2021. nov. 9.

Kacsó Sándor (1901-1984): Őszi vetés

 


Az apám barna bajusza alatt

Ritka volt a szó és ritka a mosoly.

A friss szántáson előre haladt,

Szállt utána csend, mint sűrű ködgomoly.

 

Óriás volt ő, szertelen s merész,

- Árnyában ott a bozontos hegyeknek,

S mögötte titkok vára a havas –

Mint én voltam, egy akkora gyermeknek.

 

Ebéddel küldött hozzá ki anyám…

De csak nem nyúlt még, én nem tudom miért,

Mint máskor szokta a fazék után,

Hanem a mezsgyén lépést lépésre mért.

 

„Megállok, ládd-é! – villantott felém. –

Ez itt a határ. Vésd az eszedbe jól.

Vitás föld, sajna, s épp ezért kemény

Ember legyen a6z, ki itten birtokol.

 

Ezt tudnod kell, de ennyi sem elég.

Aki csak bírja, de nem munkálja meg,

Nem ád annak itt maradást az ég,

Elhordja földjét a dúló fergeteg…

 

Most hát vetünk itt, figyelj jól ide!

Híme van ennek, mit be kell tartanod,

Ha elhibáztad, nincs oly szent ige,

Mivel a hibádat helyrehozhatod…”

 

Vállán átkötve zsákban búza volt,

Belemarkolt és rámnézett: „Elébb –

Mondta s mutatta -, mielőtt kiszórnád,

Vidd a szívedhez mentől közelébb…”

 

Lendült a karja, úgy mondta tovább,

„Markod a szemet úgy eressze szét,

Mintha… mikéntha – kereste a szót –

Mintha a szíved vérét hintenéd…”

 

Nézd, szót fogadtam, édes jó apám.

Amit csak diktál szívem és eszem

S amit szétszórok forró lendülettel,

Mind a szív vérében ázott búzaszem.

 

Forrás: 123 vers a családról – Válogatta Mirk László – Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár

Bartalis János (1893-1976): Két kicsi fa

 


 

Mikor születtél: akkor ültettem.

és most már virágba lobbant az ága.

Ma öt éve –

azon a tavaszon

hoztam a piacról

egy füttyös reggelen

s fölébe tűztem szép neved: Beácska.

 

Emlékszem:

mily remegéssel ástam a gödröt.

Állítottam karót melléje.

Csináltam nyolcas kötést,

hogy vihartól, széltől

gyenge éltét

legyen, ami megóvja-védje.

 

Öntöztem, kapáltam a tövét.

Kigyomláltam minden hitvány gazt.

Őriztem fagytól, forróságtól

és trágyáztam, ha jött a tavasz.

Nyestem, igazítottam koronáját,

hadd törjön merészen a fény felé.

Példázza életünk győzelmes álmát

s harangozzon boldog jövőnk elé.

 

És így nőtt a kicsi fa.

És így nőttél együtt vele, te.

Míg egyszer,

pá rév múlva aztán,

egy szép nap hajnalán

a házban új virág fakadt,

új mosoly, új remény

s kis fa mellé

még egy fát tettem én.

Mily szép nap volt.

Fénylő reggel.

Fény pásztázott a kertben.

A napsugár dalolt.

A füvön ezüstharangként

apró harmatcsepp csillogott millió.

És boldogan írtam fel az új nevet: Ildikó.

 

Most itt van a két kicsi fa

virágba borulva.

És itt vagytok ti is ketten,

két kicsi unoka.

Én kézen fogva vezetlek.

Megsimogatom szöszke fejetek.

Éljetek, viruljatok!

Nőjetek nagyra!

örömre, békére, nyugalomra.

A beteg világ szíve megnyugszik.

Dobbanása elhallszik idáig.

De mély éjjelen s fénylő nappalon,

még küldi jelét az élő borzalom.

Ám, őrző-két karunk védve-véd:

megoltalmazzuk

elszánt szerelemmel

a gyermekek s a fák új életét.

 

Forrás: 123 vers a családról – Válogatta Mirk László – Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár

 

Bartalis János (1893-1976): Múlt vasárnap

 


Milyen jó volt a múlt vasárnap

együtt lenni veled

- habár kórházi ágyon láttalak -,

fogni a kezed,

hallgatni szavad.

 

Látni kigyúlt szemed,

amikor beléptem,

s arcod égő rózsáit,

miket az öröm festett.

Ruhámon érzett a vonat-füst,

s a távolság szaga,

de elvegyült

az orgonák buja illatában.

 

Milyen jó volt beszélni

közös dolgainkat

s az otthoniakat.

Világ árnyékában s dicsőségében

számba venni az apró-cseprőket…

Májusi mezőkön vitt át vonatunk,

dolgos falvak, kies városok

és sürgő gyárkémények

tulipán-erdei között,

ahol a munka friss láza égett.

 

Otthon félbemaradt a sor,

a vers nem készült el,

üresen áll a szék, árván,

kopasz az asztal,

melyet a te kezed nem terített meg,

viaszosvásznon eszem a vacsorám.

 

Milyen jó volt a sok kérdés-felelet,

amiket feladtál,

csacskaság, semmiség…

és milyen rossz volt,

mikor az idő lejárt,

s indulni kellett haza.

Éjféli vonattal döcögtem,

az eső permetezett,

a szürke kupéban,

alvó utasok közt

idéztem képed,

s az évek hosszú gyöngysorát,

mit együtt töltöttünk - -

 

Most itthon vagyok.

Vár a szobád.

Vár az ablak, a lámpa.

Vár ágyad fejénél a virág.

Vár szívem –

hogy nemsokára

gyógyultan betoppanju.

 

Forrás: 123 vers a családról – Válogatta Mirk László – Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár