2021. jan. 11.

Mécs László (1895-1978): A szerkesztő

 


A mindenségben az Idő a történések méhe,

minden perc: milliárd szülés, minden lét úgy jön fényre,

mint oszló ködből városok, vagy villám villan éjjel,

vagy lassan pirkad s a sötét fokonként foszlik széjjel…

… Csillagvilágok hullanak, vulkánok lázadoznak,

nagy földrengés romlást jelent sok japán házdoboznak,

vad ciklonok pusztitanak,  hajók indulnak szerte,

bányák bedőlnek, jégeső csépel vetésre, kertre,

a parlamentek háborút, az uccák forradalmat

tálalnak, míg a kabarék ezer mókás vigalmat

s éhes gyomorral falja mind a sors balekja: Ember…

 

Minden perc milliárd szülés: az események jönnek,

szállitja posta, dróttalan táviró, telefondrót,

jönnek rémhírek és vigak, tragikusak, borongók

s a közepén a színes és zavaros hírözönnek

ül a szerkesztő és figyel, hogy zúg az örök élet,

kis hir-habocskák csöppjein zúg, zúg az örök élet!...

Kiváncsiság kagylója van a két fülére kötve,

kenyérgond és a hivatás a hírekhez örökre

lemágnesezte s nincs idő, pénz apró örömökre…

Ő menthetetlen hírmalom, beléhullnak a hirek:

„… szabadságharcot kezdenek a lasu vérü irek”,

(az ő fajtája kötve van nagy diadalszekérhez

ökörnek s véres foltokat üt rá cézári béres!)

„… Királyi pár nászútra ment álmodtató Lidóra”,

(néki alig jut pár forint tisztes ruhára, sóra.)

„… Kínában pestis pusztitott, ezrek rakásra hulltak”,

(a fiacskája lázasan fekszik: a vörheny foltok

belétüzelnek s nem mehet, hogy a halált elűzze…)

„… Szenzációs válási pör, a tárgyalás kitűzve2,

(a feleség emerre jár? hűségel, hűtlenséggel

van-é kirakra az az út, amerre lába lépdel??)

 

Külön kis élete taván csak épen általlábol

s a mindenségnek változó, tengerlő katlanából

halászgat hírt, szenzációt… kiut vár az éhes Hydra:

hírekre szomjas szörnyeteg, a százezer fejű nép

s ő mint boszorkás hírmalom, megbűvölt erejű gép,

csak őröl, őröl szüntelen, szenzációkat hullat,

közben úgy elfoly élete, hogy csöndes álom-hídra

egyszer se lépett… s a napok folynak, zuhogva hullnak

az örök Szakadék felé, amelybe minden sorsok

torkolnak: álmok, háborúk, hírek, bölcsők, koporsók…

 

(Ungvár)

Forrás: Uj Nemzedék 7. évf. 14. sz. Bp., 1925. jan. 18.

Kövér Erzsébet (1895-1958): Azt kérdezem:

 

Tudod-e már,

Hogy földtől az égig olyan közel van,

Amilyen messze?

Tudod-e már,

Hogy nincs egy kacagás, nincs egy zokogás,

Ami elveszne?

Tudod-e már,

Hogy lélek a lélek s szárnyal szabadon?

Tudod-e már,

Hogy nem ér véget az élet a ravatalon?

 

Hiszed-e már

Épitő erejét az akaratnak?

Hiszed-e már,

Hogy cserébe létekért lelket adnak?

Hiszesz-e már

A győztes, diadalmas szeretetben?

Hiszed-e már,

hogy lehető lehet a lehetetlen?!

 

(Arad)

Forrás: Uj Nemzedék 7. évf. 9. sz. Bp., 1925. jan. 13.

 

Rozványi Vilmos (1892-1954): Utjaim vissza!

 

Mind, mind a létbe vissza, vissza!

Semmi értelme a halálnak…

Nincs oly távlat, amely beissza

egy rebbenését is pillámnak.

 

Útjaim vissza! Földi hurcán,

ha csak egy percet is kiállok,

végtelenül visszhangzanak rám

hegyek, erdők, egek, világok.

 

Útjaim vissza!... A halálon

nincs mit megérni. Halál nincsen!

Csak a létnél is mélyebb álom

visszhangzik folyton sziveinkben.

 

A nagy álom, hol a test hallgat,

tükrözik bennünk mindörökké.

Ne hívd halálnak e hatalmat;

a „mindig” van s nincs „soha többé”…

 

Halált nem érzel, csak ha gőggel

örök dolgokra törsz, csak akkor!

Él az élet, ha halk erőkkel

mindennapokat fonsz magadból.

 

Be’ jó hogy köznapokban élek!

Útjaim ide vissza, vissza!

életem bennük örök élet

s nincs oly távlat, amely beissza.

 

Forrás: Uj Nemzedék 7. évf. 8. sz. Bp., 1925. jan. 11.

 

Gáspár Jenő (1894-1964): Elmegyek…

 


Ha meghalok, a csillagok nem tünnek el az égről,

De feltépem a bársonyát panaszból, s piros vérből.

 

Ha meghalok, a dal marad, és itt lobog az ének,

De elviszem a könnyeit ez öntépő zenének.

 

Ha meghalok, majd itt hagyom a tavasz rózsaágát,

De elviszem a tövisét, s az álmok kinzó ágyát.

 

Ha meghalok könny nem zokog a szivek dalnokának,

De zengő kertek hajnalán virágbahajt a Bánat.

 

Forrás: Uj Nemzedék 7. évf. 4. sz. Bp., 1925. jan. 6.