Borzolt,
fehér Isten-szakállal,
Tépetten,
fázva fújt, szaladt
Az
én Uram, a rég feledett,
Nyirkos,
vak, őszi hajnalon,
Valahol
Sion-hegy alatt.
Egy
nagy harang volt a kabátja,
Piros
betűkkel foltozott,
Bús
és kopott volt az öreg Úr,
Paskolta,
verte a ködöt,
Rórátéra
harangozott.
Lámpás
volt reszkető kezemben
És
rongyolt lelkemben a Hit
S
eszemben a régi ifjuság:
Éreztem
az Isten-szagot
S
kerestem akkor valakit.
Megvárt
ott, a Sion-hegy alján
S
lángoltak, égtek a kövek.
Harangozott
és simogatott,
Bekönnyezte
az arcomat,
Jó
volt, kegyes volt az öreg.
Ráncos,
vén kezét megcsókoltam
S
jajgatva törtem az eszem:
„Hogy
hívnak téged, szép, öreg Úr,
Kihez
mondottam sok imát?
Jaj,
jaj, jaj, nem emlékezem.”
„Halottan
visszajöttem hozzád
Én,
az életben kárhozott.
Csak
tudnék egy gyermeki imát.”
Ő
nézett reám szomorún
S
harangozott, harangozott.
„Csak
nagyszerű nevedet tudnám.”
Ő
várt, várt s aztán fölszaladt.
Minden
lépése zsoltár-ütem:
Halotti
zsoltár. S én ülök
Sírván
a Sion-hegy alatt.
Forrás:
Az úr érkezése - Klasszikus költőink istenes versei - Móra Ferenc Könyvkiadó
1991.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése