Az erdő zengett, a pázsit bolondul illatozott és a mosoly ott élt és virágzott, mint valami boldog bazsarózsa a kicsattant emberke-arcokon. Dal, zsivaj, füttyszó és huncfut tavaszi öröm tombolt a rózsaszín gyermekmosolyban és még olyan öregágyú, mint Sixtus tanár úr is halk dudorászásba tavaszodott. Sixtus tanár úr rengeteg üstöke, minden diák gúnyjának céltáblája most szúrós bogáncsokkal volt ékes, melyekkel fékezhetetlen apró gonosztevők dobálják teli. szegény Sixtus tanár úr megadással viselte ezt a töviskoszorút, tán észre sem vette a diákcsínyt, hiába figyelmeztették rá kövéren kipuffogó gyermekkacagások. A mosoly mint vidám kísérlet keringett már évtizedek óta ösztövér alakja körül, a megszokás már nem áltatott vele mást, mint megfeledkezett tavaszi kedvet a kacagó-kacagó májusi karavánban.
De Sixtus tanár úr ujja-bütyke egy másik megszokásnak is engedelmeskedett. Odalendült a bozontos hajerdő közé, hogy a fejbúbon végigcsörtessen jólesően. A bogáncsok mint makacs élősdiek kapaszkodtak a sűrű hajcsomók közé, és Sixtus tanár úr kivirágzott tavaszi kedve mérges felkiáltásban röppent el:
- Ki volt az a csirkefogó?
A szó elhalt, csak a mosoly terpeszkedett, mint javíthatatlan csavargó a szélesre nyílt arcokon.
- Ki volt az, adta teremtette!...
Apró kuncogások mögé bújt a kirobbanó jókedv, a diáksereg rázkódó, fojtott kacajjal menetelt tovább, csak Sixtus tanár úr hórihorgas lába mondott megálljt. Sixtus tanár úr meggyökeredzett, szeme vesékig ható pillantással igyekezett a sunyi, kacagó gyermekszemek mögé furakodni és keze a legpufókabb, legmosolygósabb arc tulajdonosát emelte ki fülénél fogva a sorból.
- Te voltál az, zsivány Pákay!
Sixtus tanár úr vajszívével jobban kiismerte lurkóit, mint a legszigorúbb szülők. Egy moccanásukból, szemük egyetlen apró rezdüléséből tudta már, hányadán áll velük. A felelésnél elég volt egy kis, okos, helybenhagyó szemjáték és bólongatás, meg néhány elejtett szó. Sixtus tanár úr maga szónokolt és a kis diák helyeselt, vagy tiltakozott a tekintetével. Sixtus tanár úr nagy, jóságos halszeme ott függött rajta, s amíg torkából mérhetetlen mennyiségben bugyborékoltak a szavak, leste a hatást, az értő arc rezzenését, a bamba ráhagyást, a csintalan ravaszdiságot. Eszerint kapott jobb-rosszabb kalkulust a nebuló. Négyes nem ismert Sixtus tanár úr, csak a nagyon rakoncátlanoknak osztogatott intőcédulát a tanári konferencia után. Persze csak évközben, mert a tanév vége felé már nem volt az a csintalanság, amit meg nem bocsátott volna. Mert Sixtus tanár úr belül élő és virágzó mosoly volt, csupa szív, furcsa, befelé-fordult délinövény, melyet tüskék borítanak kívülről az idők viszontagságai ellen. S ebbe a derült, bölcs, mosolygó szívbe semmi gonoszság sem keverhetett bántalmat. Most is kacagott belül, amikor kimondta:
- Visszamész rögtön!...
Nagyobb büntetés majáliskor elképzelhetetlen. A pufókarcú kisdiák megszeppenve mérlegelte Sixtus tanár úr haragjának súlyát és mert könnyűnek találta, megnyikkant esdeklő hangon:
- Hát hiszen… leszedem…
- No hát én is azt akartam – vágta rá gyorsan Sixtus tanár úr, és keshedt válla, amíg lehajolt a kisdiák elébe, nagy, huncut nevetéstől rázkódott bévül. S az apró, cibáló ujjakra rákoppintott végül:
- Hadd már… Eredj no, dolgodra…
Felegyenesedett, büszke szeretettel karolta át tekintete a kis csapatot és a töviskoszorú maradékával ékesítve méteres léptekkel csörtetett a csapat élére.
- Uzsonnázni, fiúk!...
Több se kellett azoknak. Ott az erdőszélen ledobták magukat a földre, s szakadásig eddegéltek-iddogáltak Sixtus tanár úr áldott, hízlaló mosolya árnyékában.
*
A pirosarcú gyermek arcán azóta százszor vértanúhalált halt a mosoly. A bazsarózsákat lehervasztotta az élet, a gondok elmarták szájáról a mosolyt, hányattatások megkeserítették. Valami dúlt, zavart árok maradt csak ott a régi tiszta-gyermekmosoly gödrében. Keserű, furcsa legény vált a csengő kacajú diákból.
Egyszer bolond tavaszi estén elhítta a régi erdő, a régi illat és ezer gyermekemlék mosolygó gyermekesztendők városába. Ment, mendegélt a keserű legény hegyen át, völgyön át, árkon-bokron át, míg csak el nem ért idők messziségében a régi boldog révhez, csodálatos majáliserdőhöz. Mintha mi sem változott volna; fák megvoltak, füvek megvoltak, színek és illatok megvoltak, - még a Sixtus tanár úr is megvolt behavazott, bozontos öregségében. De a tavasznak pállott gyantaszaga volt, fáknak rőt árnyéka volt, pázsitnak aszott lélegzete volt. Minden összement, megtörpült, értelme, színe, íze-veszett.
Sixtus tanár úr fakult haja ott lobogott még mint megrongyolt vén zászló vásott gyermeksereg felett. De a gyermekszemekből mintha idegen félelem és gyűlölet tükrözött volna, a gyermekláncfű a kezükben, mintha apró bilincsekké fonódott volna. Sixtus tanár úr is idegenül és árván tévelygett a zilált sorok között, csak néha mordult fel rekedten:
- Hallod-e!... Hékás!...
Rosszindulatú, alattomos kacajkígyók kúszták körül a szavát. Sixtus tanár úr görcsössé öregedett ökle megrándult, felemelkedett és lesújtott egy vigyori arcra.
- Semmirekellő!...
(Ütés nyomán könny fakadt, s a könny mint megáradt patak, elmosta a kedvet. Gyermeksereg nem örült, mint fáradt vándor elült, s mint vénember tett-vett.)
- Sixtus tanár úr!...
A haragos, torzonborz fő hátraarcot csinált és a messziről jött idegen legény meghatottan állott előtte.
- Sixtus tanár úr!
Felderengtek az ázott kék szemek, a mély gondárkok elsimultak s az öreg pillákra kiült valami csillogó intés.
- Gyere ide fiam.
- Sixtus tanár úr…
A messziről jött idegen legény arcán elömlött a múlt és a fekete erdő megszínesedett a szeme előtt.
- Amikor még…
- Rég volt, fiam. Kár emlékezni. Kár.
- A lecke történelemből…
- Jól megtanultad.
- Minden a régi…
- Minden más lett. Te is. Én is.
- Csak mégegyszer…
- Nem érjük meg soha…
- A fiúk…
- Szétrepültek. Aki előjön, mint te is, azt megint elszórja az idő.
- Sixtus tanár úr!
- No, fiam.
- Hová lett a mosolya! A régi mosoly!
Egy tucat esztendő leőrölt fájdalma elterült az arcán.
- A mosoly nincs többé. Meghalt a mosoly. Mi is utána halunk. No, menj dolgodra fiam. Eriggy.
Forrás: Uj Nemzedék 7. évf. 158. sz. Bp., 1925. júl. 17.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése