Ha meghalok, a csillagok nem tünnek el az égről,
De feltépem a bársonyát panaszból, s piros vérből.
Ha meghalok, a dal marad, és itt lobog az ének,
De elviszem a könnyeit ez öntépő zenének.
Ha meghalok, majd itt hagyom a tavasz rózsaágát,
De elviszem a tövisét, s az álmok kinzó ágyát.
Ha meghalok könny nem zokog a szivek dalnokának,
De zengő kertek hajnalán virágbahajt a Bánat.
Forrás: Uj Nemzedék 7. évf. 4. sz. Bp., 1925. jan. 6.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése