A
történetnek – melyet most elmondok – hőse Carmelo vagy még inkább Carmelito,
akivel dél-amerikai vándorlásaim közben, La Pazban hozott össze a sors. Ez a
Carmelito egy tizennégy-tizenöt éves legényke volt, a cechua törzsből
származott, és mint ahogy elmondta, a Titicaca-tó környékén szélesen elterülő
indián településekből vándorolt fel tíz-tizenkét éves korában La Pazba, mert
mint ahogy mondta: „meg akarta ismerni az életet”. Abból élt, hogy targoncákat
tolt és csomagokat hordott a pályaudvarról a szállodákba. Alacsony növésű,
zömök legényke volt, sűrű, tömött, fekete hajjal, és amikor megkérdeztem tőle,
hogyan volt bátorsága átvágni egyedül a Titicaca-tó és La Paz között elterülő
hegységeken és erdőségeken, hogyan mert vállalkozni az istenkísértő, veszélyes
útra, amelyre még felnőtt, elszánt és bátor indián férfiak is nehezen és ritkán
szánják el magukat, vidáman elmosolyodott. és ekkor mondotta el az itt
következő történetet:
Amidőn a mi istenünk, akit a
törzsembeli nők és férfiak úgy hívnak, hogy Viracocha, üzenetet küldött a
varázslókon és papokon keresztül, hogy pusztulást bocsát törzsem és a
szomszédos törzsek népeire, mert a gyenge termés és a pusztuló jószágállomány
következtében vonakodtak pontosan megfizetni a templomi adót, még az én apám
is, aki pedig egyike volt a legbátrabbaknak, egy éjszaka elhagyta otthonát, és
csónakra ült, hogy anyámmal és öt serdületlen testvéremmel átkeljen a
Titicaca-tavon. Nem telt bele egy hét, és egyik törzs a másik után hagyta el a
Viracocha által megfenyegetett területet. Én ezekben a napokban lámákat őriztem
fenn a hegyoldalon, így nem is vettem a rémületről és a menekülésről tudomást,
csak akkor, amikor lehajtottam az Andesekből a jószágot, és láttam az
elnéptelenedett falvakat és tanyákat. ekkor már üres volt minden ház, és a
földek is gazosak voltak és műveletlenek. Csak a varázslók és a papok dühödt
ordítozása verte fel a vidéket, mert azok ott maradtak átkozódva és füstölögve,
várták vissza az elmenekült népeket.
