A messzeségbe mered mereven,
Mint holt vitéz a sziklaperemen,
Arca gyűrött, köpenye pernye nyűtt,
De minden gombja szikrát szórva süt.
Fején sisak, mellén medáliák,
Körülfonják fodros füst-dáliák
És míg lelke a mult ködébe néz:
Dobásra kész gránátot tart a kéz.
Kikre gondol és miket lát vajjon?
Sereg sürög sok büszke britt hajón,
Fölötte fürge gép-karvaly kereng
És Lengyelország minden halma reng.
Vérvirágos győzelmek okán,
Zászlót lenget a Lovcsen bércfokán,
S végigsöpör, világot rengetőn,
Mazuri-tón s a Doberdó-tetőn.
Toppantásán roppan a sziklaszál,
Muszka földön babérerdőt kaszál,
S hol égő poklok lángja égig ér:
Reszket jöttén a Verdun-táji tér.
Mint a csont-őr, az Ólt-menti parton,
Mozdulatlan áll a hamutartón,
S dacosan vár, mint rabbá lett hona:
A vasba gyurt, névtelen katona.
Forrás: Uj Nemzedék 7. évf. 3. sz. Bp., 1925. jan. 4.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése