Ugy fölzavartátok szunnyadó lelkemet,
Mint pihenő tengert a zugó zivatar.
Hányódik a lelkem szélüzött csónakként,
Mit a morajló hab földob, majd eltakar.
Keresem a partot, kutatom a révet,
De megzavart lelkem valahogy eltévedt.
Lelkem közelébe akartatok nyulni,
Miként a gyöngyhalász tenger fenekére.
Gyöngyöket kerestek a lélek rejtekén,
S ki tudja: ujjatok igaz gyöngyöt ér-e?
Gyöngyre ha találtok, a ti érdemetek,
Ti zavartátok föl szunnyadó lelkemet.
Ha pedig csalódtok fölzavart lelkemben,
S igazi gyöngy helyett kavicsot találtok:
Csalódott halászként én szegény lelkemre
Hideg kavicsáért ne mondjatok átkot.
Mert tehet-e arról a lélek, a tenger,
Ha gyöngyét már régen meglopta az ember?
(Forrás: Kemény György: Száz vers - Magyar énekek az idegenben, Cleveland, Ohio 1908.)
2026. aug. 1.
Kemény György (1875-1952): Barátaimhoz
A hitvestársat kit szivemnek szánt a végzet,
Betöltni ifjú vágyamat.
Nem láttam még soha; de egyet bizton érzek :
Hogy élnie kell itt alant.
Kora s kötelmei létét szűk körbe vonják,
Tanyája üde kis szoba:
Szép engedelmesen naponta ott vesz órát
S az anyja nincs távol soha.
Anyám, beszélj neki az Istenről, a Szűzről
S a szentekről unatlanul.
Hadd égessen gyertyát, félvén a sújtó tűztől.
Midőn az ég haragra gyúl.
Milyennek kívánom? Legyen komoly, de
Szeressen s féljen: így neveld! Gyöngéd.
Oltalmul hadd vegye véremnek minden csöppjét
S dédelgetőül szívemet !
Így ismeretlenül társam vagy és szeretlek.
Régóta élsz együtt velem,
Láthatlan jegyesem, kit nem nevezhetek meg,
De szólítgatlak szűntelen.
Hogy nem láthat szemem, álmom bűvöl elébem,
Gondozlak s óhajod lesem:
„Mi kívánsz?- Ime vedd! - Vigyázz, az este
Meghűlsz, ne menj ki édesem a szélbe!"
Szigort is tettetek, éreztetvén hatalmam.
Szeliden feddlek olykoron,
De letörlöm könnyed a másik pillanatban
S bocsánatért rimánkodom.
Fehér ruhádba’ majd, távol hely rejtekében,
A partra ülsz, ha jő a nyár.
Mily édes lesz veled elszökni észrevétlen.
Ha új vidék bűbája vár.
S mégis, minő sivár mit folytatok, az élet.
Pedig boldogságom, lehet,
Mellettem elhalad s a nagy tömegbe téved,
Hol rá többé sosem lelek.
Lehet, hogy már talán a sors utamba hozta
Imádott eszményképemül,
Lehet, hogy ugyanegy utczán járunk naponta.
De ő mögöttem, én elül.
S hahogy találkoznánk bármely pontján a
Térnek, mosolyganom se vón' szabad;
Hisz ismeretlennel nem ekképen beszélnek:
„Te vagy, kit rég várok, magad.”
Egy nap, — csak én tudom, mit szenvedek
Gondoltam: Ő közelg feléd!
S így szóltam: „Te vagy!” Csalódtam,
Midőn kezem nyujtám, kezét visszavonta.
Azóta hallgatok, azóta árva lelkem
Frigyünk távol bilincseit
Istenre bízza, ki az átfutó szelekben
Növényt nővénynyel egyesít;
Hacsak, hogy megfoszszon bírásától örökre,
El nem ragadta a halál, —
Gyermekkorába' még, téged, sorsom jövője,
Ki hitvesem sosem valál.
(Ford.: Szabados Ede)
(Forrás: Anthologia Hungarica, Insel-Verlag, Leipzig 1922.)
Erőss Alfréd (1909-1950): Pünkösdi dal (Temesvár)
Az én dalom
mint annyi dal:
a szomjazóknak
hűs ital,
az éhezőknek
rozskenyér:
a tejkaláccsal
föl nem ér,
de őrzi illatát!
Az én dalom,
mint annyi más,
a szent örömnek
új lakás,
a gondolatnak
új ruha
és fájdalom
nem élt soha,
amelynek írt nem ád!
Az én dalom,
mint annyi sok:
pünkösdi rózsa,
nárciszok:
pünkösd virága,
lelki láng,
virágesője,
száll le ránk
az illatáron át!
(Forrás: Cimbora, 1928. máj. 30.)
Richard Dehmel (1863–1920): Különös tünemény
Egy pusztaságban pár nyöszörgő vándor
hevert gyötrődve, szomjasan.
Csupán egy szép leányka tűrt,
tűrt szótlanul, nagy éjlő
barna szemekkel, mert a szomjúságnál
jobban gyötörte őt a szánalom.
Ekkor a kigyúlt láthatár mögül
egy ismeretlen férfi nőtt elébük,
ki mutatóujját nyújtotta nékik.
A reszkető ujj hegyéből nagy cseppet
serkedt a vér, serkedt, nőtt és lehullott,
lehullt a homokba.
Csodálva nézte valahány az embert,
ki állt, csak állt míg csöppre-csöpp szakadt
ujjából a fövényre,
s mindannyiszor, ha megindult a forrás,
sápadva borzadt össze. Ámult némelyik,
a mása felnyögött: Kigúnyol!
De fennen szólott ő, kihunyó tűzzel:
Igyatok hát! Értetek vérzem el!
S felelt a lányka, míg ő halálra vált:
Víz kell nekik!
(Ford.: Hódsághy Béla)
Alföldi Géza (1908-1991): A tél
Tél. Nagyapám hogy szerette
a csillogó havat.
Gyermekkedvvel nézte.
A hó megérezte,
s hálás volt érte.
Hálás, mert egy bánatos karácsony este,
mikor a vér agyát eszméletlenre verte,
s elesett,
úgy találtam rá
a hó felett,
hogy a láb magas hó
karjába vette,
s hogy meg ne üsse
élet-marta testét,
puha párnának aláterítette
millió legszebb ezüst hópehelyke
ragyogó szemét.
(Forrás: Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár)
Ijjas Antal: Sík Sándor: Fekete kenyér
Verskötet Jaschik Álmos rajzaival. Dóm-kiadás. Abban az évtizedben, amelyben vonzó és taszító delejének egész sugárzásával Ady Endre jelentette a magyar költészet központi égitestét, tűnt fel Sík Sándor, azonban ő ama kevesek közé tartozott, akik tudtak saját pályájukon keringeni. Sőt annak a körnek számára, amely tartalmilag a katolikus világnézet feszültségével volt telítve, ő jelentette a költői központot. Hatását pontosan ellenőrizni lehet mindazokon, akik körébe gyűltek, viszont azok a tényezők, amelyek az ő saját alkotásainak közvetlen belső formálói voltak, csak belőle magából eredeztethetők. Témáit az univerzalitás igényével fellépő világnézetének ama szféráiból merítette, ahol az ember egyedül áll szemben Istennel; Sík Sándor ennek az individuumnak költője volt. Ez a témakör minden bizonnyal időtlen szféra: nincs alávetve a korszakok változásainak, mint a többi költői ideák, amelyek darabokra hulltak a világháború utáni szörnyű detonációban, detonációjában annak a társadalmi rendnek, amellyel kapcsolatban voltak. Az erre következő évek azok, amelyekben Babits – egy még romjaiban is impozáns költői témakör vátesze – a líra haláláról írhat. Azonban az, hogy ebben az időben Sík Sándor költői termése is gyérül és témákban is keresést mutat, valószínűleg csak véletlen időbeli összeesés.
Minden témakörnek megvannak a géniusz számára elérhető határai és ha az alkotó az ezeken belül lévő egész területet érintette, új területet kell keresnie. És mindazok, akik figyelemmel kísérték, nyomon tudták követni, hogy Sík Sándor az individuum témakörétől hogyan távolodott el egyre jobban és verseinek belső mágnestűi hogyan mutattak egyre határozottabban a kollektivitások élményei felé. A „Sarlós Boldogasszony” kötet és az „Advent” c. oratórium jelzik azt az utat, amelynek még mindig csak egyik állomása most megjelent kötete, a Fekete kenyér is. Állomás, de valószínűleg a legjelentékenyebb. A verskötet jelentőségét nem lehet ugyan a vers és oldalszámmal mérni, de mégis van valami jelentése annak, hogy vékony füzetke helyett testes verskötet kerül az olvasó kezébe. De kell is hely: az útját most már teljes biztonsággal látó Sík Sándor árasztja el a lapokat egy új háborgási korszakához érkezett vulkán földrengést kísérő tüzeivel. S valóban úgy fekszenek előttünk a versek, ahogy kínjuk és kéjük alkotójukban zsongani kezdett, formátlanul és tündöklőn, mint a láva. A hasonlatot még részletezni is lehetne, mert vannak ebben a kötetben versek, amelyek oly hőséget árasztó hömpölygéssel szakadnak alá szétfreccsenő soraikkal, akár a láva kataraktái. Az erő vagy inkább kényszer, amely előzúdítja őket, a leszámolás, a számvetés kényszere: egy ember, mielőtt tovább menne, számot vet önmagával és mindazokkal a szálakkal, amik őt bárhova kapcsolták.
Érző szálak bonyolult hárfája ez, amely családhoz, nemzethez, környezethez, társadalomhoz köti az embert; kollektivitásokhoz – mondja hidegen a recenzens, de a költő megkínzottan így sikolt fel: emberekhez! S a titokzatos hárfa szálai együtt fájnak ama megkínzott tagokkal, amikkel kapcsolatban vannak, a nemzettel és társadalommal és felkiáltanak érettük és az ő nevükben amaz Örökhöz, akivel egyedül és a saját nevében állt szemben ifjúsága lázában. Nem maradhat ki semmi a nagy leszámolásból, fel kell vonulni itt az egymáshoz fűződő ciklusokban a gyermekkor hómezőinek, az ifjúságnak, fel kell idézni az egyetemi tantermek zsongását, a könyvek tengerét, amelynek minden hulláma más és más nyelven kiáltoz, szerzetesi cellát és morajló szerkesztőségeket, főpróbát, mellékutcákat, a világháború népfölkelőit, a forradalmak szennyét és dörejét... egy élet és egy kor történelme ez, nem tudjuk, melyiké inkább, talán egyformán mind a kettőé.
Sík Sándor, a költő, egyelőre a hozzájuk való saját viszonyát tisztázza a kötetben, amely ha nem is egyszerre szakadt ki belőle, de mindenesetre ugyanegy hangulatnak pszichikai egységében született: szinte egyetlen vers, váltakozó hangokkal és kórusokkal, egyetlen zenedarab az orgona váltakozó regiszterein. A költészet útját nem lehet a geometrikus görbék törvényei szerint kimérni, de úgy tetszik, hogy ezután maguk az emberi közösségek szólalnak meg énekükkel és jajukkal, hiszen a költő már most nekik ajánlja a szívét, mint valami forró és puha kenyeret, amelyet alázatosan vall egyszerűnek és feketének... Ez a szimbólum húzódik át az összes versciklusokon és nemcsak a kötet egy-vers voltát fokozza, hanem alkalmat ad Jaschik Álmosnak arra, hogy az emberi hangra írt költemények mellé odaszője a vonalakból való költemények fehér és fekete mágiáját is.
(Forrás: Napkelet 10. évf. 1.sz.,1932. jan.1.)
Vajthó László: Falu Tamás: A halottak is élnek
(Bp., Singer-Wolfner. 1931. )
falu tamas 1881-1977Dr. Ihary Elemér ügyvéd gazdag, boldog ember, de nem tudja megbecsülni a szerencséjét. Első feleségét megcsalja, amibe belehal az asszony. A nemezis bosszút áll: második házasságát is hamar felbontja a halál. Iharyt titokzatos erők vonják tragédiája színhelyéről. Árva leánykája, a nagyszülők sem tudják lekötni; vándoréletre vágyik, hogy feledjen. Végre délen köt ki, egy misztikus portás tanácsára hotelt vásárol magának a tengerparton: emberek közt van s mégis egyedül, idegen életek szeszélyes hullámverését figyelve. Egyszer aztán váratlan esemény rázza fel álmodozásából; első felesége hasonmására ismer egyik vendégében. Az asszony messziről jött, északról, egy tömrői orvosnak, Larssen Henriknek felesége. „Helga” csupa titok, nem érintkezik senkivel, Ihary sokáig nem tud hozzáférkőzni. Végre megembereli magát, megmutatja neki elhalt felesége arcképét, s Helga megért mindent. Megérti, hogy köze van ehhez az emberhez, beletartozik az életébe. A sorsukban is van valami hasonlóság. Ő is boldog volt, ő is áldozat s ő is sebet ejtett valakin. A férje megcsalta egy ápolónővel s most azért menekült ide, gyermeket, boldog otthont feledve. Érzi, mit kíván tőle ez a férfi, de nincs ereje; húzza vissza az otthon s hirtelen, búcsú nélkül távozik.
Ihary utána megy, fel akarja keresni az otthonában, de már be sem kell kopogtatnia: az ablakon át láthatja sorsát. Az asszony elégedetten ül együtt az urával, gyermekével, a felhők elsimultak, szent a béke. Ihary vándorlása is véget ér; visszatér hazájába, hogy emlékeinek s gyermekének éljen. A regény alapgondolata: nincs ember, akinek hasonmása ne volna, csak a természet óvatos s messzire dobja őket egymástól, nehogy könnyen ismétlésen kapják rajta.
Falu Tamás nem aknázza ki a hálás lehetőségeket, kerüli a szívderítően banális befejezést. Olvasójára bízza, hogy a fölvetett problémát megoldja. A halottak is élnek, de csak emlékezetünkben. Néha ugyan úgy tetszik, mintha még egyszer testet öltenének számunkra; hanem a külső hasonmás mégsem a mienk, belül nem is hasonmás az, a sors nem is adja nekünk, s menekülnünk kell előle, mihelyt utunkba téved.
A regény művészi munka. Falu Tamás legérettebb könyve. A kicsinyesekóta nagyot fejlődött ez az írónk. Ott még érezni lehetett bizonyos aránytalanságot; a regény vézna épületét többször túlterhelte a líra, a sok díszlet. Itt Falu Tamás már komponálni is biztosabban tud, pedig mese vázlata soványabb, mint ott, s ami történik, jórészt belső esemény. Falu Tamás voltaképp novellaíró. Egy hosszú novella ez a könyve is, mely határozott vonalvezetésével, lassított történetével, eredeti gondolatok, természeti képek gazdag pompájával felékesítve a regény illúzióját kelti. Nincs Falu Tamásnak még egy műve, melyben életbölcsessége annyira szóhoz jutott volna, mint ebben; egységesebb írása sincs; amit mond, bármennyire elkalandozásnak lássék is néha, mind a központi gondolattal függ össze. Valami előkelő tartózkodás, mely mögött örök emberi részvét könnye csillog; szelíd hang, mely szinte önmaga visszhangjától is fél; hófehér tisztaságú erkölcsi érzés; ez Falu Tamás költészete. Mert írjon bár novellát vagy regényt, mindig a költő Falu Tamás szól hozzánk. Írói modora mindig ugyanaz, megnyilatkozása mindig versek hangulatából teljesedik ki. Legfinomabb ízlésű csipkeverőink közül való. A tárgyak, jelenségek, bármilyen jelentéktelenek is, nemcsak nevükön szerepelnek nála, hanem meglelkesedve, életre kelve; éreznek, gondolkoznak, akár az emberek, beleavatkoznak az életünkbe, aktorai a cselekménynek. Így csupa mozgalom van az írásában, csodálatosan behízelgő, a szelíd lemondás és kimondhatatlan vágyakozás gordonkaszavára. Az élet és halál értelmét kereső poéta-filozófus írta ezt a regényt is, nemes szíve lüktet minden sorában.
(Forrás: Napkelet 10. évf. 1.sz.,1932. jan.1.)
Havas István (1873-1952) válogatott versei
Mennyire más, mennyire polgáribb volt az akkori világ, helyesebben: mennyire más volt akkor az, ami polgári volt. Egy mozdulatlanságig szilárd társadalmi rend hordozott egy hasonlóképpen szilárd költői idearendszert, amelyben határozottan meg van szabva a szerelem és a hazafiság skálája, adva vannak az érzelmességnek összes engedélyezhető variációi, adva vannak a szókincs és a formák és semmi esetre sem illő, de nem is nagyon lehetséges túlcsapni a mindenfelé megszabott határokon. Mindez nem azt jelenti, mintha e korszak költői, így Havas István is, utánzók lennének. Pusztán annyit jelent, hogy ők fiai és kifejezői koruknak, koruk még az érzelmekben és költői fellángolásokban is polgári rendjének. De azután jön a század első és még inkább második évtizedének lírai forradalma, a magyar költői nyelv átizzik és felolvad az új mesterek kezén, az egyéni egyénibb, a társadalmi társadalmibb lesz az érzelmek skáláján és Havas István verseiben pontosan meg lehet figyelni ennek előrehaladását.
Különösen a költői nyelv az, amely a maga egész hajlékonnyá olvadt lágyságában az övé lesz. A magyar városokról írt szonettciklus versei közt sokszor a magyar dolce stil nuovo egész pompája és zengése felragyog. „Magyar Valhalla, nyári éjtszakában, - Hogy arcod a Hold lávájába ful, - Alvó teredre óhímes palástban, - Halott királyok árnya felvonul” – hangolja fel a Székesfehérvárról szóló szonett első strófáját. Ez a versciklusa a legújabb és a legköltőibb alkotása, noha talán kissé sok az egytémájú versből. És van a kötetben még egy érdemes megfigyelni való: Lenau verseinek édes, ideges és fáradt hegedűszava, amely a kötet végén sír fel; úgy rémlik, mintha a fordító egy, a saját költői idearendszerével rokonnak és ideálnak érzett költőt fedeztet volna fel benne. Azt hisszük, hogy Havas Istvánnak érdemes volna, különösen újabb nyelvi készségével, további fordításokkal gazdagítani irodalmunkat.
Kovács György: Nagy István - Nincs megállás (Regény. Kolozsvár, 1933.)
Szürke, monoton stílus, ugyanez a tónus és hangulat uralkodik helyzetképein, némely helyen költőies ugyan, - de jellemző annak az osztálynak lelkivilágára, amely a regény miliőjét képezi: gyári munkások, tönkrement mesterlegények, munkanélküliek. – Krisán Miklós elvei miatt börtönbe kerül. Itt széthullnak nagy álmai, teljesen kicserélődik, új ember lesz, aki élete célját abban a harcban találja meg, melyet a munkásság egyetemesen folytat egy emberibb jövőért. Felesége, Klári ezalatt munkásnővé lesz s ott ő is elsodródik ebbe az irányba. Mikor Miklós kiszabadul a börtönből: el akarnak válni, ,mert házasságuknak semmi más alapja nem volt a pénzen kívül. Azonban a két megváltozott ember ismét összetalálkozik a közös küzdelemben, mely a munkásságért folyik, - férj és feleség maradnak. Ennek a fordulatnak a megkreálásánál művészi ficam van, mert pszichikailag csaknem teljesen indokolatlan az érzelmek ilyen hirtelen történő átváltozása, aminek a regényben csupán az az oka, hogy közös elvvel közös célokért indulnak küzdeni férfi és nő.
A fordulat rugóit ősi emberösztönök kellene, hogy mozgassák itt, világért sem elegendő érv ehhez az elvközösség. Író a többi regényszereplők emberi meglátását hiányossá teszi osztályharcos fanatizmusával, ami nagy kár, mert ha nem csúsznak be ilyen hibák, kétségtelenül jó lenne a regénye. (Kovács Jani, Krisán Péter stb., stb., mind csak az osztályharc szempontjából látszanak, így kevés bennük az „ember”.) Nagy István még nem tökéletes emberlátó, még nem eléggé elmélyült a művészete s így tollát néha elragadja a propagandaszónoklat is. Ellenben látja az életet, a mát úgy, amint az a maga brutális valóságában elénk dobódik s így regénye figyelemre méltó az erdélyi regények között.
Vita Zsigmond: Oláh György: Lázadás a Tiszánál
Magyarországon ez a könyv elég nagy feltűnést keltett, politikai harcokat indított meg. Túl merésznek, elfogultnak, lázítónak találták konzervatív körökben, a nemzeti szellemű ifjúság magáénak vallotta és baloldalról elítélték mint megalkuvó, túl óvatos könyvet.
A politikai tendenciájú könyveknek többnyire ez a sorsuk, de Oláh György könyve nem napi politika, hanem a nemzet kérdéseinek az irodalomba való bevitele, amely egy regény keretében meg akarja mutatni a szociális igazságtalanságok, a parasztság kihasználása miatt vergődő magyarság korrajzát. Oláh György ahhoz az újságíró gárdához tartozik, amely Milotay vezetésével céljául tűzte ki a magyarság legigazibb problémáinak, legmélyebb sebeinek felkutatását, kendőzetlen megmutatását.
A Milotay Ismeretlen Magyarországának hangjait ismerjük föl több ízben Oláh György könyvében is, de a regényformában a riport veszít hűségéből, megbízhatóságából – és végeredményben a könyv nem olyan meggyőző.
Oláh György egy Tisza menti telepítés történetét meséli el. Egy dzsentriből, egy áldzsentriből és egy zsidóból álló társaság lelkiismeretlenül telepeseket visz az ország minden részéből egy Tisza menti mocsara vidékre, akik teljesen magukra hagyatva éhínségbe, nyomorba kerülnek. A könyv utolsó része egy választási harcot ír le, a kormány jelöltjét, a telepeseket tönkretevő Márffyt, a legnagyobb erőszakosságok árán megválasztják képviselőnek a nép jelöltjével szemben, akit lecsukattak. A nép hiába lázad föl, hogy a jelöltjét kiszabadítsa, mert az szabadon engedve, önként lép vissza az egyenlőtlen harctól. Vissza kell térni a lassú munkához, mert ameddig az egyetemes nagy átalakulás nem jön, „addig mindenki álmodozó marad itt, aki valami nagyot, szépet akar.” Az egész választási harc, a lázadás is álmodozás tehát Oláh szerint, mert a hatalom emberei ellen a magyarság mai szelleme mellett semmit sem lehet csinálni.
Ezt a konklúziót azonban az öreg plébános szájába adja az író, akihez talál is, de nem nő ki szervesen a könyvből, mint ahogy az egész happy end olyan, mintha egy amerikai filmből vágták volna ki.
Ez a válasz elől való kitérés azonban azokat sérti elsősorban, akik minden áron politikai programot követelnek az írótól, de sokkal nagyobb hiba az, hogy a regény alakjai nem elevenek, szükségszerűen nem győznek meg az író igazságáról. Oláh György regényalakok által akarta közvetlenebbül, frissebbül hatóvá tenni a riporter ügyes, sokoldalú megfigyeléseit. Márffy, Makláry, báró Gallovich, stb. valamennyire viszik is magukkal az előkelő miliő gondatlan fölényét, vagy szükségképpen elvakult, csak saját érdekét néző lelkiismeretességét; a népért élő és a káptalan ellen harcoló plébános szép típusa a papnak és érdekesen mutatja az egyházi érdekeket, Csete a magyar gazda mintaképe lehet, de mindezek csak egy riportkönyvből vannak kiragadva, nincs önálló életük.
Oláh György regényének alakjai így nem tudják igazán meggyőzővé tenni a birtokos és hivatalnok osztály bűneit, de még kevésbé tudják igazán megmutatni a parasztság életét, nyomorúságát, munkáját és elkeseredését. Oláh György egyes alakokba akarta sűríteni a megfigyeléseit, de ezáltal a riportanyagot tette szegényebbé, lemondott az alaposságról, az adatokra építésről, a sokszínűségről.
Pedig Oláh György kétség kívül jó riporter, elevenen, frissen ír, gyorsan pereg a könyve, van mozgás benne. Nemcsak pillanatnyi kérdéseket, hanem az egész nemzet problémáit is meglátja, érdekesen mutatja meg a dunántúli falu nyugatra nézését, a nyírséginek gyanakvását az egész külső világrenddel szemben, amely mindig csak az ő vagyonát, békességét zavarta meg. A Tisza-menti tömegek nyomorát, a velük szemben való süket elzárkózást, a hatóságok visszaéléseit élesen és néha megdöbbentően látja és láttatja meg. Tud bátran és őszintén írni, de a regény nem az ő formája, ott szükségképpen elkeni a színeket és giccset alkot.
(Bp., Singer és Wolfner, 1932.)
(Forrás: Erdélyi Helikon VI. évf. 1933.júl.)
Thurzó Gábor: Vándor Lajos - Fej vagy írás
(Névtelen jegyző kiadása, 1933.)
Ritka jelenség Vándor Lajos a mostani fiatal költők között: humor van benne. sokszor egészen mély forrásból táplálkozik ez a humor, a mai városi fiatalember koravén rezignációjából, s tulajdonképpen abban jelentkezik, hogy a költő kifordítja a mindennapi valóságot s mint olyan nagyon régi. Messzire kihúzza a jelenségek vonalait, egészen addig, amikor már a legegyszerűbb tárgyak is furcsának, fejük tetejére állítottaknak látszanak. Vagyis épp az jelenik meg ezekben a versekben az életből, a technika zavart huszadik századjából, ami látszólag a legtermészetesebb, legmegszokottabb, ami ordít minden újságból, ami ott van minden fényreklámban, ami szinte percenként kerül a modern nagyvárosi ember lábai elé. De szerencsésebb ( - legszerencsésebb - ) jelentkezései ennek az „aszfalt-humornak” azok, ahol az arányokat nemcsak a világmindenség négy égtája felé tolja ki, hanem, ahol a költő legmagánabb belügyeit torzítja versbe, ott, ahol ezek a versek az igazi, lírai fölhangoltság rendkívül találó karikatúráinak készülnek.
Ezekben kikerül a gyakran fárasztó kortünetet leszögező hangból (ami sokszor éppolyan fárasztó és fölösleges, mint a futurizmus idején a sok földrész és tájnév, amikor a költő lépten-nyomon a Fidsi-szigetekkel, Világantennával és a Mount Everesttel dobálódzott), tud egyszerű lenni, és talán még közvetlenebbül mai. Így a kötet legjobb darabja a „Kulcsvers” is ilyen leülepedést mutat, trópusai és figurái tiszták, világosak. Egy másik ilyen vers a „Családi jellegű”, amely a Vándorverseknek – amiket talán költőjük se tart elsősorban verseknek és önmagát sem költőnek -, kijegecesedett formája. Ennek az utóbbinak az útján, tisztul ki még jobban a lírizmusa körüli köd, és a humorista mellett már a költő is segíti majd írni ezeket a fanyar, nálunk egyedülálló hangú verseket.
Ahol a burleszkbe érő humor fontosabb a versnél, ott van Vándor Lajos jelenleg még leginkább elemében. Ezek közt sikerült az „1,000,000 szerelmes vers”. Ez a nagy csoport számíthat leginkább sikerre (közönségsikerre), s talán ilyen szempontból hatásos a sok kiabáló, valami szeretetreméltó pacifizmust követelő, de legtöbbször olcsó retorikába fulladó verse is. Igazi költő azonban akkor lesz, ha a puszta formalizmusból érettebb mondanivalókig tud fölemelkedni. Vagyis: ha a bővérű humoristából költő lesz, aki a kicsúfolt mai életben is megtalálja azt, ami mindig költészet volt és mindig költészet marad. Az út, amelyen halad efelé, biztató.
(Forrás: Erdélyi Helikon VI. évf. 1933.júl.)
Kázmér Ernő: Zola élete, munkája, harca
(Denise Leblond-Zola: Zola – Malik Verlag, Berlin)
Alig harmincéves volt Zola, amidőn mint valami merész konstrukcióval kísérletező, lázas mérnök, felállítja a húszkötetes „Rougon-Macquart” vastraverzeit, „mérnöki naplójába” ezerkétszáz személy még elmosódott, nyersen odavetített profilját skicceli, hogy mire ötvenéves lesz, a francia irodalom élére, a „Rougon-Macquar”-tek minden egyes tagja érzéseiből, vágyaiból, szenvedélyeiből, minden természetes és ösztönös megnyilatkozásaiból megépített családi ház a Balzac építette „Comedie Humaine” monumentális épülete mellé magasodjon.
S olyan ez a ház, mint a Camp du Mars déli csücskében Párizs fölé emelkedő Eiffel-torony, amely reális-pontosan végiggondolt mérnöki ábrándból lett a romantikusPárizs szimbóluma és éppen úgy bővült – az első kötettől a huszadikig – mint az a kis, házikónak nevezett Szajna-parti bódé, künn Médanban, amelyhez évről-évre, mint a Rougon-Macquart család épülő háza, hol egy szoba, hol egy emelet, hol egy torony került. A médani kerti ház állópultja mellett, a chanteloupi dombok felé kanyarodó Szajnára és a kattogva dübörgő vonatok sínjeibe kapcsolódó elmélyedéséből törtek fel az alvó, szunnyadó látomások s a naturalizmus vezére a víz és a sínek romantikus élményeitől soha sem szabadulva, állópultjánál –l apja, a provencei csatornák – vadvizeket zsilipekbe szorító tervező mérnöke ugyancsak festetlen, darabos állópultnál szőtte konstruktív mérnöki elgondolásait – írja meg a „Naná”-t, a „Germinal”-t, a „Föld”-et. A tizenkilencedik századbeli francia szellemtörténet legjellemzőbb komponenseiből tör fel ez a nagy oeuvre, amely Flaubert szellemi aszkétizmusából és Leconta de Lisle parnasszusi művészete elégikusan felsíró impassibilitéjéből a már-már diadalmaskodó fakó, bágyadt, pesszimisztikus világszemlélet helyett a valóság, a csúfság, a brutalitás és a közönségesség világosságával a tudományos objektivitás mezébe öltözött, de a materialista pozitivizmus új esztétikáját hirdető, szociális jelentőségű naturalizmus előtt nyit utat.
Zola, Taine elméletét és Claude Bernard orvostani kísérleti módszereit alkalmazza regényeire, be akarja bizonyítani, hogyha a kísérleti módszer a fizikai élet ismereteire vezet, akkor annak a szenvedélyekkel telített értelmi élet ismeretére is kell vezetni. „Az út csak egy, csak a fokozatok különböznek, a vegytantól az élettanig, az élettantól az ember – és a társadalomtudományig. S mindezek végén ott áll a kísérleti regény.”
Zola, a titáni harcos, a francia forradalom hagyományos őszinteségével és az emberi gondolkodás racionalizmusával készül az új századra, amelyet a Dreyfus-ügy kavar fel. Őrjöngés, fanatizmus, gyűlölet és téboly küzdenek meg egymással, hogy utána az eszme, az idealizmus újjáértékelése induljon el és mire 1902. szeptember vége ködös délelőttjén hiába kopognak Zola ajtaján, a széngázmérgezésben elhalt író Párizs irodalmi polgárainak hagyja a még ma is nyitott kérdést, forradalmár volt-e Zola?
Denise Leblond-Zola, a nagy francia író gyermektelen házasságát párhuzamosan végigkísérő szerelmi viszonyából született leánya, F. C. Weiskopf segítségével és jegyzeteivel írja meg apja életét. A visszaemlékezésekből, a levéltárakból, a kortársak lejegyzéseiből elénk domborodó Zola, akinek teremtő erejébe, a mai szociális és forradalmi lendület – érthetően – minden áron bele akar kapcsolódni, még a weiskopfi kommentálásban sem tud mássá formálódni, mint a rendíthetetlen igazság kérlelhetetlen harcosává. S ahogy Barbusse, szocialista állásfoglalású Zola „regényé”-ben (érdekes, hogy az ezret meghaladó regényfigura megteremtője, milyen vérszegény, doktrinér áporodottságú regényhősnek bizonyul!) sem tud döntő bizonyítékot adni, szocialista vagy csak pacifista volt-e Zola, Denise Leblond-Zola sem talál pozitív érvet Zola forradalmiságához. „A szenny Michelangelója”, ezzel a sok mindent kifejező prédikátummal megbélyegzett regényíró, aki a századfordulóra írt jegyzeteiben a templomot, a kaszárnyát, a nagybirtokot pusztulásra szánja, hogy nélkülük épüljön a XX. század francia köztársasága, azt is meglátja, hogy a jövő a nép kezében van, de „az eljövő forradalomban nem folyhat vér”. A lelkek forradalma, az igazság diadala, a munka és a jólét kiteljesedése, megint csak ez, ami, mint valamennyi alkotásából, leánya életrajzkísérletéből is kikerekedik.
Olyan roppant emberi komplexumban, mint Zola, tulajdonképpen mindenki megtalálja azt, amit keres. A látó, kutató szellem az elméletek rongyát magáról lerántó őserőt látja benne, a mezítelen valóság irodalmának erős oszlopát, nagy lobogását, az új generáció a természet és az ember egymásrautaltsága, a földből és az emberből áradó, termő nedvek naturalista-romantikus énekesét, aki az emberi szenvedélyek hatalmas eposzául szánt regényeiben, a gondolatkövecskék és művészi csonkok talán finoman zenélő hatását félredobva, örvényeken át keresi az élet tiszta forrását. S Denise Leblond-Zola megpróbál ehhez az emberi komplexumhoz úgy közeledni, ahogy valakihez csak vérbeli, lélekbeli kötelékek jogán lehet hozzáférni. Végigkíséri aixi gyermekkorát, a férfikor deléig tartó hű barátságát Cézannéhoz, párizsi fantasztikus nyomorát (a manzárdzug ablakán verebet fogó és sült verebet evő fiatal Zola lehetett-e más, mint a nincstelenek, az éhezők költője?), féktelen tanulni akarását, hihetetlen energiájú adatgyűjtését, nemes szolidaritását, szeretetét írótársaival szemben (Flaubert, Daudet hátba támadják, apró intrikákkal fizetnek rendíthetetlen jóságáért) s ahol Adéle Rozerotval élt éveit, házasságon kívül született gyermekeivel eltöltött napjait írja le, ott Zola legnemesebb emberi vonásaira mutat. Az író és az ember... Zola sohasem tudta ezt a kettőt különválasztani, nála az írót embersége adta, emberi voltát írói látomása formálta – s hogy Denise Leblond-Zola is ezen a kettősségen látja Zolát s innen viszi tovább a legtisztább horizontokig, nobilisan, emelkedetten, mondhatnám lélekemelően zengi el melódiáját, ami gyermeki alázatos szívéből és az alkotó előtt saruját megoldó tanítványi szeretetéből fakad.
(Forrás: Erdélyi Helikon VI. évf. 1933.júl.)
Vita Zsigmond: Georges Duhamel: Le Notaire du Havre (Párizs, 1933.)
Duhamel minden könyve vallomás az életről, nemcsak egyszerű, vagy különleges embereket, jellemző történeteket elevenít fel előttünk, hanem meglátja és fölszínre hozza az élet mindenütt fölbukkanó mozgató erőit, az egyénit és esetlegest a közösségbe, az immanens valóságba helyezi és így kérdez és felel a határokon és jelenen túl élő embernek is. A dolgok formája és való élete iránt érzékeny realista és az élet értelmét kutató moralista a regényeiben teljes harmóniába olvad és ez adhat nekik mindig felfrissülő jelentőséget.
Vajon a mai élet folyton változó képét minden művészi alakítás sutba dobásával, a tisztán riportszerű hű egymás mellé állítással, vagy a valóságon túl növő abszurdummal és fantasztikummal valósíthatja-e meg a regényíró, erre Duhamel – a maga számára – határozott választ adott. A realista regényírással végképp leszámolt Duhamel, mint legkiválóbb kortársai is, de – és ezzel válik módszere jelentőssé – a realitást emberi tapasztalattá teszi, az egyént az egészbe átömölve és a közösség törvényszerűségét az egyénen át nézi, a matériát a lélekkel egységben folytonos, ki nem kerülhető hatóerőként ábrázolja. Duhamel filozófiája legegyszerűbb történeteit is átszövi, nem tolakodik előre, a mélybenél.
A Notaire du Havre a Laurent Pasquier emlékei formájában megírt életének első kötete. Nem naplót akar írni Duhamel, mert az csak meghamisítja az állandóan változó valóságot és a misztikum úgyis elég nagy bennünk és körülöttünk, hogy helyes volna még hozzátenni. Pasquier azt mondja, hogy az emberi tapasztalatát akarja föltárni, tessék választani belőle. Az erkölcsöket javítani hiú ábrándnak tetszik neki. „Nem azért írom ezeket az emlékezeseket – írja -, hogy bárkit is neveljek, vagy büntessek, hanem hogy megvalósítsam a megismerést.” Az emlékezés által önmagunk egy részét ismerjük meg tisztábban, küzdelmeinkről, céljainkról, magáról az életről adunk számot magunknak.
Nem akar nevelni Duhamel, éppen ezért lehet mindig megújuló hatása az életre. Hiszen „az erkölcsöknek minden jellemzése valamennyire megerősítheti az erkölcsöket” és ha Duhamel meglátja az emberben a mély, igaz, nagy érzelmeket, megerősítheti azokat.
A regény tárgya egy nagy várakozás, egy havre-i levélnek és általa az örökségnek várása. Pasquiernének meghal egy nagynénje, akitől örököl. De az örökség különböző feltételekkel van megkötve, egy része csak a két nővére halála után száll rá. Az asszony út tudja, hogy nővérei, akik kimentek Peruba, már rég meghaltak, de a hivatalos értesítést évek során ár nem sikerül megkapni. A havrei közjegyző kell beszerezze a szükséges okmányokat; először azt ígéri, hogy négy hónap alatt elintézi az ügyet és a család úgy rendezkedett be, hogy egy félévet is ki tudjon húzni a kapott kisebb összeggel. A hónapok lassan telnek, a türelmetlen leveleket egymás után küldik Havreba, de semmi válasz sem jön. A havrei jegyző már a család réme lesz, éjszaka álmaikban borzalmas szörnyként megjelenik, de a reményről nem akarnak letenni. Bútorok, értéktárgyak rendbe a zálogházba kerülnek, az anya éjszakákon át varr, az apa egy vizsgára készül, azért nem akar függetlenségéről lemondani, de a tanulástól ellopott időben elszántan dolgozik, elkeseredetten harcol. A legnagyobb lemondás az, hogy idegent fogadnak be szállásra. „Az volt az érzésünk, hogy ezek az idegenek jelenlétükkel megsértették a mi menedékhelyünket, a mi szent helyünket, életünknek, örömeinknek, nyomorúságunknak titkos szenthelyét.” Újabb remények, újabb lemondások és csalódások jönnek és amikor végül megkapják az örökséget, kisül, hogy csak a várt összeg felét fizetik ki, ami szinte egészen elmegy adósságokba.
Ekkor Pasquierné, aki mindig a józanabb, óvatosabb volt, így kiált föl: „Nem akarok többet rágondolni, így kiált föl: „Nem akarok többet rágondolni, nem akarok, vége van! Nem akarok többet másra számítani, csak magunkra, a négy karunkra, a két fejünkre. És azt mondom neked, Raymond, ez jobb így.” Pasquier is szinte megkönnyebbül, mert „kigyógyultak örökre a csodából, az emberfeletti mágikus eseményekből.”
A család regénye elsősorban a Notaire du Havre, annak az atmoszférája tölti meg a könyvet, de abból kilépve, hozzá való viszonyában a szomszédoknak egész sorát ismerjük meg. A felnőtt ember biztos, érett látásával, pár éles vonással, de szinte azonnal megelevenítő jellemzéssel mutatja be Duhamel az alakjait, talán ezért homályosabb a gyermekek ösztönösebb, inkább a képzeletben élő világa. Duhamel ítél és magyaráz, a mozdulatok értelmét, az események szükségszerűségét, az apró dolgokban megnyilatkozó emberi nagyságot kutatja, ezért nincs meg a könyvében az Anatole France Kis Pierre-jének friss spontaneitása. De néha fölülkerekednek benne a gyermekkori emlékek, a házuk hatalmas citadellává nő és a hosszú folyosó és lépcső álmok birodalmává válik. Barátja, a sokszor félszeg, ügyetlen, hallgatag Désiré Wasselin, aki elszántan megvédi egy kutya ellen, szinte középkori hős lesz.
A kis Laurent még csak tíz éves a regény végén, a testvérei most végzik az iskolát, az ő regényük még ezután kell következzék. És ezután kell jöjjön az a regény, melyben Duhamel megmutatja, hogy hogyan lehet álmokról, ábrándokról, csodákról lemondva, a magunk erejéből fölépíteni, szilárddá tenni az életünket.
(Forrás: Erdélyi Helikon VI. évf. 1933.júl.)
Oláh Gábor (1881-1942): Az embernek fia
(Dráma 3 felvonásban. Hegedűs és Sándor Könyvkiadó Hivatala)
Előttem a könyv – rajta egy név: az Oláh Gábor neve. Tartalma már nem ismeretlen előttem; hiszen alig két hete, hogy a Csokonai-kör szíves jóvoltából felolvasást tartottam róla, - helyesebben belőle. Akkor az eredeti kézirat feküdt előttem, s bár csak nagyon rövid időm volt tartalma megismerésére és tanulmányozására, az Oláh Gábor erőteljesen férfias, s mégis gömbölyded és lágy kézírása épp úgy ragadott magával, mint maguk a hatalmas gondolatok, melyek minden sorából felém szálltak. S amint el-elnézem ezt a könyvet, nem tehetek róla, de úgy érzem, hogy ezek a hatalmas gondolatok, ezek a merész, szinte vakmerően élére állított eszmék új színt, új életet nyernek a nyomdafesték alatt. S ez nem túlzás, mert a festék alatt eltűnik az írott betű gömbölyűsége és lágysága, s a nyomtatott betű szögletessége még keményebbé, acélosabbá teszi ezt az amúgy is szinte vadul forrongó, sajátos írói egyéniséget.
Oláh Gáborban kétségtelenül még mindig sokkal erősebb a lírikus, mint a drámaíró. Bizonyság erre ez a műve is, amely pedig úgy drámaiság, mint színszerűség szempontjából erős haladást mutat korábbi színpadi műveivel szemben. S mégis, ami feltétlenül biztosítja műve számára az olvasó és esetleg majd a néző érdeklődését is, az a minden ízében magas színvonalú irodalmiság, az a minden túlzástól ment modernség, mely nyelvének tömör magyarságával s lírájának hódító bájával végtelenül szerencsésen párosulva, együttesen adják azt a színpompás, erőteljes, élettől duzzadó, majd meg fenyegető vad, komor, de mindig sajátos és eredeti irodalmi egyéniséget, amelyet Oláh Gáborban ismerünk s amely egyéniség – mondjuk ki nyíltan -, akár egyetértünk vele, akár nem: - feltétlen tiszteletet és becsülést parancsol. S azért, bármily eltérők legyenek is a vélemények, drámájának tárgyát, irodalmi és színpadi értékét illetőleg, senki nem vonhatja magát teljesen e ragyogó szellemnek, e forró szívű, hatalmas agyú, magyar érzésű nagy poéta lenyűgöző egyéniségének varázsa alól.
Felekezeti kérdést tárgyal legújabb művében Oláh Gábor. Nem akarok most kiterjeszkedni annak bizonyítására, hogy mennyiben volt szerencsés vagy mily mértékben volt ildomos tárgya megválasztásánál a szerző. Ez különben nem is képezheti bírálat tárgyát, mert hiszen a drámaírás szabadmesterség, mely nincs iskolai penzumokhoz kötve. De hallottam már előzetes bírálatot Oláh művéről, még a megjelenés előtt; hogy a katolicizmus és kálvinizmus harcában, melyet tárgyal, igaztalan lenne saját felekezetével szemben – Róma javára. Nem tagadom, ez a látszat első olvasásra, vagy első hallásra talán megvan művében; de csak a felületes vagy felekezetileg elfogult egyén szemében. Mert ha egyéni tragédiát írt is Oláh, mégis a két uralkodó nagy vallás harca az, mely Dávid pap és Innocentius páter személyében vívja csatáját. Ez a harc pedig ma is áll – fájdalom, tán inkább, mint valaha -, s tán állni fog, míg a világ világ marad. és ezért lehetetlen kikerülni az írónak ezt a látszatot; pedig a másik felekezet épp oly joggal tehetné azt az ellenvetést, hogy a harc eszközeinek megválasztásánál Innoncentius páterre nem egy sötét árny vetődik. Azért én úgy az egyik, mint a másik oldalról elhangzó esetleges ilyen szemrehányást jogosulatlannak tartom; a dráma tétele, éppen mert vallási tárgyú, nem tűri meg a felekezeties bírálatot.
Ám a drámaiság és színszerűség nézőpontjából is nagyon sok figyelemre méltót produkált Oláh. Mert ha a mű dramaturgiai szempontokból eshetik is hellyel-közzel kifogás alá, annak igazi mértékét mégiscsak a színpadi előadás szabhatja meg. De olyan felvonásvégek, mint az I-ső és II-ik felvonásé, olyan jelenetek, mint az első felvonásban Dávid, Mária és Innocentius hármas nagy jelenete, a másodikban Dávid és Mária, majd a kis Pali és a fiatal Mártha jelenetei, két-három markáns, erőteljes, sőt hellyel-közzel kényes epizódalaknak igazán zseniálisan művészi beállítás, s különösen fő női alakjának, Máriának igazán klasszikusan mesterileg végigrajzolt lelki tusája olyan drámaírói kvalitásokat mutatnak, melyek – egy ügyes, lelkiismeretes rendező keze alatt -, nemcsak ennek a művének fognak sikert biztosítani, de határozott ígéretet jelentenek e tulajdonságok a jövőre nézve, hogy fog még Oláh Gábor olyan drámai művet írni, amely fölötte fog állani minden kicsinyeskedő bírálatnak és gáncsoskodásnak. Hogy ez Oláh Gábor szerencsés felgyógyulásával, melyet mindannyian várva-várunk, ez mihamarabb be fog következni: rendületlen, erős a hitem!
(Forrás: Debreceni Szemle, 1912. 10. szám)