Zenét
és nyugalmat, lágy arcú gyermekeket,
Munkát,
amely boldogít s nőt, aki szeret.
Megadod
majd, megadod máskor...
Most
megtörten s hajadonfővel állok Eléd
S
ahogy teremtettél, búskomor tekintetemmel, -
Gondjaim
terhén merengek, - barna hajam eső veri
S
feléd tárom ki két karom...
S
kiáltanék a mélységből, hogy halld szavam...
De
megismersz-e még?
Vagy
elfeledtél, nem szeretsz s már jó kezed
Elnehezült
szivemre többé nem teszed?
S
már lázas felhőid közt sincs lakásod
S
hiába várom onnan késő jeladásod?...
Ki
teremtettél s megátkoztál,
Ki
megcsókoltál és eltaszitottál,
Uram,
én nem tudok már szólani Hozzád!
Néma
lettem én s a szívem nem talál.
De
majd! az idők végével talán, ha dolgom itt letelt
S
ha szólitasz s megkérdezed majd tőlem: „miért fiam s hogyan?”
s
e hangra, mint a gyermek, felfigyel az alélt fájdalom s e szózatod
Majd
húnyt szememből ismét előcsalja régi könnyeim,
Hogy
ami néma már, - hová tünt, nem tudom, de érzem, él, -
Az
esengés uram... mivoltod nagy fényétől új életre kél:
Oh
akkor felmutatom majd Előtted tört szivem...
...
Mi más valék, mint esengés?Hisz abból gyúrt kezed
És
nem szerettem senkit s voltam átkozott, akit az
emberszív
kivet...
Taníts
meg rá, hogy újra áldjalak
S
feledjem el, hogy nem találtalak...
Oh
add, hogy elfeledjem ezt az életet!
Forrás:
Az úr érkezése - Klasszikus költőink istenes versei - Móra Ferenc Könyvkiadó
1991.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése