Dr. Krüger Aladár és családja
forrás: geni.com
Az Úrnak trónja zsámolyához
Egyszerre két lélek repült.
Az egyik égő üstökösként
Büszkén hasítá át az űrt,
Másik szerényen, mint a fecske
Tikkasztó napnak alkonyán...
Egyik világhírű tudós volt,
A másik egy gyermekleány.
Az elsőnek nyomába’ szállott
Gyászünnepélyek moraja,
Emlékbeszédek, hosszú cikkek,
Dicsőség nagy áradata.
Siratták minden földi nyelven
A tudós akadémiák
S egy pillanatra gyászba omlott
A tudományos nagy világ.
Mert nagy tudós volt. Felkutatta
A természet sok rejtekét,
Keresve a dolgok mivoltát
S az életnek eredetét.
A makrokozmosz, mikrokozmosz
Csodáit sorra boncolá
S a górcső és a messzelátó
Elvitte őt mindenhová.
Leszállott a parányi sejtbe
S bejárta a ködfoltokat.
Látott világokat születni,
Fönn, ahová a szem se hat,
S állott az élet bölcsejénél
Midőn kikél a kis virág.
Fordult bármerre: ő előtte
Kitárt könyv volt a nagy világ.
És olvasott. Nagy tudománya
Lassankint kincshalomra nőtt.
E földnek minden nagy tudósa
Meghódolt szelleme előtt.
És ő kutatott lázban égve –
„Csak egy cél méltó énnekem:
A dolgok mélyén a Teremtőt,
Az élő Istent keresem.
Kell, hogy legyen, bár nem tudom hol.
Kimértem a nagy végtelent,
De nem láttam sehol az Istent
A csillagfényképek felett.
Színképelemzés, gömbháromszög,
Fizika, vegytan- nem segít.
Egyenletek és logaritmus –
Üres számok, hiába mind.
Pedig meg kell találnom egyszer!
Ez lesz korona művemen.”
És folyt a munka újult kedvvel,
Folyt éjjel, nappal szüntelen.
Fölfedezéseit csodálta
Minden élő a nap alatt –
Míg egyszer meghalt munka közben
S nagy műve csonkán itt maradt.
A másik ott nőtt falujában,
Szőlővel áldott hegy tövén.
Lent a folyó ezüstös árja
Siklott el a töltés kövén.
S a víz fölött, a bércek alján
Apró kis templom áll vala,
Oltárképén szelíden, hívón
A fájdalmas Istenanya.
Ott nőtt a lányka. Üde arca
Mint egy feslő szép rózsaszál,
Amelynek rezgő harmatcseppje
A hajnal szűz csókjára vár.
Körötte minden egyszerűség,
Nincs semmi pompa, cifraság,
S az élet minden problémája
Csak egy imádság: Mi Atyánk...
Fölébred ezzel – s napja boldog.
Midőn a nap nyugodni tért,
A kis harang csengő szavára
Ismét csak így imádkozék.
Aztán, egy nap, hogy jönni érzé
A hirtelen, gyors hervadást,
Kezét szelíden összetette
És felsóhajtott: „Mi Atyánk...”
Egyszerre halt meg a tudóssal.
Repültek, szálltak hát együtt.
Az egyik pompás üstökösként
Büszkén hasítá át az űrt,
Másik szerényen, mint a fecske
Hév nyári napnak alkonyán –
A bölcs, világhírű tudós – és
az egyszerű gyermeklány.
És szólt az Úr: „Tudós, a földön
Kerestél engem szüntelen,
S magadnak állítál emléket,
Mely fennáll ezredéveken.
A szenvedő lelkekhez indulsz
S világ végéig hirdeted,
Hogy mi vezet színem elébe:
A tiszta hit s a szeretet.”
Fölvillant a tudósnak arca,
Mily boldogság e jutalom!
Igazságot hirdetni s lelni
Visszhangot annyi ajakon!
Hálát rebegne – ám levette
Róla az Úr tekintetét
S a kis lánynak intett, ki távol
Ámulva nézett szerteszét.
Tekintetében mély szelídség,
Az arca ragyog, mint a hó.
Ismét intett a lánynak, hívta,
Habár nem jött ajkára szó.
Ültette trónja lépcsejére,
Közel szívéhez a leányt,
S rátekintve jóságos arccal,
Csak ennyit mondott: „Ím – Atyád.”
Az üdvözültek seregében
Hozsánna zengett édesen,
A trónus lépcsőjén a gyermek
Elindul halkan, csöndesen.
Ám a tudós sehogy sem érti.
„Uram! – ez egyszerű leány...
Talán inkább engem illetne
A hely trónusod zsámolyán!?”
Az Úr intett – és néma csend lőn.
A reszkető kis csillagok
Elhalványultak – elnémultak
A szeráfok, az angyalok.
És szólt az Úr: „Én így ítéltem!
- És szava zeng a mennyen át –
Mert te, tudós, kerestél engem,
De ez a gyermek – megtalált!”
Forrás: Krüger Aladár: Orgonaszó – Költemények 2. kiadás –
Budapest, Szent István Társulat 1921.
