Minden
áron azt akarod, Uramisten,
imádkozzam
– s nem imádkozom.
Pedig
már-már elbírhatatlan az ostrom,
bőszen
támad sáncon és falon.
Országtól
és enyéimtől elhagyatva
-
hideg éjben útfélre kitett
törvénytelen,
zimankós őszi latyakban –
küzdtem
át keserves éveket.
Kucorogtam
ászokfán, rossz pincepadkán,
irhám
vittem házak tetején,
s
lyuktól-lyukig futkároztam, mint a patkány,
az
emberfogdosás idején.
S
nem imádkoztam, mikor nyitott koporsó
mellett
rettegtem szörnyű kezed,
s
nem én akkor sem,amikor legutolsó
barátomról
jött hír: elveszett.
S
nem tolult kegyes és gyáva szó a számra
ama
decemberi hajnalon,
amikor
zokogva gondoltam anyámra,
látván
álmomban ravatalon.
Csatlósaid:
a Betegség s a Szegénység,
alaposan
belopta magát
sáncaimba,
és maholnap, semmi kétség,
kitűzi
győzelmes zászlaját.
Azt
is Te tetted, hogy útjaim bevágták
láthatatlan
baltás alakok,
s
rám a sűrűből váltig azt ordibálják:
vérbeköpülnek,
ha nem kushadok.
Most
is szép fiacskámmal zsarolsz, sanyargatsz,
túszul
vetted s vissza nem adod,
amíg
el nem ismerem dicső hatalmad,
mondván
érte száz Te Deumot.
Te
tetted, hogy az Idő is abbahagyta,
s
nem Jövőm tavába csörgedez:
kloakába
torkollik hitvány patakja,
hátán
koporsós halál evez.
Ha
a házeresztől varjúrúgta tégla
hull,
templomról arkangyalkarok:
Te
jelzed, hogy jó volna megtérni még ma,
hajoljak
meg, ha jót akarok.
S
nem hajlok meg. Kíváncsian várom, hogy még
mit
találsz ki újabb próbaképp,
s
mielőtt még kezed alatt összerogynék,
megmérem
a lelkem erejét.
De
ha majd egy napon, bár egy pillanatra,
megcsap
jóságod fuvallata,
s
a Földgolyón napkeletre, napnyugatra,
elcsitul
a gyűlölség-csata,
és
a népek rémségekbe belerokkant
szíve
egy világnyi hajnalon
szerelmes,
nagy dobbanással összedobban
s
hegyen-völgyön víg lakodalom –
akkor
ne csudálkozz majd, ha zsámolyodra
roskad
ez a pogány figura,
s
megtörten is boldogsággal ott zokogja:
Hozsánna
néked, Egek Ura!
Forrás:
Az úr érkezése - Klasszikus költőink istenes versei - Móra Ferenc Könyvkiadó
1991.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése