Lévay Mihály (1862-1948): Hazám

 
Van nekem egy drága boldogságom, kincsem;
Drága kincs, a melynek párja sehol nincsen
Széles nagy világon!
Dobogó szivemben szent érzelem ébred,
Örömem, reményem összeforrva véled,
A neved is áldom.

Te vagy az én kincsem, hazám, szép szerelmem!
Dicsőséged fénye elárasztja lelkem,
Ha sorsodat nézem;
Pálmakoszorúid, győzedelmid ára,
Szebb jövőt igérnek, diadalra várva,
A viharban, vészben.

Koszorús Kárpátok égig érő orma
Egy ezer év fényes emlékeit hordja
S hirdeti e népnek,
Melynek vitézsége félvilágra szárnyalt,
Porig megalázva a törököt s más fajt,
Kik a nyakán éltek!

Rendületlen álltál, hogyha vad haraggal
Fölötted a harczok bősz villáma nyargalt
S ezer vészbe sodrott;
Lobogó zászlódon volt a szent Szűz képe,
Anyai szerelme a magyart megvédte,
S földre sosem omlott.

Vagy ha el is estél, feltámadtál újra!
Nyomodat a szélvész soha be nem fújja,
Nagy emlékek védik;
Fiaid szivében honszerelem lángja,
Illatozó tömjén kerül az oltárra
S felgomolyg az égig!

Tárogató harsant, de hangja elbágyadt,
Nyomába műveltség vet magának ágyat
S derüt hint e honra;
Béke olajága terem a berekben,
S a magyar hazája így virul legszebben,
Glóriába vonva.

Virulj is örökké, míg századok élnek,
Mig ki nem hal lángja, mosolya az égnek,
Örüljön e nemzet!
Lássa még sokáig ősz Noé galambját,
Nagy nevét a népek ajkról-ajkra adják,
Mit oly drágán szerzett!

Forrás: Ezeréves Magyarország emlékfüzet iskolai használatra és a magyar nép számára. Az Eötvös-alap Orsz. Bizottság megbízásából a „Tanítók Háza” javára szerkesztette: Ujváry Béla. Lampel R. (Woeianer F. és Fiai) kiadása

Lévay Mihály (1862-1948): Hivatásom

Az ég akarta, sorsom az nekem
S míg élek az leszen,
Hogy fölsegítve, ki leroskadott,
Vezesse két kezem;
Hogy járjak ólmos, szürke ég alatt,
Hol vár a szenvedés
S bizalmat gyujtsak én a szíveken,
Reményük hogyha vész.

A nap felém is küldöz fénysugárt,
Derűért reszketek;
Örömben uszva vágyom élni úgy,
Miként az emberek;
Tavasz költészetét, színét, hevét
Sovárgja lelkem is.
Ösvényt keresgetek, mely biztatóan
Dalos ligetbe visz.

De szívem délibábos álmai
Repülve tűnnek el,
Eszményi czélom tiszta szárnyain
Egek felé emel:
Óh szép,magasztos élni, küzdeni
Lemondva, másokért
S keresni nem a földi, hervadó -
De az örök babért!

Forrás: Magyar Szemle Emlék-albuma 1888-1898. Kiadta Kaczvinszky Lajos. Bp. 1898.

Lévay Mihály (1862-1948): Költészetem

 

 

El-elfog egy hő vágy égő izgalommal,

Játszik a lelkemmel mint szellő a lombbal,

Remegésbe szédül:

Ha megszólal lágyan, mennyei szép hangon,

Mosolyogva, vágyva, olvadozva hallom

Isteni beszédit!

 

Mint a porlepett rét tikkadozó nyárban,

Üdítő harmatra hej sokáig vártam!

Hervadoztam én is;

Ha szivemben feslett egy-két dal virága,

Rózsaszínű hajnalt hogy soha ne látna –

Elhordta a szél is.

 

Ihletett mosollyal hányszor nyilt meg ajkam!

Megrezdült a szívem érzeményben, dalban,

Mint a ringó csónak,

De az élet-gondok szilaj, vad hullámok,

Fölöttem az ég is nem egyszer villámlott

S vége lett a szónak!

 

Némán elvonúltam, senki meg ne lásson!

Síri csendbe halt el fájdalmas dallásom,

Hogy egyedül hagytak;

- Öldöklő  nyíl hogyha szivét megsebezte,

Fájdalommal, kínnal nincs dalolni kedve,

A madár is hallgat.

 

Szenvedésim útján megnyugodva jártam,

Sebeim bekötni hej de nem találtam

Soha egy virágot!

De azért nem sirtam, Jób jutott eszembe,

Fölszakadt szivemből szent imám csengve:

Istenem, légy áldott!

 

S most hogy a búbánat hollója elszállott,

Töviskoszorúim’, - mint egy röpke álmot

Elfelejti lelkem;

Fényes arczú angyal össze-vissza csókol,

Költészetem féltve fölemel a porból

S dalom újra zengem!

 

Forrás: Magyar Szemle 1. évf. 5. sz. 1889. jan. 20.