” és Tamás István „Kék vonat”-jára. Meglátásai merészek, biztosak: egyes helyeken meglepően hűek.

Stern János szakács segédállásba jut egy városi étterembe. Sok a munka: reggeltől estig robotol a konyhán. Erős nyári reggel: a konyha tüzénél még melegebb van. A napok múlnak. Nemi szenvedélyeit egyre gyakrabban lehűti Mancival, a szobalánnyal. Rajtakapják őket. Mancit elcsapja a főnök: csakhamar ő is utána megy. Krízis van: a főnök leépít. Munkanélküli, csavargó. Manci gazdag szeretőt talál; kitartja egy darabig Jánost. Később, hisztérikusan kidobja. Barátja futballcsapathoz szerződteti, ahol kap egypár garast, amiből megél. Fáj az élet; a semmittevés: gyötrő a munkanélküliség. Szerelmi kalandok egymást kergetik. Jön a bemutatkozás napja az első, nagy meccs. Szerencsétlenül megsérül. Kórház, orvos, látogatások, megint keblek, derekak, csókok: űző vágyak. Megjön a síró édesanya: hazakerül. Otthon utcasarkon lődörgő munkanélküli. Hamiskártyás barátja elcsalja kávéházba: segít neki csalni. Züllik.

Nyernek. Elmennek a „nőhöz”. Ismét kielégülés. De most már elég,… mert nemi bajt kapott. Nincs pénze. Szülei nagyon szegények. Orvoshoz kell menni. Szomorúan fogja aranyóráját és megindul a zálogház felé.

Egy ifjú lélek rapszodikus csapkodása ez a kis regény. Ifjúság, tapasztalatlanság, utazás, robot, munkanélküliség, proli élet, csavargás, nők, keblek, ágyékok, térdek és mezítelenségek szerelmes zenéje, extázis és… kielégülés zsúfolásig százötven oldalon.

Tagadhatatlan, hogy vannak nemi vágyak, érzések, hogy ennek kielégítési szükségességét jobban érzi egy életerős ifjú, mint egy korosodó férfi: de hogy egy ifjú lélek élete, küzdelme, fejlődése és képzelete ennyire telítve legyen nemi vággyal,… ez mégis sok egy érző kebelnek.

Reméljük, hogy Schwalb Miklós a „Fiú a konyhából” regény írójának előkészületben lévő új regénye nem lesz ennyire túlfűtött és émelygős az örökös kéjelgésektől.

A könyv kiállítása elég szegényes, telítve bántó sajtóhibákkal.

Lévay Endre

Forrás: Híd, I. évf. 1934. 5. sz.

H. G. Wells: Mi lesz holnap








Álomszerű utópia. – H. G. Wells a mai élő világirodalom kétségtelenül egyik legkimagaslóbb és legértékesebben termékeny alakja. Munkáiban  - regényeiben, történelmeiben, újságcikkeiben – mindenütt lázasan lüktet a nagy távolságokat átfogó szellem élénk képzelete.

A XX. század első évtizedének élete ott csillog, ott forr, ott futja őrületes perspektíváit, ahol William Clissold lámpájának mágikus fénye ragyog: az íróasztalon, a parkban, az erdőn keresztül, a városon, a tőzsdén és a tovatűnő fénylő síneken. Mr. Britting vérző szívvel írja a világháború őrületes borzalmait: az angol ifjú megéri a csodálatos metamorfózist, amikor az üstökös eljön.

Minden könyvében van valami forma, képzelet, vagy csodálatos álomlátás, melyen keresztül a jövő arculata feldereng. ha igaz az, amit egykor nagy lírikusunk mondott. „Anyám az álmok nem hazudnak…”, akkor vannak fejek, vannak szellemek, akik a jövő homályos, utópikus képeit többé-kevésbé tisztán látják. Tisztábban és alaposabban ismerik az emberek és az államok szervi fejlődését, mint azok, akik azt irányítják; azok, akiknek igazán ismerni kellene.

Már kétezer éve annak, hogy Plátó írt az emberi szervi fejlődésről, azonban az az idővel feledésbe ment. Ezt az utópiát Morus Tamás támasztotta fel és művében alaposabban kidolgozta, mint nagynevű előde. Habár művének egyes szakaszai teljesen beváltak, az emberi társadalom mégsem tudott elég világosan látni gondolatmeneteiben.

Morus Tamás után már több utópista jelentkezett (Macaulay Verne), Babington Macaulay már 1830-ban megjósolta az 1930-as világválságot. Verne egészséges fantáziája is jóval megelőzte a XX. század zseniális találmányait.

H. G. Wells, William Clissold csodálatos világából kiindulva megírja a szocializmust, a szocializmus útját és a fejlődési lehetőségeit. (Új világ a régi helyén). Dr. Philippe Raven álmainak könyve alapján megszületik a „Mi lesz holnap”, a jövő század nagy regénye.

A nagy terjedelmű regény időtartama 1917, illetve 1929-től 2105 évig terjed A regény tehát felöleli mintegy 180 év történelmét, melyet az író a nagy események szerint kisebb periódusokra oszt fel.

Kassai K. József: Levél magamról





(Egy barátomnak)

Fiatal testvérem! Magamról írok
levelet néked. A sűrű sorokban én sírok
a holt betű élő sóhaj
és jaj!
mondatok helyett füzért küldök
apró könnygyöngyökből.

Fiatal testvérem, magamról írok
én sírok a sűrű sorokban
de mellettem százezren élnek
és százezer fiatal torokban
akad a bánat, szorul a sóhaj
százezren hajtunk a sors előtt fejet
mert jaj!
közös a bánat, közös az ének
testvérek vagyunk, mostoha sorsanyánk
emlőiből szívjuk a gyilkos méregtejet,

az élniakarást. A marokbaköpés hiába már,
verejtékgyöngyünkre nem vár munka, a gyár
a sercegő toll, sima gyalu
életrajzos város, csöndbeburkolt falu
üllőre nem sújthat izmos karunk,
munkátlan, tétlen ifjak vagyunk
szegények vagyunk
fiatalok vagyunk
A metszett pezsgős pohár tőlünk messze esett
szutykos edényekből isszuk a szennyvizet
apáink még csengő tallért kaptak
nekünk az élet csak koldusgarast fizet.
Páncélba öltözött megvasalt hősök
fitymálva néznek le patinás keretből
s hogy legyen valami tudós a gyerekből
oktattak számolni, latinul, görögül
tudást és tanokat hagytak ránk az ősök
mégis törött-rúddal hagyták meg örökül
a Csillagszekeret.

Fiatal testvérem! Magamról írtam
én sírtam a sűrű sorokban
de mellettem százezren élnek
és százezren hajtunk a sors előtt fejet
mert közös a bánat, közös az ének
testvérek vagyunk, mostoha sorsanyánk
emlőiből szívjuk a gyilkos méregtejet.

Forrás: Híd, I. évf. 1934. 2 sz.