A Bundás, a szerencsétlen kutya, nagyon
elvétette dolgát a gazdájával szemben. Mikor ugyanis a gazdája a háború végén
hazaérkezett: rettenetes ugatást csapott körülötte, majd leszedte a lábáról.
Alkalmatlanabb időben egy kutya sem mutathatta
volna ki a foga fehérjét. A Bundás gazdájának a lelke amúgy is tele volt
gyilkos keserűséggel. Micsoda utat tett meg ezredével Ukránia szélétől a
Székelyföldig! Micsoda vesszőfutást! Volt bajtársak – alattomos ellenségek –
tőrbe csalták, lefegyverezték, mindenükből kifosztották, azután gúnyosan
kiröhögték őket. Orbán Péter szakaszvezető többet szenvedett a hazatérő úton,
mint eladdig három súlyos sebével. S a szívén ott feküdt a gonosz jövendőnek
tudata… Századparancsnokuk, egy kollégiumi tanár, könnyezve magyarázta meg
nekik, hogy ami szép volt, kedves volt a magyarnak: minden elveszett… minden
elveszett…
Csoda-e, ha Orbán Pétert éktelen dühre
lobbantotta a kutya barátságtalan köszöntése? Hát már itthon, a tulajdon
hajlékában is? Még aznap megtanította a Bundást egy vasvillával, hogy ki az úr
a háznál. Ez azonban csak kóstoló volt a Bundás számára. Keserves, búlátott
napokat ért meg, mint a gonosz mostoha kezére jutott árva. A gazda rajta töltötte
ki minden dühös indulatát, amit a háborúból hazahozott. Hiába vágott a szegény
Bundás bűnbánó arcokat, hiába pislogott urára bocsánatkérő tekintettel. Eredendő
bűnét sehogy sem tudta feledtetni…
- Jól meghíztál a kosztomon! – rúgott rajta
nagyokat.
Az asszony engesztelni próbálta urát a kutya
iránt.
- Ugyan Péter, ne bántsd azt a szegény állatot.
Hűséges őrizőnk volt, amíg odavoltál.
- Mi ellen őrzött itthon? – fortyant föl az
ember. – Nagy hős volt a szájával itthon…
A háborúnak pedig immár minden tájon vége volt;
jöttek, jöttek a katonák, mint az elbomlott sokadalom népe. Egyenkint
szállingóztak, csapatokba verődve haladtak át a falukon szülőföldjük felé. A
falu kutyái roppant izgalomban voltak a sok gyanús külsejű, idegen járókelők
miatt. Kórusban ugratták a katonákat, acsarogva rágták a kapuk és kerítések
deszkáját.
- Szép bandaszó a sok kínlódásért! – háborgott Orbán
Péter és nagy hasábfát sújtott a Bundáshoz.
Egy éjszaka különösen vad zenebonát csaptak a
kutyák. Bundás is rettenetesen ugatott. A ház körül, kapu táján, csűrös kertben
örökké hallani lehetett bősz csatázását. Gonosz ősz volt az, tizennyolcnak
ősze: az éjszakák tele voltak gyanúval és rémlátással…
- Már aludni sem lehet a dögtől! – forgolódott ágyában
Orbán Péter.
- Kutyának ugatás a szolgálata! – bátorkodott az
asszony.
- Semmi szükségem az ilyen szolgálatra! Eleget
álmatlankodtam a harctéren… már itthon se tudjak aludni? Elpusztítom a dögöt,
el én!...
Az asszony nem merte folytatni a vitát. Beteg ez
a szegény ember, nyilvánvaló beteg. Sok ilyen beteg érkezett meg a nagy
pokolból… némelyik a feleségén, szülőjén, gyermekein tölti ki haragját…
A reggeli ebédet szótlan komorsággal
fogyasztotta el Orbán Péter. Majd fölment a padlásra, ahol a háborús cókmókja
állott és lehozott onnan egy különös tárgyat, ami agyon hasonlított a fogas
kukoricacsőhöz, csakhogy barna volt és jóval testesebb. A gyermekei, két kisfiú
és egy pöttöm-kis leányka, közrefogták.
- Mi az a kezében, édesapám? – kérdezte a
hétéves Ferkó.
- Ez fiam, kézigránát…
- Aztán mire való?
- Ilyennel pusztították egymást a harctéren az
emberek…
- Kit akar édesapám elpusztítani? – szeppent meg
Ferkó vitéz.
- A Bundást, fiam!
A gyermekeknek sírásra facsarodott a szájuk, de
az anyjuk titkon megfenyegette őket, hogy hallgassanak.
Orbán Péter pedig a kézigránátot az
oldaltarisznyájába csúsztatta, melléje tett egy spárga-gombolyagot, magához
füttyentette Bundást és kilépett a kapun.
Háta mögött, a házban nagy sírásra fakadtak a
kis cselédek, de Orbán Péter azt már nem halotta. Leszegett fővel haladt az
utcán. Lelkében a bosszúnak, öldöklésnek föl-föllobbanó dühe, majd tompa,
sóhajos csüggedés: - Minden elveszett… minden elveszett!...
Bundás vígan mendegélt mellette; az ő lelkében
bizonyosan gazdájának első barátságos füttyentése muzsikált…
Kiértek a faluból és az erdő felé fordultak,
amely jó messzire feküdt, a szántóföldek szélén.
Orbán Péternek készen volt a terve a Bundás
elvesztésére. Amint az erdőhöz értek, bement a szálas fák közé és kiválasztott
egyet a sok közül. Az oldaltarisznyából elővette a spárga-gombolyagot és az
egyik végét ráerősítette a fa törzsére. Most odaintette Bundást és a
kézigránátot a nyakába kötötte, mint valami nagy csöngettyűt. Ekkor jött a
legkényesebb művelet. A gyújtózsinórt kihúzta a kézigránát nyeléből és a spárga
szabad végéhez hurkolta. Tiszta számítás!... Mihelyt a Bundás annyira
eltávolodik a fától, a gyújtózsinór meghúzódik, s aztán… füst és halál…
Mikor elkészült az összehurkolással, rákiáltott
a Bundára, hogy feküdjék le. A kutya alázatosan engedelmeskedett. Orbán Péter
elszaladt harminc-negyven lépésnyire, egy fa mögé húzódott és várta, leste a
Bundás mozdulását. A kutya csakhamar fölkelt… most… most fogja a gyújtózsinórt
megrántani… Nem… Bundás nem távolodott el a fától. Ősi kutyaszokás szerint
előbb végigszaglászta a helyet maga körül. Jobbra térült, balra fordult. A hosszú spárga csak
vonszolódott utána, de nem feszült rá a gyújtózsinórra.
Orbán Péter füttyentgetni kezdett:
- Ide, ide Bundás!...
Csalfán szólt a fütty, mint a Júdás csókja. De a
Bundás nem tudta, hogy a halálba csalogatják, örömmel futamodott meg a gazdája
felé. A spárga visszarántotta… Most?... most?... Mi a csoda? A gránát a
rándításra nem robbant föl… Hibás volna a tűzimatériája? Orbán Péter lehasalt
és közelebb csúszott a Bundáshoz. A bajt hamar fölfedezte. Mialatt a kutya
ide-oda forgolódott a fa körül, a spárga rácsavarodott a gránát törzsére és így
természetesen nem tudott hatni a gyújtózsinórra. Le kellene fejteni a spárgát a
gránátról, hogy a gyújtózsinórral megint egy végbe kerüljön… Orbán Péter
tusakodott: odamenjen-e, hogy kiszabadítsa a gyújtózsinórt? Az ördögbe!...
Hátha mégis meghúzódik a zsinór s a gránát éppen abban a pillanatban robban
fel, mikor ő a közelébe ér?... Most pusztulni el a háború végén? Megint
füttyentgetni, szólogatni kezdett a kutyához. Ugrált, rángatózott a Bundás, de
a gránát csak nem akart begyúlni…
Orbán Péter megunta a dolgot. Minek annyit esekedni
egy hitvány kutyának? Majd csak úgy fog térülni-fordulni, hogy magától is
lebonyolódik a spárga.
Elindult hazafelé. A Bundás dolga mégis csak
ránehezedett a lelkére. Hátha ugatni, vinnyogni fog a kötélen? Valami járókelő
odamegy és oldozni kezdi a spárgát… Egy rándítás… és…
Megállt és gondolkozott. Visszamenjen-e,
kibocsássa-e a Bundást a siralomházból? Jó, jó, de hátha éppen abban a
pillanatban robban!... Bolond história…
Megint megállt és nagy párát fújt a levegőbe.
Abból is rettenetes baj lesz, ha a kézigránát más valakit talál szétszaggatni.
Pedig könnyen megeshetik…
Megfordult és visszaindult az erdő felé.
Hirtelen csak meggyökerezett a lába. A Bundás jött vele szembe az úton.
Nyakában ide-oda lötyögött a kézigránát, a spárga pedig hosszan kígyózott utána…
Úgy látszik, elrágta a spárgát.
Rémület nyilallott át az Orbán Péter szívén.
Hátha megakad a spárga valami göröngyben, s ráfeszül a gyújtózsinórra? Hátha
éppen akkor akad meg, mikor a kutya utoléri? A Bundás csak járdogált vígan az
úton. A halált hozza!...
Orbán Péter megfutamodott. Futott, futott
lélekveszítve, mint akinek a halál szele fütyöli a marsot. Olykor visszanézett,
hát a Bundás is futásra fogta a dolgot. Már halálos közelségbe érkezett… Szent
isten, ha most talál robbanni…
Orbán Péterben hirtelen felvillant a háborús
gyakorlat emléke. Lehúzódott egy halom mellé és hatalmas kőzáport zúdított az
üldöző ellenségre…
A Bundás csakhamar kitért a heves ostrom
irányából a szántóföldre s eltűnt egy nagy barázda födözéke mögött. Orbán Péter
beszüntette a tüzet. Egészen beleizzadt az ütközet izgalmába.
Elindult… de most már lassan, óvatosan
lépegetett s minden pillanatban hátratekintett: nem közeledik-e Bundás a
halálos kolonccal?
Egyszer csak fölordított a rémülettől.
A Bundás ugyanis oldalt megelőzte és sebes
poroszkálással haladt végig egy szántóföldön a falu felé.
Rettenetes!
Ha hamarább hazatalál érkezni! A gyermekek
örömükben hozzája rohannak, belecsimpalykodnak s a spárgánál fogva vezetgetni
kezdik. Egy durranás… szent úristen, kegyelmezz!...
Orbán Péter kétségbeesve futamodott Bundás után.
Füttyentgetett, szólogatott hozzája; de bezzeg most nem olyan csalfa hangon,
mint az erdőben, mikor a pusztulásba akarta belecsalni. Könyörgött a kutyának.
- Bundás, állj meg te, Bundás te!...
A kutya üldözésre vélte a dolgot és
meggyorsította a futást.
- Bundás ne, édes kicsi Bundás, állj meg te!...
A falu közelében egy dombocska mögött eltűnt a
kutya. Orbán Péter összeszedte minden erejét és ziháló mellel szaladt föl az
élre. Fohászkodott, esekedett.
- Én istenem, állítsd meg! Én istenem… A jó feleségem,
a szép gyermekeim!...
A domb mögött, egy bozót szélén csakugyan
megállott a kutya. Orbán Péter a közelében bukkant ki.
Egy kissé visszahőkölt a hirtelen találkozástól.
A kutya gyanakodva húzta le fejét a bozótba. Orbán Péter meredt szemmel nézte: hogy
áll a kézigránát? A spárga egyik vége a gyújtózsinóron… a másik a bozótba
akadva. Ha megriad a kutya, ha ugrálni kezd…
Csak egy percig tartott az Orbán Péter habozása.
Kitárta mellét, fölszegte fejét és szembefordult a halállal, mint annyiszor Galícia
mezőin, mikor rohamra szólt a parancs.
Előrelépett egy párat. A kutya riadtan kapta föl
a fejét. A halál ráemelte kaszáját Orbán Péterre…
- Bundás te, édes kicsi Bundás… - kért kegyelmet
esdő hangon.
Csakugyan… a kutya lelket vett a jó szóból…
Visszaengedte a fejét, alázatosan pislogott. Orbán Péter odalépett…
végigsimított a Bundás hátán és a kézigránátot kioldotta a nyakából.
Megnézegette… bizony csak a szent ige óvta a robbanástól…
Levette kalapját és a verejtéket letörölte
homlokáról. Nagyokat fújt, hogy a szívét meglassítsa… Lehajolt és gyöngéden,
hálásan meglapogatta a kutya nyakát. A falu felé nézett, szép csöndes
házatájékára. Az udvaron ott játszadoztak a gyermekek: két fiú és a pöttöm,
aranyhajú kis leányka. A szeme megtelt derűs fénnyel.
- Hát mégsem veszett el minden… én istenem,
legyen hála!...
(Erdély)
Napkelet 1. köt. (1923.)
4. sz.
