Toulouse-Lautrec: Bordélyház
Az
őszi lucsok átjárta a cipőjét, a szél szúrós esőport dobott az arcába, de János
csak ment. Céltalanul, irány nélkül rótta az aszfaltot, de azért egyre ment;
vagy talán inkább menekült: üldözték a tegnap virágos ábrándjai, üldözte a nagy
életeket szülő munka, amelyet elkaptak tőle és üldözte szegény 24 esztendős, de
mégis holnaptalan élete. Messze elöl, ahol a sikátor a boulevardba torkollott,
mintha szentjánosbogárkák kergetőztek volna. Apró fényes pontok futkároztak
szeszélyesen, hogy végül néhány pillanatra betűkké merevedjenek. János, aki
mindég a nagy világosságot kergette, most nem tudott elszakadni ettől a parányi
pislákoló fénytől; úgy keringett körötte, mint valami elvakult pille. Újra és
ismét elolvasta a tovatűnő feliratot, azután megtapogatta zsebében utolsó
bankjegyét, mely talán jelenthetett volna neki néhány hétig kenyeret s
megindult az ajtó felé.
A
tükör előtt gépiesen hátrasimította a nedves haját s ledűlt az egyik pamlag
sarkába. A teremben elmúlt szeretkezések, buja szépségek illata lógott. Jó volt
itt meghúzódni s lehajtott fejjel, lehunyt szemmel elvirágzott
asszonycsókokról, távoli nagy nyarak csókvirágairól és virágasszonyairól
álmodozni. A szél ugyan meg-megzörgette az ablakokat s odakünn ezer mezítelen
láb tapossa a nyirkos hideg járdát s ezer üres szemű, vacogó fogú senki keres
hiába egy harapásnyi életet vagy egy meleg vackot, de itt bent csupa jóllakott
kéjelgő semmittevés. A lámpák fénye megtört a sárga selyem ernyőkön és
bíborszín glóriákat rajzolt a nők arca köré. A kerevetek, a csillárok és minden
nagy parázna örömökről mesélt; a szemekben furcsa fények villantak.
Amikor
a kozák gúnyába bujtatott ajtónálló bejelentette, hogy Szonya kisasszony fog
énekelni, János még mit sem sejtett. Lecsukott szemmel hallgatta a zenét, mely
a távoli nagy havas mezőket járó barna legények szívéből fakadt s amely belopta
ebbe a sárga világosságban tobzódó terembe a végtelen széles puszták tiszta
melankóliáját. Csak akkor figyelt fel, amikor ének vegyült a zenébe. Meghitt
ismerős ének. Szonya keblén megfeszült a kékselyem oroszing, kucsmás fejét
dacosan hátravetette, a hangjában pedig csodálatosan zokogott a régi nyár
emléke – Masa! – Ujjongott János s boldogan köszöntötte:
-
Jó estét, kicsi Masa!
Azután
eljött János boldog éjszakája; elbújtak a pamlag puha sarkába, illatos sokszínű
coctaileket ittak, kuncogtak, kacagtak.
*
…
A hajad két ágba fontad s piros meg kék szalagokat viseltél benne. A szád
mosolygós volt, az orra fitos. Úgy lépegettél, mint valami hercegkisasszony.
Akkoriban még emlékeztél apádra, akitől mindenki félt és fivéreidre, a csinos
csintalan kadettokra. Nagy fényes házatokra is emlékeztél, amelyből elűztek. Én
akkor csúf zöld kabátot hordtam, melynek könyökére nagy fekete foltot varrt
anyám. Ha megláttál, felbiggyesztetted az ajkad.
-
De később mégis barátok lettünk!
-
Később igen. Együtt bújtuk a vén parkot; te a nagy mohos kőpadra ültél, én
pedig a lábadhoz hevertem a fűbe s német verseket mondottam el, amelyeket neked
tanultam. Azt mondtad, hogy Mary-nek hívnak, de én akkoriban Szanyint olvastam
s Masának szólítottak.
-
Kicsi Masának szólítottál…
-
A faluvégi nádasban apró szigeteket és tiszta vizű tavacskákat tudtam. ez volt
a birodalmam. Ezen a nyáron te lettél a királynője. A hajlékony sás szétvált a
ladik orra előtt s mi virágos hínármezők felett siklottunk tova. A napos víz
alatti réteken csillogó halacskák cikáztak s még az evezőt sem mertük a vízbe
meríteni, hogy szét ne riasszuk őket. Megmutattam neked öt ringó nádszál között
a nádi rigó fészkét s te könnyes szemmel nézted a kopasz, tátott szájú
apróságokat. A szárcsák és bubók ijedten bújtak a víz alá, hogy azután a nád
sűrűjéből még egyszer visszalessenek ránk. Ha elfáradtunk, végigfeküdtünk a csónak
alján.
-
S te meséltél.
-
Persze, meséltem. Akkor nekem még mindenütt mese termett. Neked adtam őket.
-
Egy éjjel, mikor a lelkem megtelt csenddel, holdfénnyel és mesével, lelkendezve
futottam el hozzád. Halkan megzörgettem az ablakot. Lehet, hogy érezted, hogy
jönni fogok, mert ki se néztél, hanem csak magadra kaptál valami ruhácskát s
vigyázva, hogy senkit fel ne kelts, kisurrantál s úgy mezítláb leszaladtunk a
vízpartra. A nádas sötéten hallgatott,
de mi nem féltünk. A békák titokzatos kórusa hívogatott, a nádszálak végén
csodaékszerek csillogtak. A ladik meleg homályban repült. A tavacska közepén,
ahol a holdfény és a csend összevegyült, mint a csengő arany és ezüst érmek,
megállottunk.
-
Sohse több szépséget!
-
… Valahol messze rucák húztak. nem láthattuk őket, csak a szárnyuk nyomán
fütyürésző szél hangja jutott el hozzánk. Vagy tán nem is rucák voltak, hanem a
csillagok énekeltek és még a nádas is dalolt. Csupa régi-régi melódia: üzenetek
a végtelenből…
-
Először csak a lábunkat lógattuk a langyos vízbe, de azután lehánytuk magunkról
a ruhát s csendes áhítattal leereszkedtünk a tóba. A holdsütés fényes
ezüstkarikákat rajzolt körénk, melyek lassacskán a nádas árnyékáig nőttek, hogy
ott halk csobbanással megtörjenek, mint valami csilingelő üvegkoszorúk. Még a
víz is világított.
-
Csupa csöpögő-locsogó világításban fürödtünk, mint a tündérgyerekek.
-
Nem is lehettünk mi akkor gyarló halandók, hisz a miénk volt minden szépség…
-
… és minden tisztaság.
-
Mikor a hold lebukott a jegenyék mögé s mi lassan boldogsággal megrakottan s
mégis szomorúan megindultunk hazafelé, te a nyakam köré fontad két sovány
gyerekkarod s megcsókoltad az arcomat. Úgy hiszem, tizenkilenc esztendős
lehettél akkor…
-
Őszre elmentünk – nem láthattalak többé.
-
Ó, én még sokszor találkoztam veled. Mindég velem maradtál:
-
Ha egyedül jártam az emberrengeteget, magam mellett tudtalak, ha az élet
megtépázott, félrelökött, hozzád menekültem, a mi virágos vizeinkre. Ha olcsó
szennyes nászok szégyene mardosta lelkem, szívemen éreztem a te bűvös
testvércsókodat s meggyógyultam… És amikor nagy tiszta éjszakákat éltem, mikor
a lelkem megtelt sok fényes megértéssel, akkor is csak te voltál velem. Együtt
néztük a holdat kergető apró felhőket s gyönyörű új meséket találtam ki neked…
**
A
pincérek hajlongva fordultak az ajtó felé. Új vendég érkezett. A mindennapos
megszokott siker állandó mosolyt vésett az arcára. Kissé már kopaszodott, de a
fellépése biztos és elegáns volt; látszott rajta, hogy tud és akar is élni.
Pezsgőt rendelt, cigarettára gyújtott s széles meghívó gesztussal fordult
Szonya felé. A leány beleegyezően bólintott s azután szomorkás mosollyal
fordult ismét János felé.
-
Amint látja, szegény Masa meghalt – mondta nagyon kicsi hangon -, de ha meg
akar ismerkedni Szonyával, akit gazdag idősebb urak asztalukhoz szólíthatnak,
szívesen látom. Itt lakom a szomszéd házban, a házmester könnyen útbaigazítja,
csak Szonya kisasszony lakását kérdezze.
János
a feléje nyújtott kezet nézte. Fájt neki, hogy a körmök pirosra voltak festve.
Halkan elköszönt.
-
Isten veled, Masa!
A
kora hajnal piszkos szürkeségében az utca unalmasan sivár volt és vigasztalan,
mint az élet. János megindult rajta.
Forrás: Híd, I. évf. 1934. május. 1. sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése