Csapó Sándor: Amíg a diák eljut a diplomáig

Először alig vettem észre őket. Sok volt a magam baja és úgy éreztem, hogy csak én születtem rossz csillagzat alatt. Később jött az első… a második… a harmadik és a többi s naponta lyukas cipőkben,kopott kabátban láttam őket jönni-menni az utcán, az egyetemen. Aztán megismerkedtem velük sorban, kivel a kenyeres boltban, kivel az előadások alatt, kivel kenyérkereső munkája közben. Kis küszködő, harcos életükből alább adok néhány jellemző képet, amelyből kiviláglik, milyen mostoha körülmények között tengődnek a jobb sorsra érdemes, igyekvő beogradi magyar egyetemisták.

Nem akarok itt a hosszú névsorból neveket és pontos adatokat felsorolni. Nem is mondhatok el mindent… Hisz ki hinné el például azt, hogy egy kollégám, akinek egész havi bevétele 300 dinár, - pénzének pontosan a felét hazaadja, hogy otthon is legyen mit enni. Pedig ez így van. Megnevezésre meg éppen nincs szükség, mert mindegyik: Ő, ő, a magyar egyetemi diák, akivel senki sem törődik, akit nem támogatnak és aki üres zsebekkel, korgó gyomorral dolgozik, küszködik…

Reggel nyolckor volt előadásom az egyetemen és oda igyekeztem. Ő szembe jött velem a járdán. Két nagy tejeskannát hozott a kezében. Arca fehér volt, mint a fal, a szemei karikásak a tegnap éjszakai tanulástól. Mert ő így él: hajnalban tejet hord, nappal az előadásokat hallgatja, éjszaka tanul.

Szegény fiú alig akart meglátni és amikor letéve előttem a tejeskannákat s megállt, első dolga volt szemeit jól megdörzsölni és  nagyot ásítani.

- Cudar napjaim vannak… Maholnap itt a vizsga és én egész nap lótok-futok a kenyér után… eh, hagyjuk!... Tudod mennyit aludtam ma? Az éjszaka kettőig tanultam – ötkor már kelnem kellett, mint minden nap, mert tudod a tej… vár.

- És legalább hoz valamit az a tej?

- Nehéz kenyér, de jobb, mint a semmi. Ha jó hónapom van, 3-400 dinárt is keresek… Meg minden nap van fél liter friss tejem reggelire.

- Szóval azért mégiscsak úr vagy, mert még reggelizel is! Jegyeztem meg tréfálkozón.

- Reggeli… reggeli… no, azért valóban mégis jó, valóban… Éppen most megyek haza – reggelizni. A Pista már vár ilyenkor, tudniillik ő hozza a tejemhez a kenyeret és én adom neki a kenyeréhez a tejet. Jó beosztás, mi?...

Már fogná is a kantáit, de én még nem eresztem.

- Mondd, és hogy ebédelsz?

- Úgy amúgy, ahogyan reggelizem: tejkihordásért kapok pénzt és tejet, ebédkiszolgálásért kapok ebédet egy étteremben… vacsorára meg jó a kenyér is, ha van,… ha nincs, hát…

- S a lakásod?

- Látod, ott úr vagyok. Azt fizetek tejben és pénzben pontosan. Erre vagyok a legkényesebb, mert megette a fene, ha az ember még otthon sem érzi jól magát…!

Ezzel már megy is,… siet, mert korog a gyomra, hisz hajnali öt óra óta étlen-szomjan szaladgál le-föl a lejtős beográdi utcákon és méri a tejet…

Otthon már várja a Pista, kezében a meleg kenyérrel és a kanna alján maradt tejből édesen fognak reggelizni…

*

Otthoni kényelemben – ami annyit jelent nálunk, hogy felöltözetlenül – olvasgattam egy vasárnap délután. Váratlanul betoppan hozzám ő. Hm… hm… gyanakodtam magamban – a fiú biztos azután szaladgál, ami nekem nincs. Pénz kellene!?...

- Ismerlek, jómadár – mondja nevetve -, tudom, mire gondolsz: nem pénz kell! Egészen más! Az életemet adom egy tiszta fehér ingért és egy rendes nadrágért…

- Na, az életed nem kell, - csak a becsületszavad, hogy holnap nem teszed a zaciba…

- Könnyű neked, az apád szabó… legalább ruhád van rendes… Hát nem bánom, itt a becsületem…

Már nyitja a szekrényt és kiveszi az ünneplő nadrágomat, ami ott lóg árván. Elveszi az egyetlen fehér ingemet és már rohanna is…

- Hé, nem oda Buda! Előbb mondd csak, mire való ez a nagy vásár…?

- Itt van a kislány az apjával Beográdban. ma velük leszek és nem akarom, hogy lássák, hogy az utolsó nadrág is lekopott rólam. Az ingemet meg már egy hónapja viselem… Szervusz…

Eltűnik. Jóízűt mosolygok rajta és a kislányom, aki most itt van. Talán szeretnének elmenni moziba!?

Kellett volna pénzt adnom neki – mozira, gondolom, de aztán eszembe jut, hogy holnap még nekem is ennem kell…

*

Jó ruhái vannak a fiúnak. Úgy jár, mint egy bankigazgató fia. Az apja valaha az is volt, de arról a bankról manapság már kevés szó esik. Grazban kezdte az egyetemet és akkor a bank megbukott. Hazarendelték. Most kétszáz dinár tanulmányi segélyt kap havonta az egyik dunabánsági kultúregyesülettől és ebből kell megélnie…

Az egyik legelőkelőbb beográdi étteremben kap minden nap ingyen ebédet. Dél van és éppen ebédre megy, amikor találkozom vele. Mintha akasztófa alá menne… Alig vesz észre.

- Mi az, meg sem látod a szegény embert, aki szalonnát ebédel?! Persze: a finom, előkelő étterem törzsvendége… szólítom meg nevetve.

Ő is nevet, de keserűen.

- Hagyd… Tegnap jött marhahús, ma, holnap, holnapután főtt marhahús… és aztán is, amíg a bolondok házába nem visznek tőle. Marha… marhahús… Te, van neked fogalmad arról, hogy én milyen ebédeket ettem ezelőtt három évvel Grazban?

Dühös szemeiből kiárad a régi jó grazi ebédek emléke, keserűen nyeldes… de korog a gyomra és siet oda, ahol naponta megkapja a csontos, cubákos főtt marhahúsadagot… Mikor utána nézek, úgy érzem, hogy a cipője kopogásából is hallatszik a dühös rigmus taktusa:

Marha… hús,… marha… hús…

*

A legnehezebb a sorsa annak, aki könyveket árul. Kinek kell ma könyv… És ha valaki vesz is könyvet, nem kell ám azonnal fizetni. Mert ha a boltos azonnal kéri a vételárat, az érthető, de a diáktól csak úgy vesznek, ha hitelt ád. Akkor se szívesen… Mert világos, hogy a diák csak azért árulja a könyveket, hogy megéljen belőlük… Márpedig kevesen akarják megengedni azt, hogy éppen az ő bőrükön éljen meg az a haszontalan diák. (Minek tanul, ha még pénze sincs!) Meg aztán a diák nem rafinált kereskedelmi ügynök, hanem egyszerű kis igénytelen fiatalember, aki otthon a könyveket bújja és a való élethez csak naiv kézzel tud nyúlni.

Erre járt és felnézett hozzám. Itt ül előttem a széken, táskáját most is önkéntelenül a hóna alá szorítja, mintha az utcán, idegenek között járna…

- Szóval tegnap volt egy, ma… egy sem?

- Az elmúlt héten kerestem 50 dinárt… Jó hét volt…, bár megismétlődne… Csak cipőm volna ehhez a lótás-futáshoz.

Felemeli a lábát és alól a talp helyén kilóg a rongyos harisnya…

- Most akarok elmenni az egyik ismerősömhöz, aki múltkor használható cipőket ígért.

- Mondd, és mikor tanulsz?

- Éjszaka, mindig csak éjszaka… Amikor adósaim a ki nem fizetett könyvek árán kávéházi asztalok mellett hallgatják a jazzt és amikor a szobatársam már jóízűen hortyog. Ő ugyanis 300 dinárt fizet a lakásért és este 10-ig nem szabad zavarnom… Én csak száz dinárt fizetek…

Fáradt. Nézegeti, lapozgatja a könyveimet és én találva érzem magam. Tőle még nincs könyvem.

- Öreg…! Szeretnék megrendelni nálad valamit… várj csak… melyiket is…?

 - Ugyan minek neked most vizsga előtt könyv?... Kell neked másra az a kis pénz…

Szinte dühös. Hogy én őtőle… hát mit gondolok én, azért jár fel ő hozzám…?!

*

Azután jönnek sorban a többiek, ki lyukas cipővel, ki foltos nadrággal, ki éhes gyomorral. Aki dolgozik és a maga verejtékéből szerzi a napi kenyeret, az megosztja azzal, aki még nem talált munkát… És otthon Bácskába, Bánátban a magyar társadalom ölbe tett kezekkel nézi ezt a verejtékes vergődést, amelyből idegroncsolt, fáradt diplomásokat kap a város és a falu. Senki sem látja be annak szükségességét, hogy a jövő nemzedék, amely hivatva van a jugoszláviai magyarság kultúrájának ápolására és fejlesztésére, életerős, ambiciózus és termékeny szellemű férfiakból álljon.

Azok a fiúk, akik az éjszakai lámpák fénye mellett virrasztanak a könyv felett, diplomázni fognak egyszer, mert keserű az ilyen kenyér és mindegyik igyekszik minél hamarabb megmenekülni tőle. De ne várjunk ezektől a diplomásoktól sok idealizmust, sok szépet, jót és hasznosat. Ezek az emberek majd pihenni fognak vagy élni a napnak. A lelkiismeret és kötelességtudat hangja eltompul bennük, mert az élet egyszer csúfosan megtépázta reménnyel és idealizmussal teli fiatalságukat.

Itt valahogy segíteni kellene…

Forrás: Híd, I. évf. 1934. 2 sz.