Minden turánok apja Túr,
A földön az első ős nagyúr,
Ki onnan, hol az óczeán
Vizén kel Hajnal, a nap-leány,
El addig, hol az asszonyúl
Nagy bíborbércz mögé vonúl, -
A tengertől az Uralig
Korláttalan uralkodik:
Ha száguld hétesztendeig.
Nem járta még be földeit.
Túr apja a híres égi Ős,
Ki az idővel egy idős,
Mert azzal ikrül Ik vagy Ég,
Uk ős istentől szülte rég.
Uk az örök erő, az OK,
A felfoghatlan vég-titok,
A végtelenség veleje,
Teremtő, hajtó ereje,
Ki mindig volt, van és leszen,
De soha még nem látta szem.
Ukot előbb ködtengerül
Csak zűrzavar vevé körül:
Az űrben ingó végtelen,
A melyben egy a négy elem.
Sötétbe volt az veszve még,
De Uk hatott, és lett – az Ég.
És mind kigyúlt és mind ragyog,
A nap, a hold, a csillagok,
S mind e fény betündökölt,
Alant világos lett a föld.
S már zsong a földi holt anyag,
Csirázik bőven benne mag;
Mind fényre tör, rügyezni kezd -
Az égiek csak nézik ezt.
S lesz magból maghozó virág,
A holtbul élő szép világ:
Erdőn vadak, vízben halak,
Fészkel madár a lomb alatt,
S míg ez a fellegig csapong,
A rögbe búvik a vakond.
S egyszerre – Uj tudná miképp! -
Van földi testű lelki nép,
Mely alkot, irt és alakit,
Tanyát ver, épít, helytt lakik,
A lába porban, ám deli
Testét magasba emeli,
Szeme sugárzó és merész,
Fejét fenhordva égbe néz,
Agyában gondolat terem,
Szivében termő szerelem.
Az égi istenek kara,
Láthatlan Uj fényudvara,
Már aggva nézi e csodát,
Mert nőttön nő az mind tovább
Szép, szép, de féltik ők maguk’,
Határt ha nem szab ennek Uk.
Ha égbe nőnek földi fák,
Az emberé lesz a világ!…
De Uk sugalva küld vigaszt
S Idő, leánya, érti azt.
A földet – ez így hirdeti -
Kertül adá Uk ő neki.
Ott úgy fog kertészkedni ő,
Hogy égbe nem nő, a mi nő.
Mi ott a felhőt verdesi,
Ő irgalmatlan elnyesi.
Ő ott ezentúl körbe jár:
S lesz napra éj, tavaszra nyár,
A nyárra ősz, az őszre tél -
S mind meghal egyszer, a ki él.
S a hogy fogadta az égi nő,
Lőn földi törvény az idő:
A múlhatatlan elmulás,
Az elmulásból újulás,
A megvetésből aratás,
A bölcsődalból siratás…
Óh, változatlan változat!
Ha üdvösség, ha kárhozat,
Körben futásod bármi gyors,
Örökkön egy a földi sors.
De Őst, az Idővel egy ikert,
Vonzá nagyon a földi kert;
Mint felhő leste évekig,
Testvére mint kertészkedik.
Majd egy turult, a mely az ég
Határaig emelkedék,
Istenkezével megragadt,
Igy szerze szárnyat s tollakat -
S turulként öltve alakot.
Idő kertjébe lecsapott.
Díszköntösében látta azt,
Épp ott találta a tavaszt.
Virágban álló csudafák,
Sziromesőjük hullaták;
A lombra esti csend üle.
Nászdalra kelt a fülmile;
Az emberek leányai,
Az est e lenge árnyai,
Mosolygva hallgaták a dalt
És sóhajtoztak, hogy kihalt.
De mire feltünt már a hold,
Minden leánynak párja volt.
S mely nyikkanás, mely sípfúvás? -
Víg tánczzenét kezd egy dudás.
S lejt holdvilágos rét gyepén
Sok szép leány, sok szép legény…
Ős ül turulként bérczi fán
S azt látja, a mit rég kíván.
A mi öröknél édesebb,
A végtelenben a végeset.
A tünde létben a gyönyört,
A fényt, mely ír az árnyba kört:
Csak ezredrésznyi pillanat
Míg egy-egy ponton áthalad,
S a fénykör mégis egy egész
S a mire eltünt, mása kész…
Ki nem fogyók e fénykörök,
A földi élet így örök -
Ős elmereng, rá éj terül,
S határoz él, hal emberül.
Forrás: Kozma Andor:Turán-Ősrege. Budapest, Hornyánszky Viktor m. kir. udvari könyvnyomdája, MTA kiadása 1922.
2026. aug. 21.
Kozma Andor (1861-1933): I. AZ ÉGI ŐS
Zajzoni Rab István (1832-1862): Zeng a patak az erdőben…
Zeng a patak az erdőben,
Lánykák figyelnek dalára,
Leborulnak, csókot ejtnek
A szent dalnok ajakára.
Lánykák: a himes virágok,
Patak partján növekednek,
Szellőringatott ajakkal
A habokra csókot ejtnek.
Patak vagyok én magam is,
Zengő patak, de a parton,
Csókoló lánysereg helyett,
Maró rabbilincsem tartom.
Forrás: Zajzoni: A magyarok kürtje. Kiadja Hügel Ede Bécs 1857.
Zajzoni Rab István (1832-1862): Honfidal
Nem az, nem az, mit mondanak,
El nem veszett a hon;
Még ott röpül a büszke sas
A bércen szabadon.
Még ott a puszta hős fia
A vihar paripán,
Ott zengi még a méla dalt
Estalkonyat után.
Még ott a lelkes lánysereg,
Sok liliomkebel,
Még boldogít magyar legényt
Magyar szerelmivel.
A Duna, Tisza habjai
Még ott hömpölygenek,
A dicső hon virányira
Bő áldást öntenek.
Még áll Tokaj és Badacsony,
Még magyaré a bor,
Mely elhunyt ősök vériből
Szent láng gyanánt kiforr.
Még áll a hon, még van magyar,
Van romlatlan erő,
S mit szülni fog, mit szülnie kell,
Haj, nagy lesz a jövő!
Forrás: Zajzoni: A magyarok kürtje. Kiadja Hügel Ede Bécs 1857.
Katona József (1791-1830): A magányhoz
Egy embergyűlölői órában
Hozzád kellemetes gyászban ülő Magány!
Hozzád tündökölő sírüregéből az
elmés balgatogok dühzajongásinak!
Hozzád! Ott az öröm meghala már nekem.
Elhervadt tavaszom tölgyöm alá siet,
hol csendes kalibám nádtetejére pörg
szárult gallyairól a leesett haraszt,
hogy mind lepje be azt, ami kecsegtető.
Ébredtétől egész béragadó szemig
őröngésiben ott tapsol az oktalan
fényes mostaniján; s vak rohanásasl üt
vázképére sebet fő aranyistenén.
Benned lelkemet én mennyei szárnyakon
látom mostanim és kellemetes jövőm
ígért boldogulás századi karjain;
üdvösség mosolyog nekem örökre itt.
Ott a balgatok föld növényein
árulják örökét, irgalom és kegyét
a kertésznek – egész nemzeti kény szerint -
kalmárként szereik becsbetevésivel.
Felmetszik kebelét isteneiknek, és
a pénzes gaz előtt tárva találni; de
a pénzetlen igazt meg se tekénti a
koldús, adni ki kész mennyet egyébaránt.
A természeti rény hamvaiban se van,
élő vedreit is más piperék fedik:
egy halmon nyüzsög a szép remek – emberek -
s ország a neve, és – öszveszövetkezés.
Egy halmon nyüzsög az, mint valamely halott
emlékoszlopa a sír tetején; de a
jámborság leszorúlt lelke alatta nyög,
és nincs más, ki magát csak maga könnyezi.
A szülők, mikor a lelkek alig libeg
már kék ajkaikon mégis a ott nyögő
majd árván maradók bús zokogásion
is örvendenek e vég uzsoráinak.
Mérges szájrol ered csókja baráti név -
szív-kalmárainak, s szent öleléseik
közt lopják meg azon gyáva gyanútalant,
lelkét, aki nekik híven od’áldozá.
Még mások, kiket a tarka szerencse csak
mintegy alva vet a boldoguláshoz és
mindenhez csupa sors vagy kabalák viszik,
majmok, tökkel ütött balgatagok – gazok.
Kik csak könnybe borúlt szembe lelik fel a
nagyságok tükörét, és ha kegyök felett
a mennyekre sohajtsz: ördögöt intnek elé.
Ártatlan mulatás! Meg ne ijedj szegény!
És osztán mikoron mindezeken te fel-
fordúlt szívvel eredsz négy falaid közé;
akkor hív hitesed tárt öleléssel és
kézcsókkal dedeid futnak elődbe: vak!
Párod bájpoharat csak maga hasznaként
Kíván tölteni, és gyermekeid vevők,
elkábult atya, tűz indulatod felett,
hogy csókért örömöd – véredet add nekik.
Így tólják nyomorúlt emberi fajzatok
náloknál becsesebb lelkek elé az éjt;
míg a sír fenekén megszabadúlni vélt
bűzhödt testi felett a maradék kacag.
Benned, boldogulást lengedező Magány!
benned nincsenek ily ördögi angyalok;
alkotmány magad, és vagy magad alkotó,
egy lét benned az egy Isten, az egy magam.
Nem színlel csalogány dallal előttem itt
egy simúlt kebelű Próteus is veszélyt,
nem tréfálja meg itt ájtatosságomat
hátamnál nevető Parthenopék szeme.
Minden törzsök előtt állva találom az
oltárt, a hidegen tündökölő nap egy
Istent játszik elé, AKIT imádhatok,
s a végboldogulás itt mosolyog le rám.
S a sárgúlt levelek hulltok az őszi szél
hangjával csevegik sírba vivő telem
jöttét – tárt temetőm szentei Istenem -
a vég tort üli a bétemetett tavasz.
Ó szent, drága Magány! Egy menedékem a
mézzelkent viperák mérgeitől – siess!
szánjál el nekem egy hűlt üreget: rebeg
elbágyadt kebelem megpihenés után.
S elhervadt tetemen mennyei rész csak
csendedben susogó geniusod legyen:
könnyem s bánatom öntsd – ne facsaróihoz -
a zordon szeleken. Széle ez a világ!!!
Forrás: Katona József összes művei. Szépirodalmi Könyvkiadó 1959.
Katona József (1791-1830): E verseimhez
Scribat carmna circulis Palaemon
Me raris juvat auribus placere.
Mart. Epigr. L. I. E. 108.
Gördülj útra, gyümölcs! Minden előbeszéd nélkül járj idegen téreket, édesem – nem sok kémre találsz – s úti levéllel is megkommant, kinek a baltakezébe vár. Száraz képedet a józan elesmeri, a sculpsit kimarad, mint az ajánlat is; hisz szükségtelen a nyalka cikornya, ha éppen csak keveset nyomna is a becsed; mert másként csupa egy ormos egyiptomi templommal vetekedsz, mely arany és ezüst pompában nevetett kívül, azonban bent legfeljebb vala egy macska vagy egy majom. Gördülj hát, ha magad társaid ékein elszégyenleni nem gondolod, útadon. Gördülj, elmegyümölcs! Bárha fanyar vagy is, hisz már a magyar elnyelni tanult fanyart.
A MÚZSÁHOZ
Múzsa, segíts! Segíts!
Jaj, de kihez s ki szól?
Engemet egy se tud,
élek-é vagy halok.
El ne kacagd magad
Múzsa tehát ezen:
Esdeklő levél
ez csak elődbe, mely
zsámolyodon hever;
majd hogy idővel azt
tudd: ki kiáltja, szép
bölcs, segedelmedet.
Hisz nem is én vagyok
csak magam, aki rád
kurjogat, ó kegyes
Múzsa! Holott soha
még nem is esmeréd.
BARÁTOMHOZ
Rólad emlékezek
reggeli
első elmélkedésimben -
rólad gyűlnek ezek
estveli
vég elcsendesedésimben! - -
Te, kivel a Schillereket
csodálván, a hét egeket
befogni erőlködék. -
Emlékezel-e te
felőlem,
ha néha szemeidbe tűn
a szép nap kelete?
Ó, ha nem:
ébredj fel ez egy-két betűn!
Nekem minden napnyugot
zephire így susogott:
a lélek nem változik.
Forrás: Katona József összes művei. Szépirodalmi Könyvkiadó 1959.
2026. aug. 20.
Nyekraszov, Nyikolaj Alekszejevics (1821-1877: Nehéz időben…
Nehéz időben, drága társam,
meglátogattam sírhelyed
s hogy arcodat most újra látom,
minden vonása fényesebb.
Megtörten egykor annyi kínban,
elhagytam végkép magamat,
gyötört, meghajszolt napjaimban
komor valék és hallgatag.
A nevetésed hangja sértett,
nem könnyítette lelkemet,
csak ingerelte víg beszéded
túlérzékeny kedélyemet.
Azt hittem, hogy ledér szívedben
részvétre nem találhatok,
s még inkább megnövelte bennem
e hit a tartós bánatot.
Ó tűnt idő! Az ifjúságnak
hibája, hogy nem érti meg,
hogy könnyek nélkül is van bánat,
s lehet vidám, ki nem nevet.
Te meghaltál… És jöttek mások,
ismertem nőket, s könnyeket,
s gyakorta véltem kacagásod
hallani, s felidéztelek.
És most előttem egyre szebbek,
hogy rájuk visszagondolok,
nyugodt erővel teljesebbek
azok a bánatos napok.
Mért nem becsültem? Szemrehányón
és bánattal kérdezgetem,
s mindent feledve újra látom,
hogy jössz felém elevenen.
Nevetve mondod: „Légy vidámabb!”
Szemed ragyog, lobog hajad.
S víg hangodnak visszhangja támad,
mely könnyeknél fájdalmasabb.
Ford.: Lator László
Forrás: Családi tarka könyv. A Bibliotheca Könyvkiadó évkönyve 1958.
Goethe, Johann Wolfgang von (1782-1832): Vadrózsa
Rózsát lát meg egy legény,
vadrózsát a réten;
szép, akár a hajnalfény,
fut a fiú könnyedén,
erre vágyik régen.
Piros rózsa, rózsaszál,
vadvirág a réten.
Fiú szól: Letörlek én,
vadvirág a réten!
Rózsa szól: Megszúrlak én,
nyúlhatsz százszor is felém,
nem szakítsz le mégsem.
Piros rózsa, rózsaszál,
vadvirág a réten.
A fiú letépi már
a rózsát a réten.
Jajgat, szúr a rózsaszál,
tolvajával szembeszáll,
nem menekszik mégsem.
Piros rózsa, rózsaszál,
vadvirág a réten.
Ford.: Képes Géza
Forrás: Családi tarka könyv. A Bibliotheca Könyvkiadó évkönyve 1958.
Vapcárov, Nikola Jonkov (1909-1942): Búcsú
Majd álmaidban meg-meglátogatlak,
mint messzi vendég, kit senki se várt.
Ne hadd, hogy kinn az úton ácsorogjak -
Az ajtót be ne zárd!
Belépek hozzád, csöndben letelepszem,
s csak nézlek, nézlek a homályon át.
És mikor édes arcoddal beteltem,
megcsókollak és úgy megyek tovább.
Ford.: Kardos László
Forrás: Családi tarka könyv. A Bibliotheca Könyvkiadó évkönyve 1958.
Paul Eluard (1895-1952): Mindent elmondani
- Emlékbeszéd Petőfi Sándor halálának századik évfordulójára -
Köszöntöm őt, a férfit, ki most száz éve halt meg,
Őt, ki huszonhat évet élt meg,
De Magyarország az évszázadairól
Fiai sorsával beszél,
Költői sorsával beszél,
Költőt köszöntök itt, ki íme ma is él.
Petőfit nem az ég szülte és nem a nap,
Mészáros volt az apja és cselédlány az anyja.
Hadd énekeljem itt inségét s diadalmát,
A századokra szólót az ínség ellenében
S az emberek szívében, kik társnak befogadták.
Fegyverrel a kezében szólt a viharra fennen,
A villámot szerelmes szavakkal ösztökélte
Az egyszerű rózsa s a kenyér ellenségei ellen.
Hadd énekeljem őt, akit ma népe áld,
Őt, aki végül is levert minden királyt,
Őt, ki gyerekfővel bátran színésznek állt,
Hogy felmutassa és szóra bírja az embert,
A fiút, ki az éhhalállal szembeszállt,
Ki egymaga emelt a Semmire kezet,
Őt, az örök férfit, aki ma is gyerek.
Petőfi tudja, mily erő a hajnalé,
Sugarai dolgos kezekben gyökereznek,
Élet s örökélet közt hidat ő emeltet,
Szívébresztő csókok ő tőle fényesednek,
Forrásvíz őt viszi új mezők felé.
Petőfi már örül vértelen küzdelemnek,
Győzelmes, bűntelen nyarakat énekelhet,
Csatáz bár egyre még s ontja ő egyre vérét,
Hogy haljunk szabadon, legyen mindig reménység.
A szegények reménye a mézed, Magyarország.
Arany verseiért fizessetek elvtársak
Hitetek vidám aranyával.
Magyarország a tíz ujján
Számlálja híveit és a csillagokon
Petőfi álmain,
A magyar alföld költeményén.
1949.
Ford.: Illyés Gyula
Forrás: Családi tarka könyv. A Bibliotheca Könyvkiadó évkönyve 1958.
Keszthelyi Zoltán (1909-1974): Gyümölcs legyen a mosolyod
Emberiség,
Ragyogva élj,
Mint nyári ég,
Mint nyári dél.
Gyümölcs legyen
A mosolyod,
A szerelem
Izzó napod.
Feledni jó,
Ami komor,
Cinke, rigó
Reményt dalol.
Röppen a fütty,
Nyílik az ég,
Halál, feküdj,
Aludj te még.
Takarjon el
Tenger avar,
Halkuljon el
Bőgő vihar.
Bomba-halál
Ne fenyegess, -
Ó, zabszakáll,
Égre nevess,
Víg szorgalom,
Légy Istenem
Légy hajnalom,
Segíts nekem,
Légy balzsamom,
Ha bánt a gond,
Ha ártalom
Szívembe ront.
Emelj sosem
Omló falat,
Ó, értelem,
Ó, gondolat!
Emberiség,
Kiáltsd velem:
„Idő, ne légy
Könyörtelen,
Ne fald a föld
Új sarjait,
Jaj, ne gyötörd
Virágait!”
A szerelem
Adta nekünk
Egy reggelen
Lánygyermekünk,
S mire a nyár
Megérkezett,
Varázsgitár:
Emlékezet
Zengette lágy
Románcait,
Jövő anyák
Ábrándjait.
Ó, glóbusunk,
Élet-adó,
Légy otthonunk,
Tündérhajó,
Mely ring az űr
Hullámain,
S elszenderül
Garázda kín,
Elszenderül
Kígyónyi gond,
Ha ártalom
Lelkünkbe ront.
Ó, csillagunk,
Apró világ,
Nézd, magzatunk
Piciny virág.
Gyöngyharmatot
Adj te neki,
Ha a napod
Megperzseli,
Küldj kisfiút
Hozzá, ha már
Felhőbe bútt
A napsurág.
Gyümölcs legyen
A mosolyod,
Ó, gyermekem!
Ki hallgatod
Az ég s a föld
Virágait,
Ha nyári-zöld
Öröm hevít,
Mikor az én
Torkom szorul,
Hogy majd fölém
Ősz ég borul.
1947. június
Forrás: Családi tarka könyv. A Bibliotheca Könyvkiadó évkönyve 1958.
Radnóti Mikós: Kőműves Imre versei
Régen nem olvastam ilyen érdekes első verseskönyvet s rég nem éreztem közhelyek, nyelvi esetlenkedések, körmönfontan zavaros képek mögött ennyi lírai kedves és költői ötletességet.
Elállt a zápor. A felhő szétszakadt.
Mögötte nagy ég repes.
Ihlete ad nekem kölcsön szárnyakat.
írja az Éjszakai árnyék első versszakában, majd így folytatja:
Tükröző tócsákba vesznek szemeim
és mint mérőón szállnak
alá nézésem hosszú kötelein.
A kezdő sorok egyszerű költőisége után a második szakasz meglepően esetlen, a kifundált kép meglepően szerencsétlen. Ilyen végletek közt botorkál csaknem mindegyik versében. De minden versében AKAR valamit, és a kísérletből mindig sikerül is valami. Képek bukkannak elő hirtelen, melyekért megbocsátja az olvasó a megelőző, mintegy előkészítő közhelyeket. A vásár nyelve tüzes alkuban forgott – írja egyik verésben, egy másikban pedig a Padlást egeres homály üli meg. Buda illatai című versének fiatalos szépségei és naiv bája jellemzik egész költészetét. Íme, a kezdő sorok:
Hétszer üdvözült emberi orrok,
éreztetek-e ily párfömöt még?
Ez a hely rózsáskert, hol kiforrott
pompák köszöntik a cimpa jöttét…
Persze a kísérletet legtöbbször a vers egésze sínyli meg. A sor dallama sokszor jobb, mint amit hordoz:
Lágy, éjfélutáni szelek
tipornak engemet,
lágy, éjfélutáni szél
kísér.
Képzelete könnyed és színes. Bátor játékosságában, témaválasztásában van valami, ami a húszas évek franciáira emlékeztet. Egy székhez ír köszöntőt, díványon utazik:
Ez az asztal itten Madagaszkár sziget,
ott a fehér ajtó, mely nyitva áll: Tibet,
fölötte a lámpa jelenti a napot,
a hamutálca meg vulkánnak felcsapott.
Négy-öt verse (Éden, Párizsban könnyű szívvel, Hasonlat, Lépcsőház a délutánban, Éjszakai árnyék) rokonszenves kísérleteinek, első korszakának mintegy eredményeit mutatja már.
Mindenemet a költészetért!
Mindenemet és mindenkimet! -
kiált fel egyik versében, s én nagyon hiszem: ha megteszi, nem történik hiába.
Nyugat, 1937. november
Forrás: Radnóti Miklós művei (Budapest, 1978.) – Bírálatok
Radnóti Miklós: ÁRKON, BOKRON ÁT – Keszthelyi Zoltán versei
Napot keresgélünk az égen,
mi lobogunk érte cserében. -
Sűrű növények raja lépked:
járunk vele ezer vidéket. -
írja Keszthelyi Zoltán könyvének versében. Gyöngéd szeretettel, gondosan válogatott képekkel bomlik a vers, menete nyugodt, a dallam végig zavartalan, és utolsó versszakában az alaphangulat szerencsésen jut tetőpontra:
Fáradt fejünk fatörzsre bágyad,
cirógatják a könnyű ágak.
Az idő, mint hulló levélke,
homlokunkra ernyedten ér le.
A pontosan elhelyezett kicsinyítés és a befejező verssor szándékosan suta nyitottsága olyan költőt sejtet, akinél az ihlet erős tudatossággal párosul.
A könyvről, a versek összességéről kapott benyomás már nem ilyen zavartalan. Sokszor szavakba, még többször képekbe fullad, a nyelv nem mindig ott ékes, ahol a vers kívánja, néhol pedig túlírja a versetszülő indulatot. Mint a feladatot, úgy folytatja ilyenkor fölöslegesen a verset, bár az ilyen részletekben is fölragyog itt-ott egy-egy sikerült kép vagy hasonlat.
Természetlátása benső, szerves, legszebb darabjaiban sikerült teljesen a lélek valóságát ábrázolnia. Képalkotásával, a tájnak, mint a társadalom jelképének forradalmasításával, nem jár mindig a maga útján, de a mástól tanult személetet ezekben a versekben is saját ötleteivel gazdagítja. Képalkotó készsége erős, képzelete színes és megvesztegetően változatos. A képzavar azonban a gazdaságosság hiánya miatt nem ritka. Elgondolkoztató példa erre a Megszoktad már című szép versének utolsó szaka:
Mint ritka érem, úgy villog feléd
egy régi hír a percek tűfokán -
És nézelődöl selymes szó után,
hogy nálad hagyja égő énekét.
De ha egyet lapozok a könyvben, már egyszerű, világos képekre bukkanok és meggyőző, tiszta hasonlatokra:
S hull csendesen a szürkélő pehely,
a békés nyájon borzongás seper:
jeges ecset keményen festeget
az ég vásznán fekete felleget,
mi ott marad a halvány nappalon,
mint bánat a gyűröttes homlokon.
Az Égett föld teljes és kerek látomásában pedig hibátlanul valósítja meg költői elgondolásait. Ez a verse, a hír és a címvers a legszebbek könyvében.
A félelem és a döbbenet szinte gyermeki őszintesége és borzongása csap ki ezekből a versekből és az a fojtott dallamú, szomorú hang, mely Keszthelyi sajátja:
Az éjszaka kézenfogott,
száraz vetésre vezetett,
láttam a szendergő szegényt,
a fagytakarta kerteket. -
Falak mögött bujkált, lapult
a hold, az árnyék és a zaj
és süvített a rettegés,
mint a váratlan zivatar.
Egyenetlen költő, de mai hibáiból könnyek válhatnak erények fejlődése során.
Nyugat, 1937. október
Forrás: Radnóti Miklós művei (Budapest, 1978.) – Bírálatok
Radnóti Miklós: Három asszonyköltő - B. Radó Lili, Urr Ida és Debreczeny Lili új verseskönyvei
B. Radó Lili - Urr Ida
Három asszonyköltőről való beszámoló elé természetszerűleg kínálkozik Gellért Oszkár versének címe: Asszonyok, mit visztek magatokkal? Az asszonyiság, mint versteremtő és formaalkotó elem szépen mutatkozik meg a három, véletlenül egymást mellé került és értékben is különböző verseskönyvben. A három közül kettő tudatosan és sorsotvállalón asszonyköltő, de mindhárman felelnek valamit az idézett kérdésre. Az asszonyiság vállalásának, a sajátos lázadás felmutatásának, az önkifejezésnek és a költői kifejezésnek mértéke és sikere természetesen egyénenként különböző.
B. Radó Lili költészete lázadásnélküli önkifejezés, formakeresésében is a legkisebb ellenállás irányában halad. Úgy érzem, éltem című új kötetének a tudatosan asszonyi magatartás és elégikus hangjának lágy tónusa ad egységet.
Szerény és megbízható költő, finom képeit és nyelvének tisztaságát azonban néha megzavarja a vers menetének tétovasága. A lélekállapot ábrázolásában sokszor szinte megdöbbentően hiteles. Jó megfigyelő és sajátosan asszonyi megfigyelései akárhányszor nyers pontosságukkal sem zavarják a verset. Formakészségét és egyszerű költőiségét szépen jellemzi a következő néhány sor:
Én meg ülök cellámban egyedül,
s mint szerzetes, vagy halványarcú nővér,
egyre iniciálét rajzolok.
Égő pirossal J betűt, ez Jézus,
békült kékkel M-et, ez Mária,
arany, bíbor, ezüstös Ú-t az Úrnak.
Könyvének legsikerültebb darabjai a Nyárutó, a Gyermek a röntgenszobában és a Magányos asszony címűek.
Urr Ida Nincs kenyér című könyvében apró, impresszionista versvázlatok váltakoznak a költői naturalizmus alapos és részletező strófáival. Kész formákat variált, de verselő készsége erős, és költői gyakorlata rendszerint simán segíti át a vers szakadékain. Magatartásában kevés az asszonyi, témaválasztása és nyelve – asszonyköltőnél ritka jelenség – Ady erős hatását mutatja:
Magyar kő sohse érjen engem,
mert visszavágok!
Bennem százszorosak a magyar szenvedélyek
s a lángok.
Debreczeny Lili önmardosó lélek, állandó bűntudattal és bocsánatkéréssel. Három közül ő a legindulatosabb, lázadó és programonsan asszonyi.
Elnézem képedet itt a Nagy-Beöthyben
s keresem veled az összeköttetést
közös sorssal járó közös szívverést,
asszonyköltő egy messze század végén!
Fel foglak kelteni, ki alszol békén,
emlékezéssel felmelegítelek,
életre hozlak s lángomtól kigyúlva,
arcod, szemed lobot fog vetni újra, -
írja Ujfalvy Krisztináról. Ráskai Lea emlékének szentel verset, régi asszonyokról ír, az egyrétű lélek egyszerűségével lázad és nyugszik meg sorsában:
Rabok vagyunk mi, nők, megkötöznek szomjú vágyaink
utánad, szegény, letiport mai férfi,
aki mégis, mégis csak, csak férfi vagy:
erő és diadal.
Intellektusa erősebb, mint nyelvkészsége, és az indulatot nem sikerült mindig verssé váltania; ugyanakkor a vers, azaz inkább viszonya a vershez erősen foglalkoztatja. Versek a versről címmel ciklust is közöl. Indulata és fölfokozott hangja gyakran árnyalatnélkülivé és egyhangúvá teszi, néhány versében azonban a sajátosan asszonyi óda szép példáit adja. Könyvének címe AKKORDOK, de a hang,melyet a versek olvasása után emlékként magával visz az olvasó, inkább a kürt erős, egyszínű zúgását idézi.
Nyugat, 1937. szeptember
Forrás: Radnóti Miklós művei (Budapest, 1978.) – Bírálatok
B. Radó Lili (1896-1977): Messze szálló dal
Társam, aki nélkülem társtalan
bolyongsz a nagyvilágban, mondd, Neked
sohsem jutott eszedbe az, hogy én
kisérhettelek volna utadon?
Sohsem gondoltad azt, hogy valahol
van egy szekrényke dal, amely Neked
szeretne megcsendülni legelőször?
Nem gondoltad, hogy egy virág Neked
bontaná ki tavasszal szirmait
és van és él, és ajkaidra vár,
hogy ők szívják be ifjú illatát?
S nem gondoltál arra, hogy lesz idő,
mikor elfáradt, ezüstös fejed
jól esnék valahová lehajtani?
Forrás: Uj Idők 38. évf. 8. sz. 1932. febr. 21.
2026. aug. 19.
Haits Géza: Csinszka, a múzsa képben és versben
A mai kor elégtételt szolgáltat immár Júliának és Csinszkának, Petőfi és Ady, a halhatatlan költőférjek új frigyre lépő özvegyeinek. Rokonszenvvel szemléli vívódásukat, tragikus sorsukat és elismeri elhivatottságukat, hogy segítőtársai lehettek a géniusznak. És még tapsol is Csinszkának, aki így üzent Júliának:
Nagy földrengésben vesztettük elő őket
s árván vergődtünk sorsunk tört hajóján…
… Nyugtalan évek föltisztult ködén át
halott testvér, nyújtsd felém kezed,
elvérzett hősök csillagfényes útján
az utunk egy közös sírhoz vezet.
Márffy Ödön Csinszka-képei a megszólalásig hű, életre keltő képmások. Ahhoz is, aki sose látta, nem ismerte, még csak nem is hallott felőle, közel hozza cikázó személyét.
Márffy, aki tussal, ceruzával vagy krétával, akár víz- és olajfestékkel űz varázslatot, mindig tökéletes technikai biztonsággal azt a Csinszkát idézi, akit verseiben Ady halhatatlanná tett, és aki, íme, bájos villanással a képzőművészetbe is bevonul.
Pár ceruzavonással elénk libben az egyik rajzon, hetyke, fiús mozdulattal virágot tartva maga előtt, mint fiatal leány, fitos orrával és bámész, nagy szemével várja az álmok ígéretét. Őszinte verssorai jutnak eszünkbe:
Fiú volt, vagy lány? Nem fontos. Valaki volt,
Okos, hiú, kalandéhes és kalandvágyó…
Magával és mással is játszó.
Egy tusrajz, gyengéden jelezve a nyak karcsú vonalát, félprofilos arcán a megszállott tekintetét és kíváncsi száját emeli ki. Az egyik akvarellen, napfényes lombsátorban, leányosan és ábrándosan néz, a remény keskeny ívén, a vágy és a beteljesülés szakadéka fölött. Egy másik akvarell. A délután sejtelmes, se korai, se késő órájában, amikor legerősebb a kísértés és legtehetetlenebb az akarat – s ő sóvár, könnyes szemmel néz maga elé. Haja a nap rézsút fényétől vörösen lángol, kezét maga elé szorítva, összekulcsolva tartja, felzárkózó, egy váza alakját öltő, két gömbölyű karján. Tágra nyílt szemmel, átszellemülten kacag is, sír is. Révületben él. Mint verses önportréjában vallja:
Mikor melléállott a párja,
Ős titoknak pattant a zárja.
Lázban égett két nagy szeme,
könnyes, szürke gyerekszeme.
Tétlen kis keze két virág,
hamvas teste tavaszi ág,
fejére aranylott a nap
és ő lángolt a nap alatt.
Mellkép. Szembenéz. Arany a haja. Halavány, lányos az arca. Ajka kényes, büszke, durcás, de a szélén alázatos mosoly bujkál. A szeme meleg, csodálkozó, önfeláldozó – ihlető és igéző. Gyöngysor a nyakán. Maga a várakozó, édes nyugalom. Adyt idézi a portré:
Aranyhaja a gyöngy-szeme van,
Pihegő, simuló Csoda az én lelkem,
azért viszem oly büszkén
Istent és Időt megcsalón, érdemelten.
Tajtékzó, kék háttéren, sárga hajjal, átvirrasztott, árkolt szemmel, nagyon komolya, mélyen elgondolkozva, maga elé meredve ül, kiszakadva az időből, mintha saját magát nézné, idegenül, felülről, messziről:
Mikor mindenek vesznek, tűnnek,
Tarts meg tegnapnak, tanúságnak,
Tarts meg csodának, avagy bűnnek.
A mályvaszínű karosszékben, komor öld ruhában ülő Csinszka-kép: Márffy egyik legigényesebb portréja. Lenyűgöző a kép kifejező szépsége. Jobb kezével feltámasztott állal mereng Csinszka, elszontyolodottan, mint egy kisöreg, vagy egy rakoncátlan gyerekleány, tehetetlenül és ellenállhatatlanul. De legszebb valamennyi között az utolsó kép, a már elköltözött ihletőről, két nagy géniusz igaz társáról, a Múzsáról:
Szívemben indem százszor újhodt,
Mert vakítóbb örömtüzeket
Még másnak a
Sors sohase gyújtott.
Az ablakban ül, mely a végtelenre nyílik, ünnepi díszbe öltözött párkányon könyökölve és felnyúló karjaival kagylóalakban fogva össze a fejét, virágkehelyhez hasonlóan. Oltalmazó kéz a vállán. És mögötte a sötét háttérben egy álló férfialak elmosódó árnya. Az arca hasonlít Adyhoz is, Márffyhoz is. Gyönyörű búcsú Csinszkától.
Forrás: Nők Lapja XI. évf. 47. sz. 1959. nov. 17.
Leonyid Martinov (1905-1980): Az első hó
Elment még késő délután,
Szólt:
Dolgom van. Ne várj!
Lehullt az első hó puhán
S fehér lett utca, táj.
A kioszkban egy telt pohár
Bor állt az asztalán.
„Dolgom van…” mondta egyre már -
És nem az én hibám.”
A térről még telefonált:
- Alszol?
S hallotta: - Nem!
- Nem alszol? Akkor mit csinálsz?
- Szeretlek, kedvesem!
… Másnap, déltájban ért haza,
Tizenkét óra volt.
Körülnézett; a kis szoba,
Mint erdő ráhajolt;
Mint erdő, ahol feketék
A törzsek s az az ág
És sötét valamennyi kép,
A sarkok – éjszakák;
Sötétszürkék a fotelek,
Hallgatnak körbe’ mind…
Az asszony némán, búsan állt
És lehajtott fején
Egyszerre látta, mit talán
Az maga sem tudott:
„Az első hó” arany haján
Fehéren csillogott.
Végigsimítva kedvesét
Akkor értette meg:
Kinek aranyát szórta szét?
Kiével fizetett?…
Azt kérdezte:
- Mi van, szívem?
- Semmi,
csak hó esett!
Ford.: Jobbágy Károly
Forrás: Nők Lapja XI. évf. 1. sz. 1959. jan. 1.
2026. aug. 16.
Lauka Gusztáv (1818-1902): Románcz
Őszi alkony, őszi alkony,
Hűvös esős őszi alkony,
Vasárnap van nem dolgoznak
Vecsernyére harangoznak.
Összegyűl a falu népe,
Ifja, vénje, rútja, szépe.
Úr, és paraszt, gazdag szegény,
Csendesen az egyházba mén.
A ifjak tisztán csinosan,
A leánykák virágosan,
Piros ruha és czipébe,
Csak Juliska feketébe.
Neki szép virág sem kellet,
Elhervadna szive mellett,
Rozmarint tűz kebléhez
Az illik fájó szivéhez.
Enyhülést kér fájdalminak,
Meghallgatást imáinak,
Örök nyugtot kedvesének,
Kit a harcban megölének.
Őszi alkony, őszi alkony,
Hűvös esős őszi alkony,
Vasárnap van nem dolgoznak
Vecsernyére harangoznak.
Forrás: Magyar írók albuma. Geibel Armin bizománya. Pest, 1856.
Gyulai Pál (1826-1909): Tavasz-éj
Mért alusztok? Jó és szép alunni,
De álmodni?… könyben ébredünk.
Szebb az éj, a szép tavasznak éje;
Viraszt a sziv és megnyilik mélye,
S bánat nélkül mélyen érezünk.
Ezüst fátyolt von a hold sugára,
Mellyet néha meglebbent a szél.
A nyugvó természet föl-fölérez,
Mint hű anya kedves gyermekéhez,
Álmodik és édes szót beszél.
Ing a lomb s egy egy virágot hullat,
Mint tünékeny muló ifjuság,
Fölcsicserg az álmodó madárka,
Talán fáj, hogy holnap nem találja.
Ha egyik hull, nyíl majd más virág.
Fénybogárkák ragyognak a fűben,
Csillag fönn és csillag ide lenn.
Sötét az éj, sötétebb a bánat -
Oh csillagfény, melly homályán áthat,
Sugározzál földön és égen!
Tó és csermely ébren álmodoznak,
Kebelökre ifju lomb hajol.
A tó busan és fájón megrendül,
Mig a csermely víg csevegve zendül,
Bú- s örömhang lágyan összefoly.
Illatot hord a völgyek fuvalma,
Egyik virág másiknak izen.
Mint eseng, mint vágy e hő lehellel!
Mint susog a nyiló kelyhek mellett
Hivó hangod édes szerelem!
Mint emlék a boldogabb időből,
Bérczek ormán pásztortűz lobog.
Most magasan csillagokkal játszik,
Majd lehull és elalunni látszik.
Oh lobogj! Míg hajnal jőni fog.
Milly csöndesség, még is mennyi hang szól,
Milly homály és mégis mennyi fény!
Fény- homályból mennyi kép kifejlik,
A hangokban mennyi titok rejlik,
S mint szövődik bűvös sejtemény!
És a szív olly lassan csöndesen ver,
Nyugszik benne inden indulat.
Szelid álmok bölcsőjén ringatva
Csak egy csöndes mély érzés virasztja.
Jobb és hivebb, hőbb és ifiabb.
Forrás: Magyar írók albuma. Geibel Armin bizománya. Pest, 1856.
Dózsa Dániel (1821-1889): Dózsa Lajos emléke
Való tehát a hir szegény jó testvérem,
Hogy te is elestél a bus csatatéren!
A bus csatatéren, hol király és haza
Örök romlásunkra szembeszállott vala?
Oh midőn mint boldog gyermek hajdanában
Játszadoztunk együtt atyánk udvarában,
S majd mint érző ifjak füztünk reményeket,
Tisztelve a királyt, szeretve nemzetet,
S mennyekig ragadt fel sok szép álmodásunk,
Beh nem is véltük, hogy illyen lesz válásunk.
Mért hogy nem lehettem a te oldaladnál
Testvérem – utolsó szempillantásodnál!
Hogy a dárda, melly kebledet átdöfte,
Járta volna az én szivemet is össze.
Mért hogy, mint kik mindig egyiránt éreztünk,
Nem egy kézcsapástól, nem egyszerre vesztünk!
Oh a forradalom rémes egy szörnyeteg
Dúl, rombol és szerte tép ezer sziveket.
A czél a mellyért te harczi sikra szálltál
Csalt, de nem az érzés, mellytől lángra gyultál.
Hol vagy? Hamvaidat hiába keresem,
Megmutatni senki se tudja azt nekem.
Sír föd? Vagy a vadak eledele lettél?…
Csak annyit tudnak: hogy a csatán elestél.
Elestél, elestél, s hálátlan csatában!
Hallgat rólad a hir széles e hazában,
Oszlopot nem emel néked az utókor,
Sőt talán fejedre hűtlen átkokat szór.
Mért hogy hamvadat föl nem kereshetem.
Fiatal cserfával be nem ültethetem;
És föl ne metszhetem annak oldalára:
„Honért és királyért szent a hős halála!”
Képzelem mint törtél harczi tüztől égve
Az óriás karu kemény ellenségre,
Vitézid szétverve egyedül hagyának,
Egyedül törél a kozákok hadának.
Képzelem testedet összemarczangolva…
Hány helyt járhata át a muszkák golyója?!
Milly kinos keserves lehetett halálod
Mig nemes lelked a mennyországba szállott.
Te szomjas lehettél, s nem volt egy barátod,
A ki enyhitette volna, szomjuságod,
Kinokat szenvedtél s szülőd és testvéred
Végső perczeidben nem vigasztalt téged! -
Vajha az egekből lenézvén hazádra,
Nem og köny fakadni ott is szempilládra.
Tán hazánk tavasza ujra eljöhet még!”
Nem olly rosz a király millyennek festették.
Ő is a népeknek adott szabadságot,
És a nemzeteknek jog egyformaságot,
Ezt kivántuk mink is mindörökké ketten,
Ezért küzdtél te olly kétségbe esetten.
Ha így tudta volna, királya mit akar,
Nem szállott volna ki csatára a magyar.
Elrendeztük volna ezt a szép országot,
Mellyért annyi vér folyt, annyi hős csatázott.
A király s a haza szép összetartással
Egyet értett volna a jóban egymással,
De a félreértés folyté s foly szünetlen,
Mert sok keserüség van még a szivekben,
S annyiban boldognak mondhatod halálod,
Ha nem kell siratnod szenvedő hazádat.
Forrás: Magyar írók albuma. Geibel Armin bizománya. Pest, 1856.
Ismeretlen szerző: Karácsony éjszakáján
Karácsonyéje van, messze még az éjfél,
Meleg tűzhelyénél együtt ül sok család,
Ki ne emlékeznék a boldog perczekre?
Ki nem virasztott még karácsonyéjszakát?
Megemlékszem én is… elkerül az álom.
Hol az én tűzhelyem? Hol az én családom?
Miként a temető, szobám ollyan csöndes,
Árva sohajtásként elhangzik kérdésem,
Csak egyedül vagyok, s lehajtván fejemet
A hamvadó gyertya lobogását nézem.
Hamvadó örömök halavány viszfénye
Miért világitasz multam emlékére?
Könyet, forró könyet érzek szemeimben,
Anyám, hogy letöröld, édes anyám hol vagy?
Miért nem ölelsz meg kedves kis hugocskám,
Enyhitő szavaid mért nem vigasztalnak?!
Barátim miért nem fogjátok kezemet,
Hogy ne fázzam, oh hogy érezzek meleget?!
Zug a szél… hadd zúgjon, itt ülünk mi vigan,
Nyugalmas szobában, meleg tűzhely körül.
Beszélünk, dalt mondunk, emlékszünk, remélünk;
Lelkünk felmelegszik, és szivünk úgy örül.
Megmegmozdul a hű eb ajtónk küszöbén,
Mintha örömünkön örvendene szegény.
„Ülj mellém hugocskám! Oh bátyám ne menj még,
Ne tedd el még széked a kandalló mellől,
Beszélni akarok sokat, igen sokat
Ragyogó álmakról, boldog szerelemről.
Ah de nézd jó anyánk elaludt karszékén,
Tán fölébred szavunk hangosabb beszédén.
„Nem alszom gyermekim… szelid álmok helyett
Szememen az öröm könyei remegnek.
„Ha te sirsz jó anyánk akkor mi is sirunk,
Mert a könyek nem jót rosszakat jelentnek
„Csakhogy együtt vagytok;t öbbre vágyam nincsen:
A szegény árvákat megáldja az isten.
De hova tévedtem?… oh hova tévedtél
Milly boldog vidékre nem felejtő lélek?
Inkább imádj istent, hogy legyen kegyelmes
És vegye el tőled e fájó emléket,
És ha ár kell érte: adj reményt, vágyakat,
Mindent, mi a multból még talán fenmaradt.
Sirját sem láthattam az édes szülőnek,
Jó testvéreimnek alig hallom hírét;
Talán kis házunk is eddig összeomlott,
S a hű eb sem őri többé már küszöbét.
Barátim szenvednek idegen földeken.
Élsz-e vagy meghaltál szerelmes kedvesem?
Oh családi élet… szép családi élet,
Édes csöpp az élet keserü vizében,
Biztos rév a szívnek szélvészei között,
Védpaizs a sorsnak csapásai ellen,
Isten ajándéka, ember boldogsága.
Erény termő földje, örömök forrása!
Visszajösz-e hozzám?… jösz-e még valaha,
Elepedt lelkemhez, szomju vágyaimhoz,
Mint a pásztorleány, ki kunyhójából a
Puszták vándorának jó szót és italt hoz?
Életem utjain őrködsz-e felettem?
Szelid koporsómhoz te vezetsz-e engem?
Zug a szél… hah mint zúg! Milly busult haraggal.
Özvegyek siralma, árvák sohajtása.
Némulj el bánatom, hisz nem egyedül vagy
Sokan vannak veled e széles hazába’.
Ablakot nyitok ki, szemem az égbe néz:
Sötétebb az éjjel, jobban zug a szélvész.
Gy……..
Forrás: Magyar írók albuma. Geibel Armin bizománya. Pest, 1856.
ÁPRILY LAJOS (1887-1967)
Az épületnek két nemes kőanyaga van: az emlék és az erdélyi természet.
ódon tető-sorok.
Felettük őrködő hegy,
az Őrhegy mosolyog.
Az esztendők ívelnek,
a vén idő forog.
Redős Őr-Gullivernek
az arca mosolyog.”
borzong az ákác, mint a nagybeteg,
s átrémlenek a szomszéd utcasorból
a lenge leplű házkísértetek.”
és fátylosok, mint őszutón a hold.
Aki viselte, csöndes és leányos,
vagy férfias, de gerlelelkű volt
Halk utitársak, kedves alakok,
arcukra enyhe békefény világol.
Kezükben könyv, virág vagy sétabot,
amint kilépnek emlékfélhomályból.”
s a nagy kerék künn sóhajt és zokog.”
kíváncsi kedvvel néztük, mennyit ás,
és nem volt több, mint kedves tűzijáték,
halottak napján a világítás.”
nem borzongató,
több súlyt alig hord,
mint az este szó.”
egy régi hang: a csermelyé
és azt csörögte: „mindörökre
tenger felé – tenger felé…”
habnyugtató és tiszta tó.
Nem ás, nem ont és nem kering -
csak ring s a lelkem benne ring…”
hózuzmarát szitál az ág le rája,
félálomban lát nyár-illuziót
s olyankor szól althangú fuvolája.”
Egy helyt azt írja, hogy „a bükkös-erdő bús elégiája szép mint a halál és a szerelem”. Akik szeretik és értik az erdőt, azok átérzik e sor igazságát, de Áprily még azokat is meg tudja győzni, akik az erdőt nem ismerik. Hallgassuk meg, milyennek tudja ő ezt az októberi elégiát?
Közöttük láthatatlan kéz kaszál.
Az ágakról a fölrobbant rigóraj
tengődni még a holt irtásba száll.
Lombját a gally, nézd, mily kimélve ejti,
holnap szél indul döntő támadás,
holnaputánra minden elfelejti,
milyen volt itt a végső lázadás.
Mint gyertyacsonkok, roppant ravatalnál,
tönkök merednek dúltan szerteszét,
s a nyár, ez a kilobbant forradalmár,
vérpadra hajtja szőke szép fejét.”
Ez a természet azonban nem akármely természet! Egyik versében a svájci tömegsír magyar halottjával ezt mondatja: „Olyan mindegy, melyik kapun suhanunk át a végtelenbe…” A halál és a jövő szempontjából igaza van, de az élet nem tud elidegenedni attól a kaputól, amely a természet és élet szépségeit a lélek elé tárta: a hazától. Áprily Lajos szeretheti a tengert, elábrándozhat a feldkirchi temető ciprusai alatt, de az erdélyi hegyek között van otthon, ott telik meg a lelke, ott feszül hangszerré lelkének húrja:
és a históriát hallgatom:
egyetlen transsylvan hősköltemény.”
átölelem a hullám-horizontot,
s tetőit, többet száznál és ezernél -
s titokzatos szót mondtam akkor: Erdély…”
botvert, esővert, hajszolt kis család,
de verten, s út porába lankadóban
hozták a lankák hűvös illatát.
Az egyik összecsukló lábbal épen
az útszélig vonszolta el magát,
és rám nézett és harmatos szemében
vád volt, riasztó, karvalykarmú vád…”
Az erdélyi természet szépségét még egy vonás gazdagítja: a nép képzeletének mesefátylai. Áprily képzelete is érti ezt a mesefátyol-szövést, ezért festi a tanya estjét kisfiának mesehangokon:
A házak esti fényben állanak.
Kapu kitárul, hangos pásztorok
piros arcáról izzadság csorog.
Itatnak. Fejnek… Majd kiköt, pihen
ember meg állat álom öliben.
A színfedélen varju szundikál,
a hold reá aranyködöt szitál…
És hirtelen – csalódás? Látomány?
Halk reszketés fut át akis tanyán.
És csöndesen megindul felfele,
a jegenyefa lesz a tengelye,
s remegni kezd, rezgő csudát zenél
hétezerhétszázhetvenhét levél.
És ami nappal józan és sivár,
mesefészek lesz, bűvös ősi vár.
S forogni kezd, mint egy búgócsiga,
ott alszik benne Csipkerózsika.
A vén magtár ma tündér-táncerem,
a kert aranygyümölcsöket terem.
A pocsolyákon gyémántfény remeg,
kuruttyolnak a békahercegek…
Palánk tövéből égre nő a hab
és Póli néni seprünyélre kap.
Táltos-tüzet zihál a vén gebe,
begyógyul minden ostorvert sebe,
s száguld a pásztor, a kis Lucián
Maros vízen, - az Operencián…
Az ősi várban kedves mesenép
így éli mókás tündér-életét.
Táncolva lejt, nevet, vígan lakik
holdfényes éjszakában hajnalig…”
dalolva, mint a húr örül…
A bánat fekete kutyája
sötét ívben körül-kerül.
Riasztgató mozdulatomra
alattomos körrel kitér.
Öreg házak során lapulva
alkony felé hazakisér.
Sugártalan könyvtárszobában
elér, babonásan megáll
s fekete álarcát ledobja:
a – halál!”
hol a halál nagyon zenél,
sziromtalan csokrot kötöttem,
piros bogyó, piros levél.”
2026. aug. 15.
REMÉNYIK SÁNDOR (1890-1941)
Abban a versben, amelyet CSAK ÍGY című kötetének az élére helyezett, ezt írja: „Hogy miért csak így: Ne kérdezzétek; Én így álmodom, Én így érzek. Ilyen messziről, Ilyen halkan, Ily komoran, Ily ködbehaltan, Ily ragyogón, Ily fényes vérttel; Üzött az élet, S mégsem ért el. Menedékem: A nagy hegyek, Az élet fölött Elmegyek; S köszöntöm őt, ki zajlik és pihen: Én, örök vándor, s örök idegen.” Ez az élettől elvonuló, az élet szomorúságait jól ismerő lélek a természet fenségeinek csodakertjében érzi jól magát; a szava csendes, szomorkás, de színes, ragyogó,- íme az önjellemzés, amelyet a költői művészet egy rövid kis dalba tudott kikristályosítani. A lelket ez a dal csak nagyjában vázolja elénk, de jellegzetes egyéni volta ebből is elénk tűnik. Másutt így írt:
Közted s közte, mint egy tündérfátyol,
Lebegjen a távol…”
Ez az igézet -
Ó de ez mélyebb, mint a szerelem,
S több, mint az élet!”
Az egyetlent, az igait, nagyot,
Akinek én csak szolgája vagyok,
Aki majd tüzzel, lélekkel keresztel
És hódit lanttal, karddal és kereszttel,
Őt várom, őt, a igazit, nagyot,
Mert én fáradt vagyok,
Mert én gyenge vagyok.
S ó, mert nem én vagyok az igazi!…”
És ez a hivatás áldozat is az ő nemes lelke részéről: hisz’ neki is van szeme, neki is látnia kell a magyar végzet szomorú beteltét; benne is fölforr a kétség, amíg honfitársainak „az üdvösség borát és az örök életet prédikálta.” Nehéz harc az, amikor a lélek mélyén gyöngének érzi önmagát, amikor akarni-élni elfogy az ereje, és a hivatás mégis hitet, magyar bizalmat követel lantjától. Ilyenkor aggódó szíve a kötelesség mázsás Kanti szavába kapaszkodik: „Áltass, hogy tennem kell, amit teszek.” És küzd önmagával, küzd a kétely ellen – miközben a harc fegyvercsörgése csendes dallammá csitul el. Ez az igazság keserű csalódásával küzdő, szent hivatás parancsába kapaszkodó lélek a maga önfeláldozásában nemcsak megkapó, de fenséget érintő szárnysuhogtatásával egyszersmind fölemelő.
A csendes őszinteség, a világ és élet problémáinak békés bogozása a vadvizek zúgása mellett fakasztja legszebb dalait. Itt, a természet ember-nemjárta magányában minden külső teher és kötelesség leszakad róla és az istenes ember lelke felröppen az ég magasába. Természeti képeiből, az egész kis költeményfüzérből az ember egy szép tájképkiállítás csendjébe képzeli át magát, - ilyen lehetett a Barbizoniak kiállítása, amikor Millet vagy Chintreuil egy kis gyűjtemény bemutatásra hazalátogatott. Nem ok nélkül mondom Millet nevét: a LOVAS FAVÁGÓ nem más, mint lantzenére áttett Millet-kép. De Reményik természetszemléletében kevesebb helyet foglal el az ember, mint a Barbizoni festőkében: ő az emberi lelket a természetben éli meg és a magyar líra természetérzékét egy egészen új, bensőbb és melegebb hanggal gazdagítja. Nála a természet fenséges, de kegyes: hatalmában megdöbbentő, szeretetében kedves, de az egészet az aeternitas napja ragyogja be, hogy az árnyék-ember a aga gyilkos árnyékvetését annál szomorúbban érezze. Nincs e kis költeményekben több, csak a valóság, de a valóság nekilendíti az ember lelkét
De most jő a szél -
És elkezdi a fenyves idefenn.
Ifjú cserjék vad sörénye lobog
És az öreg fenyők
Inognak méltóságosan,
Azután semmi hang.
És felhallatszik újból a patak.
Egy szélroham -
S a fák folytatják, ahol abbahagyták:
Mi történt kétszáz esztendő alatt.
És új szünet.
Ez a sajátos természetérzék Reményik sajátos lelkének természetes vonása, amilyen természetes nemes szemérem, csendes szomorúsága, békés problémavilága. Ezek szabják meg költői kifejeződését is: a dal zenei eszköz a kezében, a dallama a témához idomul, mert a témával együtt születik. Tiszta és világos, csendes és szép, vonzó és szuggesztív. Márpedig akinél a lélek és forma összhangra talál, az lélek szerint való, igazi poéta. Reményik Sándor az!
KOZMA ANDOR (1861-1933)
Ahogy a ma embere a XVIII. század fordulójának magyar nemesét Berzsenyi Dániel és Kisfaludy Sándor költészetéből tudja a leghívebben rekonstruálni, ahogy nekünk a két poéta önvallomásai az 1800 körüli idők tiszteletre méltó nemes emberét revelálják, olyan őszinte és beszédes forrás lesz a XIX. század fordulójáról az a költői termés, amelyet Kozma Andor kötetei foglalnak magukban. A világháború és a forradalmi okulások ezt a magunk megélte századfordulót a történelem távlatába tolták: jelenünk ilyenné formálódásának okait és fázisait teljes világossággal látjuk benne, és mivel a nehéz napon önismeretre is megtanították, elfogódás és jobb vagy bal irányban való minden elfogultság nélkül tudjuk szemlélni, minden szemrehányás nélkül tudunk ítélni felette.
De vajon nem igazságtalanság-e, ha egy poéta arcképének megrajzolásánál ilyen, alapján a művészeten kívül álló szempontból indulnak ki, ilyen társadalomtörténeti háttérbe próbáljuk helyezni az írót? – Vannak poéták, akik poézisükben csak a l’art pour l’art gyönyörködését szolgálják, akiknek nincs más céljuk, mint a maguk lelkének poézistartalmát művészeti formába jegecesíteni. A maguk korának ezek is önkéntelen megnyilakoztatói: az elvont klasszicizmus hívei, Kazinczy vagy Stephan George éppúgy, mint a romantikus mesék álmodói, a DÉLSZIGET poétája vagy a HINKERL, GOCKEL UND GACKILEIA mesélője. A művészeti program, akár tudatos, akár tudattalan, mindig hitvallás is, hiszen az embernek legmélyebb vallási problémájából, az egyén és a mindenség viszonyba állításából fakad ez is. Kozma Andor azonban – költői termésének kilencben százalékában – egyenesen a társadalmi-politikai kérdések visszhangoztatója: költő és politikus egy személyben. Alapjában egész költői pályáját híven intonálja első ismertebb kötetének bevezetése, amikor ezt vallja: „Nem mint költő, nem is mint politikai költő, hanem mint lantos államférfiúáll előttem;mint egy ritka eszű, ritka erejű ember, aki a magyar versalakot oly tökéllyel kezeli, mint az élő költők közül senki”.
„Valaki szenved, akit szeretek -
S komornak érzem én az életet,
Mint hogyha tornyos hullám tetejérül
Völgynek rohanna csolnakom:
Zuhan a kedvem rémülten, vakon -
Szívem vonaglik, elmém majd megőrül”
írja HULLÁM című versében magáról: valóban, költészete mindig ilyen erős érzelmi meghatódás alkalmiságából sarjad. Nem külső, csinált alkalmiságból: Kozma Andor a legszebb értelemben vett alkalmi költő, akinek emberszeretettel állandóan telített szíve a külső élet alkalmiságában csak a külső kifejeződés ihletének a megindulását nyeri. „A költő eszmés, néma báb, ha nincsen alkalom.” De csak olyan alkalomra ad rezonanciát, amely lelkének érzelmi tartalmával gyökerében kapcsolódik össze. Költészetének megértésénél tehát alapkötelességünk ezt az érzelmi tartalmat elemezni.
Kozma Andor maga uralkodó tartalmul a szabadságszeretetet jelöli meg. Ez a szabadságszeretet még a múlt század negyvenes éveinek az öröksége, legközelebbről Eötvös József báró demokráciájának a rokona. A talaja tehát a humanitárius érzés, az az emberiesség, amely emberi jogot óhajt minden emberi teremtménynek. Emberiessége két irányban differenciálódik: a bénító kötelékek ellen harcban és a társas életre teremtett ember szabadságának a megbecsülésében. Szeme a földi élet emberét látja csupán, gondolata a földi élet határán túl nem száll: szívének társadalomjavító törekvései itt a földön akarnak mindenkit kielégíteni. Első követelése tehát, hogy mindenki kapja meg a neki szükséges életfeltételeket. Ez az alapjában arisztokrata-lélek volt a század végén a munkások helyzetének legnemesebb siratója. Nincs költőnk, aki a Tiszák politikáját nagyobb hévvel ünnepelte, és mégis tele van a lelke keserűséggel, amikor a munkásságnak az élettel való vívódását látja. Érzi és hirdeti, hogy a jövőnek fő problémája a szociális probléma lesz, a kenyér problémája, - a gúnyos és komoly költemények hosszú során inti és figyelmezteti századát e kérdés józan és igazságos megoldására. Amikor kilép az assissii dómból és a jogért s kenyérért üvöltöző had felveri áhítatából, ráébred annak a meglátására, hogy a kenyérproblémát többé semmi hagyomány, semmi nemes hit vissza nem szorítja. Igazat ad a nyomornak, amely öklöt ráz a szívtelen jómód kapujánál és odalép a kapuhoz, hogy döngetésével felriassza az önzésbe fulladt álmodozókat. Az igazságot követeli és keserűen látja a magyar úr szemén a százados hályogot, az öngyilkos nemtörődést. Legmelegebb könnye innen sarjad: a magyar úriság öngyilkosságának a megérzéséből. De éppen ezért messze elkülönül Kozma Andor szociális felfogása a programszerű szocializmustól. Az ő hitvallása az,
„hogy a szabadság nincs a sárban,
Nem az anyagnak durvasága,
Nem nyers erővel prédaképen
Magánhaszonra elrabolt kincs -
Fenn magasan, ég s föld között van,
S mindenkié, ki felmagaslik,
Ki tisztább régiókba vágyva,
Emelkedik, javul, halad…”
Az igazságérzet helyes ítéletén kívül a nemzeti érzés is eltávolítja a szocialistáktól:
„Magyarok ők is, - hát mit akarnak?
Mért emlegetnek osztályuralmat?
Mért a gúny minden nemzeti ellen?
Mért veti ezt meg az új korszellem?”
Kozma Andor elsősorban a NEMZET KÖLTŐJE: az emberi problémák mind ebben a nemzeti vonatkozásukban érintik, kapják meg, foglalkoztatják. Magyar szíve az évezredes harcok büszkeségét és az évezredes sorscsapások keserűségét visszhangozza, költészete e két érzésből, a büszkeségből és keserűségből kapja sajátos színét.
„Egyszer volt egy nemzet… Itt volt s ma is itt van,
De ritkább a tündér a ritkult csalitban.
Erdőn sok az irtás, a puszták feltörve,
Kivágva, kiszántva ős mesefák törzse.
Fogytán a szépsége világszép nemzetnek,
Kenyerükért küzdők csak haszonra vetnek…
Ki még itt mesét mond, legyen mindig áldott,
Babért a fejére, útjára virágot!…”
A mesemondó hivatás a magyar történelem legendáinak megújítására készti (A MAGYAROK SYMPHONIÁJA, HERIBALD, A MÁSODIK FEHÉR LÓ), őt is mesemondóvá teszi, de nemzeti érzése a jelen és múlt nagyjaiból is szobrot faragtat vele, hogy a példa neveljen, a nagyság bátorítson, a hit lelkesítsen. Férfieszménye az, „kinek az ÉN szentsége nem cél, s nem ingatag, nem névhiú”. Benne a politikus les szeme és a költő meleg szíve formálja ki a költeményt: ezért lett szatirikussá, s ez teszi a mának leghatalmasabb szavú ódaköltőjévé. A nagyság meglátása a nagyságra nevel, mert „hazánkat nagynak tartani: még semmi, - közös erővel naggyá is kell tenni!” Költészete ezen fáradozik. A századforduló magyarságának minden eltévelyedését, szűkszívűségét, hóbortját sorra veszi, a maga nemes egyszerűségében kikacagja és szavainak olyan meleg szuggesztiója van, hogy gyógyító ereje ellenállhatatlan. Ereje abban rejlik, hogy a saját ember-voltát olyan őszintén érezteti, hogy inden vádjának és szomorúságának nemes igazságát elhiteti. A tiszta közéletnek a sóvárgója és hogy nálunk mindig aktuálisak maradnak ezek az alkalmi politikai szatírák, annak szomorú oka a magyar átok: amely az örökös egymásgyalázást, önzést, lármát és cégérezést, törtetést és idegenmajmolást a vérünkbe itta. Vagy nem lesújtó végzetnek csapása az, hogy – egy példát említek – annyira a mának szól ez a kilencvenes években született verse:
„Az Istenért! – hallgassatok ti
Országgyülési apró emberek!
A nemzett vérig bosszantja,
De meg nem menti fecsegésetek.
Fenségét veszti el a fórum,
És lesz belőle zöldséges piac,
Ha ott kofáknak nyelvelése
Hangzik fel egyre és nem elvi harc!”
Szomorú pillanat lehet az, amelyben Kozma a maga politikai verseinek eredményét kémleli: mint a gazdáé, aki a felkapált földet maga mögött újra gazosnak, még gazosabbnak látja. Amit ő öntözött, a szív nemzetisége, a nemes buzgalom, a bölcs megfontolás, az ősi erény megbecsülése, a józan tanulékonyság, a szent eszmény kultusza, az ernyedés nélküli munka, - hol van ma mindez? És mi van ma mindennek a helyén?
Kozma Andor, a magánember, ugyanolyan tiszteletre méltó vonásokból alakul ki költeményeiben előttünk, mint a nemzet dalosa. A VERSEK (1893) és a MAGYAR SYMPHONIÁK darabjaiból szedhetném össze e színeket: az életvidám, de józan, örömet kereső, de mértéket tudó férfi színezőit. A legmelegebb köztük a családi élet békés boldogságának dalhangja, ennek ez az alapmotívuma:
„Amig a szívünk szép marad,
Szép mindig a világ.”
Nem kapott elérhetetlen örömöt a VÁGYAK NETOVÁBBJA a boldog, közel meghittség, az a kívánság, amely Kozma költészetében a legjobban emlékeztet Arany Jánosra, - de csak azért emlékeztet,mert egészséges magyar szíve az egészségben rokon vele. Van ennek némi ifjú könnyelmű része is („Ne hajhászd s ne kerüld az élvet – legfőbb a csók, dal és virág”), de korántsem epikúri program, hanem egy vidám, derűs lélek túláradása. Az Isten parancsául ő csak a becsületes élet megtartását hallja: az ezen túlmenő vallásosság, az Istenhez való közeledés, az Isten akarata szerint való tökéletesedés idegen neki. A századvég liberalizmusa jellemzi ebben, ahogy annak adott hangot a katolikus papság nekibuzdulásakor, amikor a polgári házasság törvénybeiktatása az aluszékony katolikus öntudatot felébresztette. Kozma Andor ezt a vallásos tökéletesedést, vallásos önnevelést, vallásos lelkületet nem érti; nem fordul vele szembe, de van egy mindenek fölött álló kikötése: „Az életedben báj legyen!” A vallásosság benne csak egy követelményt állít: a szépség megóvását.
„Hívő vagyok. A természet a művészet
Minden szépsége áhítatra késztet.
Ez is, az is az Istentől ered,
Csak az pogány, ki szépet nem szeret.
A természetnek Isten a művésze,
A művészet az ember égi része,
Csak ott, hol szépet alkotó komoly.
Megihletett művészi munka foly
s gyönyörűség a büszke műremek:
Ott élnek égi lelkű emberek.
Hol más se foly, csupán tülekedés,
Ott az anyagban az Isten kevés;
Hol szépet emberség is nem csinálhat:
Az élő ember csak – eleven állat.”
A századforduló liberalizmusának ez a szépségvallása megmarad Isten-hitnek; felette a megközelíthetetlen messzeségben a mindenség létrehozójának hatalmas alakja ködként látszik, de poétánk nem is kontemplál rajta:
„Porszemnyi csak, vagy óriás,
Istent nem ér föl ember-elme!
Az maga tudja, de senki más,
Mi az igazság s mi az ő kegyelme.”
Ezen a ködbenhagyott Isten-fogalmon egy vonást sem tesz élesebbé sem az újszövetség Krisztusának Kozma poézisében való felvetődése (KRISZTUS A GYÁRBAN), sem az a néhány egyháztörténelmi motívum, melyet a magyar protestantizmus múltjából fűz össze. Kozma vallásának csak egy dogmája van: „Van Isten mindenütt”, - szépséget sóvárgó szívének tehát szinte fáj a görög világ Olympusának pusztulása (HÁNY AZ ISTEN?). Azt az erős kapcsot, amely az erkölcsöt a tételes vallás szerint való élettel fűzi egybe, költőnk nem látta, - és ha őszintén megfelelne egyszer arra a miért-re, mely életnevelő programjának csalódásából mered feléje, ezt az okot, a vallásos élet jelentőségének, a vallásos erkölcs fontosságának figyelmen kívül hagyását kellene hangsúlyoznia. Az ok azonban mélyebb, mint a szemlélő gondolná: a magyar protestantizmusnak a magyar politikai élettel azonos jellege, a sérelmek politikájában való elfogódás adja a magyarázatot; ez a közös vonás adja a „magyar vallás” jellegét a protestantizmusnak, olyan jelleget, amely a politikában és erkölcsben uralkodván, Balthazárhoz vezetett. A „lelki protestantizmus” – amint ezt ma egy gárdájuk sürgeti – ezt a pusztító jelleget félrevezeti és a századvég liberalizmusából a vallásos nemesüléshez, Kozma Andor protestantizmusából Vargha Gyula protestáns lelkében vezet. Bárki olvassa ma Kozma Andor köteteit, a megélt tanulságok erre az útra igazítják.
A tartalmi szépsége negyedik birodalma a természet szépségországa. Kozma Andor lantján a természet szépségeinek ihlete ritkábban fakaszt önálló dalt, mint Bárd Miklósén, de a lelkük ebben mégis egyöntetűnek látszik. A természet tisztasága, őszintesége, mesterkéletlensége vonzza őket: Kozma Andor többször szomorkás hangulatba révül, de az állatvilágnak rokonérző megértése közös bennök. Kozma Andor természetszeretete egy-egy hangulat szubjektív melódiájában formálódik ki, míg Bárdnál maga a természeti élmény is önálló verssé szilárdul. Mert Kozma Andor költészetét a SZÍV jellemzi, teszi egyénivé. Minden sora meleg, minden gondolata a szíven szűrődik át. A gondolatot éppen ez teszi poézissé! Ezért tudja elérni azt, hogy még tréfás, könnyen született Borsszem Jankó-i rögtönzéseiben is valami meleget érez az olvasó. A gúny és a tanítás az érzelmi erejével fér a hallgatóhoz. Elősegít ezt áradó stilje: pompás verselőképessége, amely minden érzés-fokozathoz pompásan illeszkedő melódiát talál. Aki Kozma Andorban a művészt akarja megrajzolni, a szó, a stil és a vers művészét kell, hogy megrajzolja. Hogy verselő- és stílus-képessége milyen tökéletes, azt egy-egy poéta stílusmegszólaltatásának a próbája igazolja: amikor Csokonairól, Lenauról, a Dante-fordító Szász Károlyról, meg Vörösmartyról, Arany Jánosról dalol. A művésznek munkához való szerszámkincse és kézügyessége azonban nem tesz művésszé: szükséges hozzá a külső és belső kincsek összhangja, a gazdag változatú formákba önthető aranyanyag. Kozma Andornak ez az anyaga szívében van, emberszerető magyar lelkében. Úgy érzem, a századforduló poétái közül ezt a jellegzetes (humanitárius, de magyar) lelket a legsimulóbb és ezért legteljesebb művészettel Kozma Andor fejezte ki.
Forrás: Alszeghy Zsolt: Magyar lirikusok – Vörösmarty, Komjáthy, Harsányi, Ady. Budapest, Pallas Irodalmi és Nyomdai R.-T. Kiadása 1921.