Gyallay Domokos: Az utolsó ütközet

A Bundás, a szerencsétlen kutya, nagyon elvétette dolgát a gazdájával szemben. Mikor ugyanis a gazdája a háború végén hazaérkezett: rettenetes ugatást csapott körülötte, majd leszedte a lábáról.

Alkalmatlanabb időben egy kutya sem mutathatta volna ki a foga fehérjét. A Bundás gazdájának a lelke amúgy is tele volt gyilkos keserűséggel. Micsoda utat tett meg ezredével Ukránia szélétől a Székelyföldig! Micsoda vesszőfutást! Volt bajtársak – alattomos ellenségek – tőrbe csalták, lefegyverezték, mindenükből kifosztották, azután gúnyosan kiröhögték őket. Orbán Péter szakaszvezető többet szenvedett a hazatérő úton, mint eladdig három súlyos sebével. S a szívén ott feküdt a gonosz jövendőnek tudata… Századparancsnokuk, egy kollégiumi tanár, könnyezve magyarázta meg nekik, hogy ami szép volt, kedves volt a magyarnak: minden elveszett… minden elveszett…

Csoda-e, ha Orbán Pétert éktelen dühre lobbantotta a kutya barátságtalan köszöntése? Hát már itthon, a tulajdon hajlékában is? Még aznap megtanította a Bundást egy vasvillával, hogy ki az úr a háznál. Ez azonban csak kóstoló volt a Bundás számára. Keserves, búlátott napokat ért meg, mint a gonosz mostoha kezére jutott árva. A gazda rajta töltötte ki minden dühös indulatát, amit a háborúból hazahozott. Hiába vágott a szegény Bundás bűnbánó arcokat, hiába pislogott urára bocsánatkérő tekintettel. Eredendő bűnét sehogy sem tudta feledtetni…

- Jól meghíztál a kosztomon! – rúgott rajta nagyokat.

Az asszony engesztelni próbálta urát a kutya iránt.

- Ugyan Péter, ne bántsd azt a szegény állatot. Hűséges őrizőnk volt, amíg odavoltál.

- Mi ellen őrzött itthon? – fortyant föl az ember. – Nagy hős volt a szájával itthon…

A háborúnak pedig immár minden tájon vége volt; jöttek, jöttek a katonák, mint az elbomlott sokadalom népe. Egyenkint szállingóztak, csapatokba verődve haladtak át a falukon szülőföldjük felé. A falu kutyái roppant izgalomban voltak a sok gyanús külsejű, idegen járókelők miatt. Kórusban ugratták a katonákat, acsarogva rágták a kapuk és kerítések deszkáját.

- Szép bandaszó a sok kínlódásért! – háborgott Orbán Péter és nagy hasábfát sújtott a Bundáshoz.

Egy éjszaka különösen vad zenebonát csaptak a kutyák. Bundás is rettenetesen ugatott. A ház körül, kapu táján, csűrös kertben örökké hallani lehetett bősz csatázását. Gonosz ősz volt az, tizennyolcnak ősze: az éjszakák tele voltak gyanúval és rémlátással…

- Már aludni sem lehet a dögtől! – forgolódott ágyában Orbán Péter.

- Kutyának ugatás a szolgálata! – bátorkodott az asszony.

- Semmi szükségem az ilyen szolgálatra! Eleget álmatlankodtam a harctéren… már itthon se tudjak aludni? Elpusztítom a dögöt, el én!...

Az asszony nem merte folytatni a vitát. Beteg ez a szegény ember, nyilvánvaló beteg. Sok ilyen beteg érkezett meg a nagy pokolból… némelyik a feleségén, szülőjén, gyermekein tölti ki haragját…

A reggeli ebédet szótlan komorsággal fogyasztotta el Orbán Péter. Majd fölment a padlásra, ahol a háborús cókmókja állott és lehozott onnan egy különös tárgyat, ami agyon hasonlított a fogas kukoricacsőhöz, csakhogy barna volt és jóval testesebb. A gyermekei, két kisfiú és egy pöttöm-kis leányka, közrefogták.

- Mi az a kezében, édesapám? – kérdezte a hétéves Ferkó.

- Ez fiam, kézigránát…

- Aztán mire való?

- Ilyennel pusztították egymást a harctéren az emberek…

- Kit akar édesapám elpusztítani? – szeppent meg Ferkó vitéz.

- A Bundást, fiam!

A gyermekeknek sírásra facsarodott a szájuk, de az anyjuk titkon megfenyegette őket, hogy hallgassanak.

Orbán Péter pedig a kézigránátot az oldaltarisznyájába csúsztatta, melléje tett egy spárga-gombolyagot, magához füttyentette Bundást és kilépett a kapun.

Háta mögött, a házban nagy sírásra fakadtak a kis cselédek, de Orbán Péter azt már nem halotta. Leszegett fővel haladt az utcán. Lelkében a bosszúnak, öldöklésnek föl-föllobbanó dühe, majd tompa, sóhajos csüggedés: - Minden elveszett… minden elveszett!...

Bundás vígan mendegélt mellette; az ő lelkében bizonyosan gazdájának első barátságos füttyentése muzsikált…

Kiértek a faluból és az erdő felé fordultak, amely jó messzire feküdt, a szántóföldek szélén.

Orbán Péternek készen volt a terve a Bundás elvesztésére. Amint az erdőhöz értek, bement a szálas fák közé és kiválasztott egyet a sok közül. Az oldaltarisznyából elővette a spárga-gombolyagot és az egyik végét ráerősítette a fa törzsére. Most odaintette Bundást és a kézigránátot a nyakába kötötte, mint valami nagy csöngettyűt. Ekkor jött a legkényesebb művelet. A gyújtózsinórt kihúzta a kézigránát nyeléből és a spárga szabad végéhez hurkolta. Tiszta számítás!... Mihelyt a Bundás annyira eltávolodik a fától, a gyújtózsinór meghúzódik, s aztán… füst és halál…

Mikor elkészült az összehurkolással, rákiáltott a Bundára, hogy feküdjék le. A kutya alázatosan engedelmeskedett. Orbán Péter elszaladt harminc-negyven lépésnyire, egy fa mögé húzódott és várta, leste a Bundás mozdulását. A kutya csakhamar fölkelt… most… most fogja a gyújtózsinórt megrántani… Nem… Bundás nem távolodott el a fától. Ősi kutyaszokás szerint előbb végigszaglászta a helyet maga körül. Jobbra  térült, balra fordult. A hosszú spárga csak vonszolódott utána, de nem feszült rá a gyújtózsinórra.

Orbán Péter füttyentgetni kezdett:

- Ide, ide Bundás!...

Csalfán szólt a fütty, mint a Júdás csókja. De a Bundás nem tudta, hogy a halálba csalogatják, örömmel futamodott meg a gazdája felé. A spárga visszarántotta… Most?... most?... Mi a csoda? A gránát a rándításra nem robbant föl… Hibás volna a tűzimatériája? Orbán Péter lehasalt és közelebb csúszott a Bundáshoz. A bajt hamar fölfedezte. Mialatt a kutya ide-oda forgolódott a fa körül, a spárga rácsavarodott a gránát törzsére és így természetesen nem tudott hatni a gyújtózsinórra. Le kellene fejteni a spárgát a gránátról, hogy a gyújtózsinórral megint egy végbe kerüljön… Orbán Péter tusakodott: odamenjen-e, hogy kiszabadítsa a gyújtózsinórt? Az ördögbe!... Hátha mégis meghúzódik a zsinór s a gránát éppen abban a pillanatban robban fel, mikor ő a közelébe ér?... Most pusztulni el a háború végén? Megint füttyentgetni, szólogatni kezdett a kutyához. Ugrált, rángatózott a Bundás, de a gránát csak nem akart begyúlni…

Orbán Péter megunta a dolgot. Minek annyit esekedni egy hitvány kutyának? Majd csak úgy fog térülni-fordulni, hogy magától is lebonyolódik a spárga.

Elindult hazafelé. A Bundás dolga mégis csak ránehezedett a lelkére. Hátha ugatni, vinnyogni fog a kötélen? Valami járókelő odamegy és oldozni kezdi a spárgát… Egy rándítás… és…

Megállt és gondolkozott. Visszamenjen-e, kibocsássa-e a Bundást a siralomházból? Jó, jó, de hátha éppen abban a pillanatban robban!... Bolond história…

Megint megállt és nagy párát fújt a levegőbe. Abból is rettenetes baj lesz, ha a kézigránát más valakit talál szétszaggatni. Pedig könnyen megeshetik…

Megfordult és visszaindult az erdő felé. Hirtelen csak meggyökerezett a lába. A Bundás jött vele szembe az úton. Nyakában ide-oda lötyögött a kézigránát, a spárga pedig hosszan kígyózott utána… Úgy látszik, elrágta a spárgát.

Rémület nyilallott át az Orbán Péter szívén. Hátha megakad a spárga valami göröngyben, s ráfeszül a gyújtózsinórra? Hátha éppen akkor akad meg, mikor a kutya utoléri? A Bundás csak járdogált vígan az úton. A halált hozza!...

Orbán Péter megfutamodott. Futott, futott lélekveszítve, mint akinek a halál szele fütyöli a marsot. Olykor visszanézett, hát a Bundás is futásra fogta a dolgot. Már halálos közelségbe érkezett… Szent isten, ha  most talál robbanni…

Orbán Péterben hirtelen felvillant a háborús gyakorlat emléke. Lehúzódott egy halom mellé és hatalmas kőzáport zúdított az üldöző ellenségre…

A Bundás csakhamar kitért a heves ostrom irányából a szántóföldre s eltűnt egy nagy barázda födözéke mögött. Orbán Péter beszüntette a tüzet. Egészen beleizzadt az ütközet izgalmába.

Elindult… de most már lassan, óvatosan lépegetett s minden pillanatban hátratekintett: nem közeledik-e Bundás a halálos kolonccal?

Egyszer csak fölordított a rémülettől.

A Bundás ugyanis oldalt megelőzte és sebes poroszkálással haladt végig egy szántóföldön a falu felé.

Rettenetes!

Ha hamarább hazatalál érkezni! A gyermekek örömükben hozzája rohannak, belecsimpalykodnak s a spárgánál fogva vezetgetni kezdik. Egy durranás… szent úristen, kegyelmezz!...

Orbán Péter kétségbeesve futamodott Bundás után. Füttyentgetett, szólogatott hozzája; de bezzeg most nem olyan csalfa hangon, mint az erdőben, mikor a pusztulásba akarta belecsalni. Könyörgött a kutyának.

- Bundás, állj meg te, Bundás te!...

A kutya üldözésre vélte a dolgot és meggyorsította a futást.

- Bundás ne, édes kicsi Bundás, állj meg te!...

A falu közelében egy dombocska mögött eltűnt a kutya. Orbán Péter összeszedte minden erejét és ziháló mellel szaladt föl az élre. Fohászkodott, esekedett.

- Én istenem, állítsd meg! Én istenem… A jó feleségem, a szép gyermekeim!...

A domb mögött, egy bozót szélén csakugyan megállott a kutya. Orbán Péter a közelében bukkant ki.

Egy kissé visszahőkölt a hirtelen találkozástól. A kutya gyanakodva húzta le fejét a bozótba. Orbán Péter meredt szemmel nézte: hogy áll a kézigránát? A spárga egyik vége a gyújtózsinóron… a másik a bozótba akadva. Ha megriad a kutya, ha ugrálni kezd…

Csak egy percig tartott az Orbán Péter habozása. Kitárta mellét, fölszegte fejét és szembefordult a halállal, mint annyiszor Galícia mezőin, mikor rohamra szólt a parancs.

Előrelépett egy párat. A kutya riadtan kapta föl a fejét. A halál ráemelte kaszáját Orbán Péterre…

- Bundás te, édes kicsi Bundás… - kért kegyelmet esdő hangon.

Csakugyan… a kutya lelket vett a jó szóból… Visszaengedte a fejét, alázatosan pislogott. Orbán Péter odalépett… végigsimított a Bundás hátán és a kézigránátot kioldotta a nyakából. Megnézegette… bizony csak a szent ige óvta a robbanástól…

Levette kalapját és a verejtéket letörölte homlokáról. Nagyokat fújt, hogy a szívét meglassítsa… Lehajolt és gyöngéden, hálásan meglapogatta a kutya nyakát. A falu felé nézett, szép csöndes házatájékára. Az udvaron ott játszadoztak a gyermekek: két fiú és a pöttöm, aranyhajú kis leányka. A szeme megtelt derűs fénnyel.

- Hát mégsem veszett el minden… én istenem, legyen hála!...

(Erdély)

Napkelet 1. köt. (1923.) 4. sz.