A HOMÉROSZI EPOSZOK – Iliász, Odüsszeia

„Égre törő szándékkal robbannak be a művelődéstörténet világába a nemzeti kultúrákat megnyitó, ifjú erőtől duzzadó nagyeposzok, mint a Mahábhárata, Királyok könyve, Iliász – írja Lakatos István. – A világirodalom nagy eposzait vizsgálva, a közös szándékoknak, tárgyaknak, motívumoknak lépten-nyomon oly tömegére bukkanunk, amilyent hiába keresnénk a lírai vagy a drámai költészetben, hiába a prózai epikában, tehát a novellában vagy a regényben.” Ezek az eposzok összegzik nemzetük történetét, teljes mitológiájuk kelléktárát is felhasználva. Enciklopédikus igénnyel lépnek fel: megismertetik népük egész kultúráját – tudományát, vallását (hitvilágát), erkölcsét, mindennapi életét, szokásait, társadalmi berendezkedését.

Ám ahány eposz, annyiféle. Olyan meghatározást tehát, amely minden kontinens minden eposzára érvényes lenne, nem lehet adni. Volt tudós (Marót Károly), aki szerint a világirodalomban csak egy igazi nagyeposz van, s ez az Iliász. Érvényes nagyjából mindre, hogy egységes kompozíciójú, hosszabb terjedelmű, verses epikai mű. Tárgya egy egész nemzetre kiható esemény, mitológiai, mondai háttérrel. Főhőse nem egyszerű ember, hanem isteni eredetű, óriás erejű nemzeti hős, akinek valamiféle isteni küldetése van: a végzet szemelte ki feladata elvégzésére. Az eposz végkicsengése nem lehet hát tragikus, optimistának kell lennie. Hangvétele tárgyilagos, előadásmódja a sok-sok epizód miatt részletező. Az eposzok formai szabályait az Iliászból – mint az eposzból vonták le. Ezek: az invokáció (égi lény segítségül hívása), az expozíció (a tárgy megjelölése a költemény elején), az enumeráció (seregszemle), a mitológiai apparátus (csodás elem, isteni beavatkozás), az eposzi bőbeszédűség, a nagy hasonlatok, állandó díszítőjelzők, ismétlődő kifejezések.

Eredetüket tekintve vannak naiv vagy népeposzok (pl. a Kalevipoeg), illetve műeposzok. A műeposz lehet nemzeti (pl. Zrínyi: Szigeti veszedelem), romantikus (pl. Byron: Don Juan), vallásos (pl. Klopstock: Messiás) és komikus eposz (Petőfi: A helység kalapácsa).

„Amint a világ egy csodával, a világteremtéssel kezdődik, hasonlóképp az irodalomtörténet első ténye is egy csoda (és egyben egy világ teremtése). Homérosz eposzai, a legrégibb irodalmi emlékek, mindjárt a legtökéletesebb művek közé tartoznak, és eljövendő évezredek számára mintául szolgáltak a költészetnek” – írja egy helyütt Szerb Antal. Kiváló ízléssel megkomponált remekművek – szemben a meglehetősen laza szerkesztésű, inkább részleteiben élvezhető eposzokkal (Rámájana, Kalevala vagy Tasso: Megszabadított Jeruzsálem).

A homéroszi eposzok nemcsak az archaikus görög, de az európai irodalomnak is első írott versemlékei. Szinte érthetetlen, hogy előzmények nélkül két ilyen művet alkothatott egy nép. A két eposz „kész fegyverzetben ugrik elő a múlt sötétjéből, mint Athéné a Zeusz homlokából” – mondja szellemesen Babits Mihály.

Ha elődei nem is, előzményei bizonyára voltak, csak az írásbeliség kezdeti fokán ezek nem maradtak fenn. Talán mert csak a tökéletest tartották méltónak a lejegyzésre, az utókorra való átörökítésre. Az írást ugyanis már ismerték, nemhogy Homérosz korában, de azelőtt hat évszázaddal is. Az írás tudománya azonban csak kevesek kiváltsága volt, a költők műveiket szóban adták elő. Ahhoz, hogy meggyőzően recitálják, meg kellett tanulniuk – s a legjobbakat tanulták meg, így csak ezeket jegyezték le később. Ilyenek voltak a trójai mondakört idéző dalciklusok. Ezek későbbi megfogalmazása az Iliász és az Odüsszeia, melyeket a hagyomány szerint Homérosz öntött formába.

E tudatos költői alkotások remek képet adnak a korabeli görögség mindennapi életéről, a mesterségekről, vallásról, a kultúra fejlettségéről. Jó példa erre az Iliászban Akhilleusz pajzsának leírása. Ezt a csodálatos remekművet Héphaisztosz kovácsisten készítette:

Két szép várost is remekelt ki a pajzson az isten,

földi halandókét: egyben lakodalmakat ültek,

s házukból a menyasszonyokat fáklyák tüze mellett

végig a városon át, sok nászdalt zengve, vezették. (…)

Míg a piactéren sokaság állt, pörlekedés folyt:

meggyilkolt ember vérdíja fölött civakodtak

ketten: az egyikük esküdözött, azt mondta a népnek,

mind kifizette; tagadta a másik: mitse kapott még.

Mindketten kívánták, hogy tanú döntsön a perben. (…)

Míg két hadsereg állt ragyogó fegyverben a másik

város előtt körben: szándékuk kétfele oszlott:

vagy földúlni egészen, vagy két részre szakítva

osztani föl, mit a hőnszeretett város fala őriz. (…)

Szép puha szántót is remekelt, televény laza földet,

széleset és hármas-szántásút: rajta a barmot

hajtották a vetők, jártak velük erre meg arra,

és valahányszor fordulván pereméhez elértek,

mézédes borral teli korsót tett a kezükbe

egy társuk, s megfordultak, kiki ment a barázdán, (…)

Távol a tölgyfa alatt hiradók lakomát keritettek:

áldoztak nagy tulkot, s mind körülötte sürögtek;

étket főztek a nők, belehintve a hószinű lisztet.

Majd szőlős kertet remekelt, dús fürttel a tőkén,

tiszta aranyból volt: feketén függöttek a fürtök:

és a karók sorban meredeztek, mind szinezüstből. (…)

Táncteret is remekelt Héphaisztosz, a nagynevü Sánta, (…)

könnyüszövésű gyolcsot hordtak a lányok, az ifjak

jólszőtt drága khitónt, csillámlott mind az olajtól; (…)

E részletből is világosan kitűnnek a költő erényei: az ábrázolt világ kimeríthetetlen gazdagsága a természetesség, az életteli teljesség, szemléletesség, a nyugalmas objektivitás, az epikai szélesség, mely minden fő- és mellékes dolgot egyforma figyelemmel, szeretettel és körülményességgel tárgyal; az elbeszélés elevensége, az előadás plaszticitása, a ión kellem, báj és olykor a humor.

A két eposz azonban sokban el is tér egymástól. Az Iliász háborút, az Odüsszeia nagyrészt békés állapotokat tükröz: tárgya szelídebb, vonzóbb az öldöklő csaták képét mutató Iliásznál. Az Iliász alapja a görög történelem, az Odüsszeia a mese, a fantázia birodalmába visz. Az Odüsszeia egy később korra utal szociális, vallási és erkölcsi tekintetben, legalább két emberöltővel később is keletkezhetett az Iliásznál. Az Odüsszeia tarkább, könnyedebb, igazi görög kaland – ahogy Babits mondja -, küzdés az elemekkel, a tengerrel, a szigetek vadjaival, a szörnyekkel. Az Iliász a hősköltemény, a lovagregény őse, az Odüsszeia a család és kalandregényé. Valóságos robiinzonád. Az Iliászban a harag, az indulat a központi téma, az Odüsszeia az ész eposza, az emberi értelemé, találékonyságé, központjában a leleményes Odüsszeusszal. Az Iliász jobban megkomponált, az Odüsszeia a sok epizód miatt lazább szerkezetű. Még a nyelvezet, a nyelvjárás is más a két eposznál: az Iliász a ión és aiol dialektus keveredését mutatja, az Odüsszeia inkább ión. Azt feltételezik, hogy az eredetileg aiol nyelvű énekeket ión dalosok adták elő.

Bárhogy is van, a két eposz nyelve egyszerű, természetes, folyamatos, tiszta, jó hangzású, nem véletlenül lett a későbbi epikusok mintaképe. „A versek folyása melodikus, a hexameter a művészi tökéletesség csúcspontján van” – állapítja meg Benedek Marcell. A népi hagyományokat őrzik az időmértékes, hexameteres szövegbe ültetett ősibb műfajok – a himnusz, munkadal, lakodalmas dal, kartánc, a mágikus szövegek és siratók.

Stílusok jellegzetességei – melyek aztán a későbbi korok eposzainak kellékeivé rögzültek – az állandó díszítőjelzők (pl. leleményes Odüsszeusz; pajzstartó Zeusz, a messziredörgő; férfiölő Hektór; Átreidész Menelaosz, Zeusz-sarj, nép fejedelme; aranytrónszékű Hajnal; okosszívű Penelopé; szépfátylas Helené, nagyuszályú isteni asszony; bagolyszemű Pallasz Athéné; jólábvértű akhájok), a nagy formátumú hasonlatok, pl.:

Hektór meg csupa tűzfényben berohant a tömegbe,

és rátört, valamint hullám tör a fürge hajóra,

hogyha növesztik a fellegalatti szelek, s a hajót már

mind beborítja a hab, s a szelek szörnyű sivitása

vásznai közt sír-rí, s a szivükben félve remegnek

mind a hajósok: mert csöpp híján mind odavesznek:

így tépődött most az akháj keblekben a lélek.

és az ismétlődő kifejezések (pl. „szárnyas szavakat szólt”, „mily szó szökkent ki fogad keritésén”, „és hogy a rózsásujjú Hajnal kélt ki a ködből”, „s ők kirakott kész étkek után kezüket kivetették”).

Amint már említettük, a két eposz a trójai mondakörhöz, azon belül is a trójai háborúhoz kapcsolódik. Trója kis-ázsiai várost (Trója = Ilion) kb. az i. e.  a XII. században vette be az a görög törzsekből álló sereg, amelyet a délgörög Mükéné ura, Agamemnón vezetett. Az esemény történetét H. Schliemann XIX. századi ásatásai bizonyították: a régészek által feltárt 12 réteg közül a hetedik hatalmas háborús pusztítás nyomait mutatta. A szájhagyomány ezt a történeti tényt aztán a különböző görög törzsek mondáival bővítette, így a trójai mondakör a maga különböző történeti korokból és társadalmi rétegekből eredő anyagával a görög társadalom fejlődésszakaszainak emlékét őrizte meg.

Az Iliászban a történelem és a mitológia szinte összemosódik. „A homéroszi világ egészen át van itatva istenekkel – írja Szerbe Antal. – Az istenek gyakran megjelennek a halandók előtt, elbeszélgetnek velük, olykor közömbös dolgokról is, szenvedélyesen állást foglalnak az emberek ügyeiben.” A görög isteneket tulajdonképpen Homérosz alakította ilyen emberformájúvá, antropomorffá. Nem sok tekintélyük van előtte, játszik velük; az emberi viszonyokat vetíti világukba.

Az Iliász valószínűleg az i. e. VIII. század elején keletkezett. 24 énekből – könyvből – áll, közel 16 000 sor. A Trója elleni ostrom egy rövid, 51 napos szakaszát emeli ki mindössze a tíz év eseményeiből anélkül, hogy Trója bevételét is elmondaná. Csak utal a következményekre s az előzményekre, melyek végül is – a monda szerint – kirobbantották a háborút: a görög vezér fivérének, Meneláosznak a feleségét, Helenét elrabolta a trójai királyfi, Parisz. Miatta dúl a harc. „A világirodalom az indulat énekével kezdődik. A patriarkális ős-élet költője az emberi indulatban látta az örök veszélyt és átkot … Maga a trójai háború… az indulat hatalmának nagy példája. Emberek tömegeit veti ki vad tengerekre és messze harcokra, lelküket a kietlen alvilágnak dobva, testüket a kutyáknak és madaraknak – s mindezt egy asszonyért!” – írja Babits Mihály.

Az eposz központi hőse az ostromlók legjobbika, a gyorslábú Akhilleusz, az isteni hős. Ő is egy asszonyért haragszik, egy rabnőért, akit elvesz tőle a fővezéri önkény, s aki miatt duzzogva visszavonul a harctól.

Haragot, istennőt, zengd Péleidész Akhileuszét,

vészest, mely sokezer kínt szerzett minden akhájnak.

- így indul a nagy mű. A „sokezer kínt” megénekelve, a költő nem tesz különbséget görögök és trójaiak cselekedetei között. mindkélt fél oldalán beveti az isteneket, egyforma csapások érik őket, mindkét oldalon vannak nagy formátumú hősök. Hektór, trójai királyfi halála a legyőzöttek iránti rokonszenvet táplálja.

Az Odüsszeia legalább két emberöltővel később, az i. e. VIII. sz. végén születhetett. Szintén 24 énekből áll, közel 12 000 sor. A Trója alól hazainduló Odüsszeusz tíz évig tartó viszontagságait mondja el. Arisztotelész az eposz tartalmát ironikus tömörséggel így foglalja össze: „Egy harcos sok éven át a világ különböző részeiben bolyongva, elvesztette összes társait, s házát oly módon hagyta hátra, hogy a kérők szemtelensége vagyonát elpazarolta, sőt fia ellen is cselt szőttek; a tengeri vihartól sodortatva, végül megérkezett országába, egyesekkel megismertette magát, s velük szövetkezve, amazokat végtére elnyomta.”

Homérosz hatása a világirodalomra, az emberiség szellemi fejlődésére szinte felmérhetetlen. Nemcsak a görög, de az európai irodalomban is forrás és mintakép, s további műfajok kiindulópontja lett. Hellaszban hozzá igazodtak az epikusok, belőle merítettek a lírikusok, drámaírók az ókortól napjainkig. (Az érdekesség kedvéért megemlítjük, hogy az Iliásznak paródiája is megszületett, a Békaegérharc, melyet sokáig ugyancsak Homérosznak tulajdonítottak; s napjainkig is van parafrázisa, Nikosz Kazantzakisz Odüsszeiája.) Göröghonban mindenki olvasta és idézte, valóságos kultusza volt. Platón szerint Homérosz „nevelte meg Hellaszt”. Egy XVIII. sz.-i Homérosz-kutató (F. A. Wolf) még Aiszkhülosz drámáit is lekicsinylően csak „Homérosz dús asztaláról lehullott morzsáknak” nevezi.

A római irodalom Livius Andronicus Odüsszeia-fordításával kezdődik; Vergilius őt vette mintaképül az Aeneis megírásához. A világirodalom sok nagysága tanult tőle, a művelt Nyugat a reneszánsz és a könyvnyomtatás feltalálása óta mindig olvasta. Amióta első nyomtatott kiadása (1488) megjelent, elmondható, hogy Homérosz az egész világ közkincse.

A homéroszi eposzok számtalan különféle műfajú alkotás ihletői voltak; az abban megalkotott isten- és herosztípusok mintaképül és modellül szolgáltak a képzőművészet különböző ágainak. Gondoljunk a görög vázaképekre, antik szobrokra, freskókra s a reneszánsz nem egy alkotására (pl. Raffaello, Mantegna képeire). Illusztrációk közül leghíresebbek Rubenséi. Az érdekesség kedvéért említjük itt meg a magyar Kovács Margit keramikusművész, Odüsszeusz hajója c. kisplasztikáját.

Számtalan zenei feldolgozás is született (Monteverdi, Bizet, Rimszkij-Korszakov, Kidály művei), s készült belőlük több mozi- és tévéfilm is.

Nlunk először Janus Pannonius ültette át – latinra. Majd Kölcsey fordította felé a figyelmet. Méltatta Arany János is, aki a „költői dikció” mintaképének tekintette. Először teljes magyar fordításban az Iliász jelent meg, Sárospatakon, 1821-ben, Vályi Nagy Ferenc professzor tollából. Ezenkívül több mint fél tucat fordítás látott napvilágot (Szabó Istávn, Télfy Iván, Kempf /Kelemen/ József, Csengery János, Gyomlai Gyula, Ponori Thewrewk Emil munkája), köztük néhány prózai átköltés (Baksay Sándoré, Mészöly Gedeoné). Az igazi magyar Homéroszt Devecseri Gábor alkotta meg. A két eposz először 1947-ben, átdolgozott változatuk 1957-ben jelent meg az ő átültetésében. Ez utóbbi műfordítás-irodalmunk klasszikus értéke. Természetesen mi is tőle idézünk.

A végére hagytuk a legizgalmasabb, legvitatottabb kérdést, az irodalomtörténet mindmáig lezáratlan rejtélyét: ki is volt a sokat dicsért szerző? Ő volt-e a két eposz megalkotója? Talán csak az egyiké? Vagy az egyiké sem?

Homéroszt sokan a népmondák világába sorolják. Vitás még a név etimológiája is: egyesek szerint a „vak”, mások szerint az „összeillesztő”, illetve a „társak” szó rejlik a Homérosz névben.

Életéről semmi biztosat nem tudunk, de valószínűleg az i. e. VIII. században élt. A hagyomány egy vak rapszódosszal – lantos énekmondóval – azonosította. Már az ókorban is legendák, mondák övezték személyét. Egy ismeretlen költő epigrammája így őrzi a kételyt:

Hét város perel egyre, melyiknek sarja Homérosz:

Kűmé, Szmürna, Khiosz, Kolophón, Pülosz, Argosz, Athéna.

(Horváth I. Károly fordítása)

Legvalószínűbb születési helye Szmürna, az eredetileg aiol, de korán ión befolyás alá kerülő város. A hagyomány szerint Khiosz szigetén élt, s Iosz szigetén halt meg.

A két nagy költeményen kívül számos egyéb művet is tulajdonítottak neki, melyeket csak részben vagy töredékesen ismerünk. Ezek a Thébaisz, az Epigonoi, a Küpria, az ún. homéroszi himnuszok (pl. az Aphrodité-himnusz) és kisebb versek, epigrammák, ill. a Margitész c. komikus eposz. A szintén az ő nevéhez kapcsolat Békaegérharc című, az Iliászt parodizáló eposzt semmiképp nem írhatta. Nagyon valószínű, hogy egyedül az Iliász az ő műve.

„A költők vagy, ami mindegy, az olvasók… sosem kételkedtek benne, hogy a homéroszi költemények egységes művészi alkotások, amilyent csak egyetlen, magas kultúrájú költő alkothat. Nehéz is eben kételkedni. Az Ilias és Odysseia csöppet sem hasonlítanak valami primitív őskölteményre… - írja Babits. – A világirodalom első költője bizonnyal nem az a vak koldus, a hitregei szent agg, akinek a legrégibb vallási himnuszokat is szívesen tulajdonította az antik hagyomány. Ez a kóbor lantos magának a költeménynek lapjairól s alakjai közül léphetett elő.” Ez már egy XX. századi vélemény. De lapozzunk csak vissza az időben, nézzünk meg néhány érdekes elméletet a két eposz keletkezéséről!

Már az ókorban – az i. e. IV. században – akadtak, akik több szerző művének tulajdonították. Módszeresen először az ún. alexandriai filológusok – Zenodotosz, Arisztophanész, Arisztakhosz – boncolgatták a szövegét és tartalmát. Arra törekedtek, hogy megtalálják az „eredeti” szöveget. Ezzel körülbelül egyazon időben a pergamoni iskola tudósai, az ún. „elkülönítők” azzal magyarázták a két eposz eltérő voltát, hogy az Iliászt a fiatal, az Odüsszeiát pedig az idős Homérosz írta.

Az egységes eredet hitét aztán a XVIII. sz.-i kritika kezdte ki végképp. F. A. Wolf – aki tulajdonképpen elsőnek tette fel a „homéroszi kérdést” híres Prolegromena ad Homérum (1795) c. művében – nem tagadja ugyan Homérosz létezését, de úgy gondolja, hogy tőle csak egyes, szájhagyomány útján fennmaradt részletek származnak, s ezeket – más rapszódoszok műveivel együtt – az i. e. 550 táján Peiszisztratosz athéni türannosz jegyeztette le s egészíttette ki egységes egésszé. K. Lehmann szerint (1837) az Iliász 18 önálló kis dalból állt össze magától, tudatos költői közreműködés nélkül. Voltak, akik azt állították, hogy létezett egy Ős-Iliász és egy Ős-Odüsszeia, ezek az idők folyamán állandóan bővültek, s így nyerték el mai formájukat.

A legújabb álláspont szerint Homérosz élő személy volt, ő írta az Iliászt, az Odüsszeia pedig egy későbbi alkotó műve.

Akárki írta is, akárhogy hívták is a két mű alkotóját, egy biztos: mind az Iliász, mind az Odüsszeia szerzője korszakalkotó költői tehetség volt, aki a két mű tüneményes erejével megteremtette az eposz örök időkre érvényes mintáit.

ILIÁSZ

I. ÉNEK.

Megharagudott Phoibosz Apollón a Tróját ostromló görögökre, mert a fővezér, Átreidész Agamemnón megsértette egyik papját, Khrüszészt: elrabolta hajadon leányát, s rabnőként tartotta fogva. Bosszúból dögvészt küldött rájuk: „ártó vészt keltett a seregben; hulltak a népek”. Hiába jött az apa fényes váltságdíjat ígérve, hogy kiváltsa lányát, a vezér hajthatatlan maradt, durván elküldte a főpapot. A tizedik napon Akhilleusz gyűlésbe hívta a népet, s megkérdezte a madárjóst, Kalkhászt, hogyan űzhetnék el a járványt a seregtől. Ki kell adni apjának a szépszemű lányt – csak így engesztelhetik ki a felbőszült istent -, feleli a jós. Enged végre Agamemnón, de megfenyegeti Akhilleuszt:

„úgy, ahogyan tőlem Khűszéiszt elveszi Phoibosz,

(…) – szép Bríszéiszt majd úgy viszem én el

sátradból, a te zsákmányrészed: hogy magad is tudd,

mennyire több vagyok én nálad (…)”

Hiába próbálják a dölyfös vezért csillapítani, elküld a lányért. Akhilleusz mérgében félrevonul a fürge hajókhoz: „harcba se ment, kedves szívét sorvasztva csak ült ott”. Az ezüstlábú Thetisz istennő, Akhilleusz anyja kérleli Zeuszt, büntesse meg a fián esett sérelemért az akhájokat:

„(…) add az erőt addig Trójának, míg az akhájok

gyermekemet nem tisztelik úgy, mint illeti, kinccsel.”

II. ÉNEK.

Zeusz elhatározza, hogy úgy bünteti Agamemnónt, hogy gonosz tanácsot ad neki álmában. Nesztór képében lépett a fejéhez, kit a vezér minden vén közt a leginkább tisztel, s így szólt:

„Hallgasd csak szavamat: Zeusznak vagyok én hiradója, (…)

Elrendelte: a fürtös akhájt fegyverbe hivassad,

mind az egész sereget: mert most veheted be a trószok

szélesutú várát (…)”

Reggel Agamemnón össze is hívja a népet, de mielőtt harcba szólítaná őket a trószok (trójaiak) ellen, ki akarja próbálni harci kedvüket: felszólítja őket, ne csatázzanak tovább, menjenek haza. Meghallja ezt Pallasz Athéné, a görögöket segítő istennő, s közbelép, mert nem akarja, hogy bosszulatlanul épségben hagyják Tróját. Hiszen Priamosz trójai király fia, Parisz volt az, aki elrabolta a görög fővezér testvérének, Meneláosznak a feleségét, Helenét. Hát hiába halt meg kilenc év alatt annyi akháj hős? Odüsszeuszt s a többi görögöt felbiztatja, döntsenek a további harc mellett. Csak Akhilleusz népe, a mürmidonok maradnak ki a készülődésből.

Megviszi a hírt Irisz, az isteni hírnök a trójaiaknak, támadnak a görögök, készüljenek a védekezésre:

Trójaiak vezetője sisakrázó deli Hektór

Príamidész volt s véle a legtöbb, legderekabb hős

vette magára a vértet, vágyott dárdavetésre.

Dardánok vezetője meg Ankhíszész fiusarja,

jó Aineiász volt, kit a fénylő Aphrodité szült (…)

III. ÉNEK.

A csatában Meneláosz szembekerül felesége csábítójával, Parisszal. Ám Parisz ijedten menekül a híres bajnok elől. Meg is szidja ezért bátyja, Hektór:

„Gyász-Parisz, arcra remek, csábító, nőkbe-bolondult, (…)

Lám, ugye nem várod be Arész-kedvelt Meneláoszt?

Megtudnád, kinek őrzöd most viruló feleségét.”

Erre Parisz elszégyelli magát, s felajánlja, megvív Meneláosszal. Aki győz, azé legyen az asszony s a kincs, a többi meg vonuljon el békében. Meneláosz is rááll az alkura.

(…) megörültek a trójaiak s az akhájok,

hitték már, hogy vége a gyötrő háboruságnak.

Hívják Priamoszt, legyen jelen, amikor a párviadal előtt esküt tesznek az akhájok és a trószok. Ezután sorsot húznak, ki vesse ki elsőnek dárdáját. Parisznak kedvez a szerencse, de nem sikerül megsebesítenie ellenfelét. Amikor Meneláosz vissza akar ütni, Aphrodité istennő ködbe burkolja, s elragadja előle Pariszt. Helené megvető szavakkal fogadja a megfutamodott ifjút.

IV. ÉNEK.

Meneláosz győzött tehát, de a trószok megszegik az esküt, egyikük íját Meneláoszra röpíti. Végképp úgy döntöttek az istenek – akik az esküszegő íját irányították -, hogy Trójának el kell pusztulnia. S valóban, Agamemnón, látva Meneláosz sebesülését, buzdítja a görögöket, folytassák a harcot.

És hogy a szembefutó daliák egy helyre kerültek,

összecsapott bőrpajzs, kelevéz mind, össze a vértes

férfierő közben köldökkel-domboru pajzsok

csapkodták egymást, iszonyú hadilárma rivalgott.

V. ÉNEK.

Az öldöklő harcba az istenek is beavatkoznak: Aphrodité a fiát, Aineiászt védelmezi, de megfutamodni kényszerül, mert Diomédész, a híres hős megsebzi a kezét. A nagy erejű görög Aineiászra ront, de most meg Apollón avatkozik be, s Arészt, a hadistent kéri, riogassa már meg a trójaiakat, hogy megfékezzék Diomédészt.

Ám az akhájok Arész meg az ércmezü Hektor elől sem

hátráltak most, megfordulva, a barna hajókhoz,

csakhogy előre se törtek a harcban, hátrahuzódtak

folyton, hallva, hogy Árész jár seregében a trósznak.

De Diomédész – akit meg Pallasz Athéné segít – nem nyugszik, érckelevézével Arészt is megsebesíti. A tomboló Arész apjához, Zeuszhoz rohan panaszra.

VI. ÉNEK.

Hektór buzdítja a már-már visszavonuló trójaiakat, ő maga pedig a várba megy, hogy megkérje anyját, Hekabét, gyűjtse a nőket Pallasz Athéné templomába, imádkozzanak az istennőhöz Trójáért. Mielőtt ismét belevegyülne a harcba, felkeresi feleségét, Andromakhét és zsenge kis csecsemőfiát, Asztüanaot, hogy elbúcsúzzon tőlük. Az asszony sírva igyekszik visszatartani férjét; ám  hiába könyörög neki, Hektórnak mennie kell.

S Hektórt, bár még élt, házában nyögve siratták:

mert már nem hitték, hogy a harcból visszakerülhet,

s hogy kikerülheti karjait és erejét az akhájnak.

VII. ÉNEK.

Sorsot vetnek a görögök, ki vívjon meg a legkiválóbb trójai hőssel, a sisakrázó Hektórral. A választás Aiászra esik. Ám az istenek egyiket sem segítik diadalra. Így szól hát Hektór:

„most hát hagyjuk a vívást abba, a harc viadalmát (…)

Híres ajándékot váltsunk egymással azonban

hadd szólhasson ekép egy akháj, vagy trójai később:

„Lám, ők lélekevő perrel szálltak viadalra,

és úgy váltak szét békülten, int a barátok.””

S ment mindegyik a maga népéhez.

VIII. ÉNEK.

Egybehívatta az istengyűlést Zeusz az Olümposz tetején, s megtiltotta az isteneknek, hogy bármelyik oldalon beavatkozzanak a harcba. Ő maga Ída hegyére megy:

Zeusz az arany mérleghez nyúlt s a magasba emelte:

s hosszuranyujtó vég kélt sorsát tette be abba,

lóbetörő trósz és ércinges akháj daliákét:

fogta középen, emelte, s ezek bús napja lenyomta.

Mert az akháj sorsok sűllyedtek a dús anyaföldig

mélyre, s a trósz sorsok lendültek a tágterü égig.

Elhatározza, hagyja győzni a trójaiakat, míg a hajóktól föl nem kél a gyorslábú Akhilleusz, hogy beavatkozzon a harcba.

IX. ÉNEK.

Riadtan menekülnek a görögök, legderekabb hőseik közül sokat elveszítettek már. Agamemnón a hazamenetelre gondol, fél, hogy seregük sosem veszi már be Tróját. Nesztór, a legbölcsebb görög azonban azt tanácsolja neki, hogy szép ajándékokkal, nyájas szavakkal kövesse meg a feldühödött Akhilleuszt, s adja vissza neki a szép Briszéiszt. Agamemnón hajlik a szóra, s követséget meneszt a hőshöz Aiász és Odüsszeusz vezetésével. De Akhilleusz szíve nem enged fel semmi kincsért sem.

X. ÉNEK.

A görög vezérek tanácsa úgy dönt, ki kell puhatolni a trójaiak szándékait. Éppígy gondolkodik Hektór is, s éjnek idején a görög táborba küldi Dolónt. Ám a kémet elfogja a Trója felé induló Diomédész és Odüsszeusz, kivallatják és megölik. Megtudják, hogy a trójaiak trák szövetségese, Rhészosz király gyönyörű lovakkal érkezett Trójába, s csapatával már nyugovóra tért. Diomédész és Odüsszeusz erre szörnyű mészárlást visz végbe a trákok közt, s lovaikat is magukkal viszik.

XI. ÉNEK.

Agamemnón, az aranylókincsű Mükéné királya maga is ragyogó rezet ölt, hogy részt vegyen a soron következő ütközetben. Kardjától a menekvő trósz fejek úgy hulltak, mint tűz lángjától az erdők. Ám Hektór is „iszonyút mívelt a gerellyel s harciszekérrel: az ifjak dús rendjét kaszabolta”. A legderekabb görögök is „megdárdázva-nyilazva feküsznek a görbe  hajókon”. Megsebesül Diomédész, Odüsszeusz és Agamemnón is.

XII. ÉNEK.

Már a görög hajótábort védő nagy falat ostromolják a trójaiak.

Tornyok s párkányok mindenfele áztak a vérben,

melyet akháj daliák ontottak a trójai hősök. (…)

mígnem végül Zeusz Hektórnak, a Príamidésznak

adta a főbb diadalt, ki először ugort be a bástyán. (…)

mások a tárt kapukon: s az akhájok szertefutottak

görbe hajóikhoz: riadalmas nagy hadizaj kélt.

XIII. ÉNEK.

„Emberemésztő harc” tombolt a hajóknál. Hektór mint a dühös Arész, úgy vezette a trójaiakat, másfelől meg az argosziak rontottak előre: „ kettős lárma hatolt föl az égig, Zeusz sugaráig”.

XIV. ÉNEK.

Héra, Zeusz felesége ráveszi Poszeidónt, a tengeristent, segítse az akhájokat, míg Zeusz alszik. Így szedi rá férjét.

XV. ÉNEK.

Hektórt eközben Phoibosz Apollón védi, előtte megy a harcban:

válla köré felhőt köritett, forgatta az aigiszt,

rettenetest, bojtost, gyönyörűt, mit adott a kovácsa

Héphaisztosz Zeusznak (…)

Patroklosz, Akhilleusz legkedvesebb társa elhatározza, ráveszi a duzzogót, induljon a harcba már.

XVI. ÉNEK.

Akhilleusz ezt feleli Patroklosz könyörgésére:

„Vedd hát föl válladra az én híres hadivértem,

s harcos mürmidonok seregét te vezesd a tusára.”

Patroklosz pedig, hol a legtöbb harcost látta tolongani, arra rohant fenyegetve. Mikor már negyedízben rohan dühödten a trószokra – akik Akhilleusznak hiszik fegyverzete miatt -, elé áll Apollón, s leüti fejéről sisakját, leoldja vértjét. Védtelen immár. Először Euphorbosz sebesíti meg, majd Hektór döfi bele dzsidáját. Ám mielőtt ráborul a halál, így jósol Hektórnak:

„Mást mondok neked én, te pedig vésd jól a szivedbe:

hosszan nem járkálsz te se már, mert már közeledben

áll a halál neked is, közeledben a kényszerü végzet,

és a dicső Akhileusz keze sujt le, az Aiakidészé.”

XVII. ÉNEK.

Hektór felölti Akhilleusz fegyverzetét, amit elvett a meghalt Patroklosztól. Meneláosz közben igyekszik megvédeni az elesett hős holttestét, végül sikerül is másodmagával eljutnia vele a hajókhoz. Aiász megkéri Antilokhoszt, Nesztór fiát, vigye meg a hírt Akhilleusznak legkedvesebb barátja haláláról.

XVIII. ÉNEK.

Sötét bánat telepedik Akhilleusz szívére. Megfogadja, megbosszulja barátját:

„S most, Patroklosz, mert csak utánad térek a földbe,

nem hantollak el addig, amíg nem hoztam elébed

fegyvereit s a fejét Hektórnak, vad megölődnek,

s nem nyakazok le tizenkét szép trósz ifjat a máglyád

mellett, érted a meggyilkoltért, nagy haragomban.”

Édesanyja, Thetisz istennő megígéri, új fegyverzetet készíttet számára Héphaisztosszal. Sűrű könnyeket ontva keresi fel a kovácsistent:

„Térded ölelve könyörgök hát: kit a végzete kurta

létre jelölt, fiamat, lásd el most harcisisakkal,

s pajzzsal is és gyönyörű lábvérttel, jó bokacsattal,

s páncéllal: hisz a hű társ elvesztette a régit,

trószoktól leterítve; fiam meg gyászol a porban.”

Elkészül a remekmívű pajzs, az egész gyönyörű fegyverzet.

XIX. ÉNEK.

Viszi Thetisz fiának az isteni ajándékot. Akhilleusz kibékül Agamemnónnal, felölti fegyverzetét, befogja halhatatlan lovait, s indul a trószok ellen.

XX. ÉNEK.

Zeusz összehívja az isteneket, s most már engedi nekik, ki-ki segítse, akit akar. Közben Akhilleusz Hektórt keresi a harcmezőn, de Apollón Aineiászt küldi elébe. Összecsap a két dalia. Mikor észreveszi ezt Poszeidón, ködöt áraszt Akhilleusz szemére, s kiragadja a harcosok és paripák csatarendje fölött Aineiászt. Az ő sorsa nem az, hogy itt pusztuljon el. Zeusz terve az, hogy

Aineiász erejét teszi végül a trószok urává

s gyermeke gyermekeit, kik még ezután születendők.

Akhilleusz ettől még dühödtebb lesz.

Mint amikor mély völgyek ölén fellobban a vad tűz,

szikkadt bércek alatt s föllángol a rengeteg erdő,

s mindenüvé elhajtja a szél kavarogva a lángot:

íly őrjöngve szaladt gerelyével, akárcsak egy isten,

s ölni akart Akhileusz. vértől ázott a sötét föld.

Megöli Priamosz legifjabb gyermekét, Hektór öccsét, a szép Polüdoroszt is. Ekkor ráront Hektór, de az istenek még nem akarják, hogy megvívjanak egymással.

XXI. ÉNEK.

Dúl a harc a folyóknál. Akhilleusz őrjöngő dühe elől a Xanthosz partszakadékaiban keresnek menedéket a trószok. Közülük emel ki tizenkét ifjat Akhilleusz, áldozatul Patroklosz temetéséhez. A másik folyam, a Szkamandrosz elborzad a rettentő hullatömegtől, mely elzárja már a víz útját a tengerhez, s átszól Szimoeisz folyamához:

„Drága fivérem, jőjj, fékezzük e férfi futását

mink ketten legalább: hiszen ez feldúlja azonnal

nagy Priamosz várát, menekülnek a trószok a harcból. (…)

Szólt, s Akhileuszra rohant, zavaros habbal magasodva,

morgott tajtékkal, vérrel, holtak tetemével.

S bíborszín hulláma a Zeusz-küldötte folyónak

tornyosodott magasan s Akhileuszt elvitte, - sodorta.”

Ezalatt a trójaiaknak sikerül előle beszökniük a várba.

XXII. ÉNEK.

Ám Hektórt maradásra kötözte a vészteli végzet

trójai bástya előtt a mezőn, Szkaiai kapujánál.

Apja, az ősz Priamosz könyörög, ne várja be Akhilleuszt, de nem győzi meg fiát. Összecsap a két hős. Eleinte nem bírnak egymással. Végül Akhilleusz megtalálja ellenfele sebezhető pontját:

Csak hol a vállperec elkülöníti a vállat a nyaktól,

torka maradt szabadon, hol a leghamarabb vesz a lélek:

ebbe ütötte a lándzsáját a heves nagy Akhilleusz;

gyönge nyakán másoldalt jött ki a dárdahegy újra.

Hektór utolsó szavaival ekkor arra kéri legyőzőjét, ne gyalázza meg testét, adja ki szüleinek, hogy méltón eltemethessék. Ám a bősz Akhilleuszban nincs kímélet, „csúfságot tervelt Hektór tetemével”. Megfosztja fegyvereitől, vértjétől, inait átfúrja, s harci szekerére kötözi, hogy fejjel a porban hurcolhassa.

Gyászba borul Trója: Hektór apja, anyja panaszosan zokog.

Andromakhé szemeit sűrű éj lepte be nyomban:

hátrahanyatlott bágyadtan, s elhagyta a lélek.

És ragyogó ékét mind messzire szórta fejéről.

S vele sírtak a trójai nők is.

XXIII. ÉNEK.

Akhilleusz ledobja Hektór tetemét Patroklosz ravatala előtt, s előkészületeket tesz barátja temetésére. Máglyát rakat, csámpáslábú barmot, hízott kosokat, meredeklábú, szép paripákat, ebeket áldoz, s a nemes trószok seregéből tizenkét ifjú vitézt. Hektór holttestét pedig kutyák elé veti. Ám Aphrodité é Apollón vigyáz a trójai hős tetemére: távol tartják tőle a kutyákat, megkenik ambrosziás jó rózsaolajjal, s kék felhőt küldenek, el ne sorvassza a nap. A görögök pedig – ahogy ez szokásban volt – különböző versenyeket rendeznek Patroklosz temetése után.

XXIV. ÉNEK.

Nem tetszik az isteneknek, hogy Akhilleusz úgy megcsúfolta Hektór testét. Zeusz megparancsolja Thetisznek, fékezze meg dühöngő fiát; Iriszt pedig Priamoszhoz küldi, menjen az öreg ajándékokkal, az akháj hajókhoz, s váltsa ki fia holttestét. El is indul Priamosz, Hermész pedig segítségül mellé szegődik, hogy sértetlenül juthasson el a görög táboron keresztül Akhilleusz sátrához. Az ősz apa könyörögve szól Akhilleuszhoz:

és átfogja a térdét, megcsókolta kezét is,

emberölőt, iszonyút, leölőjét sok gyerekének.

A megenyhült Akhilleusz fölemeli az aggot, kézen fogja, s megparancsolja: mossák meg, kenjék be, öltöztessék drága ruhákba Hektór testét, s készítsenek lakomát. Megígéri Priamosznak, addig, amíg a trójaiak gyászolják s eltemetik Hektórt, szüneteltetni fogják a harcot. Úgy is lett.

Kilenc hosszú napon át készültek fel a trójaiak vezérük temetésére. Mikor a halotti máglya elhamvadt,

Drága arany ládába helyezték csontjait aztán,

és betakarták lágy bíbor takarókkal utána;

majd a kivájt sírboltba betették, és tetejébe

roppant sziklákat seregestül hengeritettek. (…)

Így rendezték ők a lovas Hektór temetését.

ODÜSSZEIA

I. ÉNEK.

Akik életben maradtak Trója ostrománál, mind hazatértek már, kivéve Odüsszeuszt. Hiába sóvárgott hazára, hitvesre; Ogügié szigetén

tartóztatta Kalüpszó nimfa, az isteni úrnő

barlang öblös ölén, mivel áhította urául. (…)

s bűvöli folyton lágy, hízelgőhangu szavakkal,

hogy többé Ithakára ne gondoljon (…)

Eközben Ithakán már felnőtt Odüsszeusz fia, Télemakhosz. Jó eszű, bátor, erős ifjú lett, apjához hasonló. Athéné Odüsszeusz barátjának, Mentésznek a képében keresi fel az ifjút, s megviszi a hírt:

„(…) nem halt meg a földön az isteni fényes Odüsszeusz,

él, de körülveszi őt valamerre a tágterü tenger.”

Télemakhosz elpanaszolja neki, hogy nincs nyugalom a házban, örökké zaklatják anyját, Pénelopét a kérők, válasszon férjet közülük:

„Mert kit a szomszédos szigetek csak körben uralnak,

Dúlikhion, Számé, s erdőboritotta Zakünthosz,

és sziklás Ithakának ahány fejedelme akad még,

mind az anyámnak kéri kezét, s fölemészti a házam.

Ő meg a gyűlöletes nászt nem veti el, de nem is tud

dönteni végképen; s ezalatt palotámat a kérők

mind föleszik; s engem magam is még szerteszakítnak.”

Mentész azt tanácsolja neki, vegyen egy húszevezős bárkát, menjen el az

egykori harcostársakhoz, tudakolja meg, mi történt az édesapjával.

„Menj Püloszig legelőbb s kérdd ott meg az isteni Nesztórt,

majd azután Spártában a szőkehajú Meneláoszt:

mert ércinges akhájok közt ő jött meg utolszor.”

II. ÉNEK.

Télemakhosz gyűlésbe hívja az ithakaiakat, elpanaszolja, hogyan emésztik fel vagyonát a nap mint nap házában lakomázó kérők, s beszél közelgő útjáról. Antinoosz válaszol, a kérők vezére, s Pénelopét hibáztatja, aki azzal hitegeti őket, választ majd közülük, ha megszőtte apósa szemfödelét, de amit nappal sző, éjszaka elbontja. Ők pedig addig nem mozdulnak a házból, míg Ithaka királynője egyikükkel nászra nem lép.

Útra kél társaival Télemakhosz, s lelkére köti Eurükleiának, a ház legmegbízhatóbb cselédjének, Odüsszeusz volt dajkájának, ne árulja el anyjának, hová megy.

III. ÉNEK.

Püloszba érnek, a hírneves bölcs Nesztórhoz, akivel együtt dúlta fel Tróját Odüsszeusz. Télemakhosz „tovatünt apjáról kérdi az aggot”. Nesztór beszámol róla, mi történt Trója után, hogyan lelte halálát Agamemnón, a fővezér, amikor hazaért Mükénébe; hogyan állított csapdát neki Aigisztosz, s ölte meg a trójai hőst annak hűtlen felesége, Klütaimnésztra segítségével. De visszatért a szülői házba Agamemnón fia, Oresztész, s megbosszulta apja halálát. Ám Odüsszeuszról nem sokat tud Nesztór. Télemakhosz mellé adja fiát, s azt tanácsolja, menjenek Meneláoszhoz tovább tudakolózni.

És hogy a rózsásujjú Hajnal kélt ki a ködből,

béfogván lovaik, hágtak föl a cifra szekérre,

s visszhangos tornáca alatt kirobogtak a házból.

IV. ÉNEK.

S már Lakedaimónnak járták völgyét, szakadékát,

és a dicső Meneláosz háza felé igyekeztek.

Meneláosz fájón emlékszik vissza Odüsszeuszra, aki annyit fáradt és tűrt, s ki oly rég van már távol hazájától. De ő sem tudja, él-e vagy meghalt, hol van éppen. Elmeséli, hogyan vették be végül is Tróját Odüsszeusz cselével, a vitézekkel megtöltött hatalmas falóval. Beszél Télemakhosznak arról is, hogyan jutott ő haza Trójából Próteusz, a „tenger igazszavú véne” segítségével, s mit hallott tőle a többi akháj hősről. Odüsszeuszról a következőket mondta Próteusz:

„egy szigeten láttam, szaporán hullatta a könnyét

messze, Kalüpszó nimfa lakában; a nimfa erővel

ott tartja, s nem tud hazaérni az otthoni földre:

mert hisz nincs neki jóevezős bárkája, se társa,

hogy hazajuttatnák a vizeknek tágterü hátán.”

Közben Ithakán a kérők arra készülnek, hogy ha Télemakhosz hazatér, megölik, még mielőtt hajója partot ér. Medón, a hírnök mondja ezt el Pénelopénak, aki ekkor értesül csak róla, hová és miért ment el fia. De aggodalmát elűzi Athéné, megnyugtatja, ő mindig Télemakhosz mellett fog állni.

V. ÉNEK.

Zeusz megüzeni Hermésszel, hírnökével a szépfonatú nimfának, Kalüpszónak: engedje végre a tűrőlelkű Odüsszeuszt hazatérni. A nimfa nem vonakodik tovább, s útjára engedi a hőst:

„Rajta tehát, dönts nagy szálfákat, vedd a szekercét

s készíts véle tutajt, magasan padlózd fel a széles

alkotmányt, hogy a ködbevesző vizen át tovahordjon.

S én eledelt, vizet, és elegendő vérszinü bort is

hordok rá, hogy az éhet, a szomjat tőled elűzze,

és köntöst is adok; szelet is támasztok előre,

hogy sértetlenül érj el egészen az otthoni földig.”

Tíz és hét napon át siklott tutajával a hős, amikor feltűntek a phaiák nép szigetének csúcsai. De Poszeidón nem nyugodott: vihart támasztott, összetörte Odüsszeusz tutaját, aki csak nagy üggyel-bajjal ér partot.

VI. ÉNEK.

A hókarú Nauszikaá, a phaiák királylány a tengerparton, a folyó torkolatánál ruhát mos társnőivel. Dolguk végeztével labdáznak a lányok. Athéné úgy intézi, hogy egy elpattanó labda után futva, Nauszikaá szembetalálja magát Odüsszeusszal. A leleményes férfi megnyeri a lány szívét nyájas, dicsérő szép szavakkal. A királylány pártfogásába veszi, s a városba kísérteti.

VII. ÉNEK.

Alkinoosz, a phaiák király szívesen látja a vendéget, s megígéri, ha kipihente magát, lesz gondja rá, hogy bajtól, fáradalmaktól mentesen érhessen haza. Kérdik, honnan jött, ki ő, hogy került oda, ám Odüsszeusz először nem fedi fel kilétét. Csak azt meséli el, hogyan jutott sok hányódás után Ogügié szigetére, ahol hét évig élt Kalüpszónál, hogyan sikerült onnan eljönnie, s egy nagy viharban hajótöröttként a phaiákoknál partot érnie.

VIII. ÉNEK.

Alkinoosz gyűlésbe hívja a népet, s javasolja, hogy ősi phaiák szokás szerint segítsék hajóval hazajuttatni vendégüket.

A phaiákok versenyeket rendeznek Odüsszeosz tiszteletére, őt is nógatják, mérkőzzön meg velük. Nagyot nő a szemükben, amikor bebizonyítja, hogy a futáson kívül bármiben képes felvenni velük a versenyt. A király nagy lakomán látja vendégül Odüsszeoszt, melyen Démodokosz, az isteni dalnok a Trója alatt harcoló akhájok dicső tetteiről énekel. Az emlékezés bús könnyeket csal a hős szemébe, s mikor Alkinoosz ezt észreveszi, vendégéhez fordul:

„Most pedig áruld el nekem azt és szólj egyenes szót:

merre bolyongtál már, míly népek földjeit érted

útadon el, míly népes városokat lakozókat;

mind vadak és durvák, törvénnyel mitse törődők

voltak, vagy vendégszeretők és istenimádók?

S áruld el, mért sírsz a szivedben erős zokogással,

argosziaknak meg Trójának hallva a sorsát.”

IX. ÉNEK.

Nem hallgatja el tovább kilétét a szíves házigazda előtt Odüsszeusz, s belefog, hogy elmesélje eddigi kalandjait.

Ilion alól először a kikónokhoz vitte őket a szél. Feldúlják szigetüket, elveszik asszonyaikat és kincseiket, s sokat leölnek közülük – de ők is elveszítik a harc közben több társukat. Nagy viharba kerülnek ezután, s kilencnapi hányódás után a lótuszevők földjén kötnek ki:

És közülük ki a mézédes termést meg is ette,

már nem akart hírt adni nekünk, nem akart hazatérni,

ott kívánt az örökre maradni a lótuszevőknél,

egyre a lótuszt enni, feledve a szép hazatérést.

Erővel kell elvinnie innen derék embereit.

A törvény nélküli, dölyfös küklopsz nép mezejére ér ezután hajójuk. Minden megterem itt szántás-vetés nélkül, az emberek barlangokban laknak, s nincsenek hajóik. Elindul Odüsszeusz tizenkét társával széjjelnézni. Egy nagy barlangot látnak meg a víz szélén, melynek ölén szép nyáj szunnyadozik, juhok és kecskék. Bemennek, jóllaknak az ott talált sajttal, s várják a gazdát. Estefelé óriás férfi, roppant termetű szörny – a barlang ura, Polüphémosz – jelenik meg juhokat terelgetve befelé. Súlyos szálfákat dob le válláról a tűz mellé, majd egy hatalmas kővel elzárja a barlang bejáratát. Odüsszeusz udvarias szavaira oda sem figyel, nem törődik a vendégjoggal, sőt két embert felkap, koponyájukat a földhöz csapja, s megeszi őket. Odüsszeusz tervet kovácsol, hogyan szabadulhatna társaival innen. Leitatja nehéz, édes borral az óriást, közben elhiteti vele, hogy az ő neve: Senkise. Így hiába panaszkodik később a szörny. Majd életben maradt társaival egy megtüzesített szálfával kiszúrja Polüphémosz egyetlen szemét, s sikerül a barlangból a juhok hasába kapaszkodva kijutniuk. Az őrjöngő vak óriás apjához, Poszeidónhoz megy panaszra. Azóta haragszik a tengeristen Odüsszeuszra.

X. ÉNEK.

Ezt követően Aiolosznak, a szelek királyának szép, úszó szigetére jutnak az egyre fogyatkozó hősök. Egy teljes hónapig vendégeskednek itt. Mikor végre útjukra bocsátja őket a szélkirály

Nyúzva kilencéves marhát, ideadta a bőrét,

és a süvítő sok szél útját mind belezárta; (…)

és egyedül csak a lenge Zephírt küldötte utamra,

hadd vigye gályánkat s mimagunkat; a végzet azonban

más volt: mert a magunk butasága okozta a vesztünk.

Mikor Odüsszeusz elalszik, társai – azt hivén, kincset visz a tömlőben – kinyitják Aiolosz adományát, s a kiszabadult gonosz viharok visszasodorják őket. Hat napon át hajóznak éjt nappallá téve, míg a laisztrügonok földjén kötnek ki. Emberevő óriások laknak itt is, akik a tudakozódni kiküldött két embert felfalják, s a menekülők után oly sikeresen hajigálják óriási köveiket, hogy csak Odüsszeusz hajója marad meg, a többiek ind odavesznek.

Aiaé szigetére sodorja őket most a végzet, a széphajú Kirkéhez, aki a házába lépőket disznókká változtatja. Hermész varázsfüvet ad Odüsszeusznak, s mellé tanácsot is, hogyan bánhat el az asszonnyal. Sikerül is túljárnia a szép istennő eszén, s társait is visszakapja. Egy kerek évig élik világukat itt, míg végül Odüsszeuszt rábírják társai, kérje meg végre Kirkét, engedje őket útjukra. Az asszony azonban először Hádész házához, az alvilágba küldi őket, ahol találkozniuk kell Teiresziászhoz, az alvilágba küldi őket, ahol találkozniuk kell Teireszisszal, a vak jóssal, hogy megtudakolják tőle további sorsukat.

XI. ÉNEK.

Az alvilágba érve juhot kell áldozniuk, ennek kifolyt vérére jönnek a holtak lelkei. Addig azonban senkit sem engedhet közel Odüsszeusz, amíg a jóssal nem szólt. Jön végre Teiresziász, s megjövendöli, mennyi keserven és bajon át jut haza a hős, s ha majd otthon rendet teremt, hogyan száll majd újra tengerre, s miként éri a halál. Most már ihat a többi lélek is a vérből, s találkozhat velük is Odüsszeusz. Édesanyját látja, aki az utána való vágyódásban pusztult el. Hart ad fiának otthonáról, családjáról is. Jönnek aztán sorban a rég elhalt ismerősök asszonyainak lelkei, majd Agamemnón, Aiász, Akhilleusz szól hozzá. Megismeri Minósz, Orion s az örök szenvedésre ítélt Titüosz, Tantalosz, Sziszüphosz árnyait. Sápadt félsz ragadja meg a hőst a szörnyű zsivajjal odatóduló holtak sokaságától, hát szaporán elhajózik onnan.

XII. ÉNEK.

Visszatérnek Kirkéhez, aki mielőtt végleg elbocsátja őket, rendre elsorolja Odüsszeusznak, milyen kísértéseket kell legyőznie, mitől kell óvnia társait, hogyan kell megküzdenie a rájuk váró szörnyűségekkel, ha épségben haza akarnak érni. Jó szelet is küld számukra a zengőszavú, félelmes istennő – indulhatnak hát.

Ahogy Kirké megjósolta, először a Szirének szigetét érik el. Odüsszeusz betapasztja társai fülét viasszal, nehogy elcsábítsák őket énekükkel, mert

(…) aki esztelenül közeleg s meghallja a szírén-

zengzeteket, felesége s az apró gyermekek otthon

azt többé sosem üdvözlik, neki már nem örülnek,

mert csengőszavu dallal a két Szírén megigézi.

Magát azonban az árbochoz kötözteti, mert hallani akarja mézes dalaikat. Miután elhagyták e földet, nagy zúgást hallanak: közelednek Szküllához és Kharübdiszhez. Szkülla, a tengeri szörny egy barlangban tanyázik, teste derékig az öblös üregben:

Lába tizenkettő, levegőben leng valamennyi,

hat hosszú nyaka van, mindegyiken egy riadalmas

fej nőtt, és a fejekből három sor foga rémít,

sűrü tömött agyarak, tele éjszinü szörnyü halállal.

Egyetlen hajós sem siklott még sértetlen mellette el, mert hat feje hat embert húz ki hirtelen az arra haladó hajóból. Ők is elveszítik hat társukat.

Kis távolságra tőle, szemben van egy másik szirt. Alatta

„szívja magába a szörnyü Kharübdisz az éjszinü tengert.

Háromszor kiereszti naponta, de újra beszívja

rémesen; arra, mikor szürcsöl, te nehogy közeledjél:

mert sose tudna a Földrázó se kihúzni a bajból”

- cseng Odüsszeusz fülébe Kirké tanácsa.

Végre túljutva a vészen, Héliosz napisten gyönyörű szigetére viszi őket a végzet. Hiába inti azonban Odüsszeusz társait – emlékezetükbe idézve Teiresziász és Kirké szavait -, nehogy leöljenek egyet is az isten szép teheneiből, mert az pusztulásukat jelenti; míg ő jó szélért könyörög egy távoli ligetben az olümposziakhoz, azok a kövér, széleshomlokú marhák legszebbjeit levágják és nyársra húzzák. A haragos Héliosz Zeuszhoz fordul, s azzal fenyegetődzik, ha nem bosszulják meg az égiek a rajta esett sérelmet, Hádészhez megy, s csak a holtaknak világít eztán.

Így válaszol erre Zeusz:

„Éeliosz, te a fényedet add csak az égilakóknak

és a halandóknak, kik a termő földeken élnek;

én ragyogó villámmal sújtom majd a hajójuk

és darabokra töröm, közepében a borszinü árnak.”

Így is lett. Mind elveszett a szörnyű viharban ember és hajó, egyedül Odüsszeusz menekült meg. Ogügié szigetére veti a hullám, ahol Kalüpszó nimfa szívesen fogadja, s hét évig tartja magánál.

XIII. ÉNEK.

Véget ért ezzel Odüsszeusz beszámolója bolyongásai történetéről. A phaiákok – ígéretükhöz híven – ellátják bőven ajándékokkal, és gyors hajójukon hazaviszik. Az alvó férfit Ithaka egy kies öblében teszik partra, Porküsznál. Poszeidón meg a visszafelé tartó hajót – bosszúból, amiért fia megvakítóját hazavitte – kővé változtatja, s ezzel elzárja a phaiákok útját örök időre a tengertől.

Athéné szólítja meg az otthoni földön ébredező hőst, s azt tanácsolja neki, ne fedje fel kilétét először senki előtt, tegye próbára háza népét, s tűrje a kérők dölyfét, míg el nem jön a megtorlás ideje. Ígéri, mellette lesz és segíti mindvégig. Rongyos, visszataszító külsejű koldussá változtatja, hogy ne ismerjék fel.

XIV. ÉNEK.

Hűséges kondásánál száll meg a sokat tűrt férfi, s megjósolja neki: nemsokára hazatér gazdája, s „bosszut áll mindazokon, kik sértegetik feleségét és fényes fiúsarját”.

XV. ÉNEK.

Ezalatt Athéné Spártába megy, hogy hazaküldje a még ott vendégeskedő Télemakhoszt, s felkészíti, hogyan védje magát az ithakai kikötőben a vesztére törni készülő kérőktől. Azt javasolja, első útja a kondáshoz vezessen.

XVI. ÉNEK.

Athéné – hogy Télemakhosz felismerhesse apját – egy rövid időre fiatallá és daliássá változtatja Odüsszeuszt. Télemakhosz boldogan „hős apjára borult, zokogott és könnyei hulltak”. Eltervelik, hogyan számolhatnának le a kérőkkel. Odüsszeusz arra kéri fiát:

„senki se tudja meg azt, hogy a házában van Odüsszeusz:

még Láertész sem, se a kondás, senki a házban

élő szolgákból, maga Pénelopeia se tudja,

csak te meg én vizsgáljuk az asszonyok indulatát most.

S tán még szolgáink közül is próbára tehetjük

ezt vagy amazt: ki becsül, tisztel közülük bennünket,

és ki közömbös, téged, az íly nemeset, ki becsül le.”

A kikötőben kudarcot vallott kérők – Antinoosz buzdítására – ismét Télemakhosz elpusztításán törik a fejüket. Penelopé is értesül erről Medóntól, a hírnöktől.

XVII. ÉNEK.

Hiába jósolja meg az asszonynak egy házába jött idegen, hogy megérkezik hamarosan a férje, az már nem hisz a szónak. Elindul ezalatt Odüsszeusz a kondással a lakomázó kérők közé. Útközben találkoznak a kecskepásztorral, aki gorombán lehordja a rongyos idegent, s még bele is rúg koldusnak hitt urába. Meghatódva tapasztalja viszont a sokat tűrt férfi, hogy házába lépve felismeri kedves kutyája. Farkcsóválva tekint rá a beteg, elaggott állat, s rögtön ki is száll belőle az élet. Mintha már csak ezt a találkozást várta volna.

A termeiben lakomázók közé belépő Odüsszeuszt néhányan asztalhoz invitálják, ennivalóval kínálják, de a többség gúnyt űz belőle. A gonosz Antinoosz még egy zsámolyt is hozzávág:

XVIII. ÉNEK.

Odüsszeusszal egy időben egy valódi koldus is érkezett Ithakába, Írisz a neve. A kérők addig heccelik, míg kihívja viadalra Odüsszeuszt – a többség legnagyobb mulatságára. Odüsszeusz

rossz rongyát lágyékig gyűrte, mutatta a combját;

szép, nagy volt, és széles válla is ekkor előtűnt,

melle meg izmos jó két karja; s eközben Athéné

jó közel állt mellé s nagy erőt öntött a királyba.

Ekkor a kérők mind bámultak erősen a dolgon.

Írosz is megbánja már hetvenkedését, de nem visszakozhat. Odüsszeusz egyetlen csapással földre dönti ellenfelét. A kérők nagy rivalgással ünneplik a győztest.

A lakomán felszolgáló szolgálólányok egyike gorombán ócsárolni kezdi Odüsszeuszt, de Athéné hagyja, hadd „hatoljon a bántás még mélyebbre szivében az isteni hős Odüsszeusznak”.

XIX. ÉNEK.

Ahogy a kérők a mulatozás végeztével hazatérnek, Odüsszeusz utasítja Télemakhoszt, rakja el a kérők keze ügyéből egy belső terembe a fegyvereket, maga pedig várja Pénelopét, aki találkozni szeretne vele, hogy eltűnt férje felől tudakolóddzék.

„Azt hiszem, itt az idő, idegen „hogy megvizsgáljam,

vajjon a férjemet isteni társaival te valóban

láttad-e vendégül palotádban, ahogy kijelented;

mondd meg hát: az uram testén a ruhája milyen volt,

és milyen ő maga is, meg a társai, kik vele voltak.”

A válaszból ráismer a jelekre, s örömében megparancsolja szolgálólányainak, gondoskodjanak illően a vendégről. Régi dajkája mossa meg a lábát, s ráismer a sebről, mit egy vadkan foga vágott rajta.

XX. ÉNEK.

Odüsszeusz az előcsarnokban tér nyugovóra, de nem jön álom a szemére., Töpreng a kérők végveszedelmén. Az jár a fejében, merre-hová menekülhet, ha az istenek segítségével sikerül megölnie ellenfeleit. Athéné megnyugtatja, Zeusz is csodás jellel biztatja, így végre „az álom a gondot eloldta szivétől.”

Reggel a kérők utolsó, iszonyú lakomájukat készítgetik nevetgélve, mulatozva.

XXI. ÉNEK.

Pénelopé íjversenyt rendez a kérőknek.

„Isteni hős Odüszeusz íját versenyre bocsátom:

mert aki legkönnyebben tudja fölajzani íját,

s mind a tizenkét fejsze fokán átlő a nyilával,

majd ahhoz megyek én, elhagyva e hitvesi házat.”

Antinoosz és mind a többiek is megpróbálkoznak, de egy sem akadt, aki képes volt a hatalmas íj idegét felvonni. Odüsszeusz eközben felfedi magát a kondás és az ugyancsak hűséges csordás előtt, s tervébe is beavatja őket:

„(…) te, isteni Eumaiosz, hozd végig a házon íjamat és a kezembe te add és mondd meg a nőknek,

termük jólácsolt kapuit zárják el erősen,

és ha közűlük jajt vagy zajt hall bárki a házból,

férfiakét, zárt termünkből, kapuhoz ne szaladjon,

csak végezze a munkáját némán, nyugalomban.

És te, Philoitiosz, isteni férfi, figyeld a parancsom:

zárd el az udvari ajtót gyorsan, jól reteszeld el.”

Mikor aztán kézbe vette az íjat, kilőtte a gyors nyílvesszőt, és egyetlen fejsze fokát sem tévesztette el.

XXII. ÉNEK.

Rongyait elhajitotta a sokleleményü Odüsszeusz,

s nagy küszöbére szökellt, markolva az íjat, a tegzet,

(…) s kérők közepette ekép szólt:

„Ennek az áldatlan versenynek végeszakadt már;

most más célt keresek, mire ember még sose célzott.”

Szólt, és nyilát kilőtte legelébb Antinooszra. zsivajogtak a kérők, szaladoztak a teremben, de egy sem menekült „meredek veszedelme” elől: „… ostoba vétkeikért a gonosz sors elérte őket.” Aztán megbüntetik a hűtlen szolgákat, szolgálólányokat is. Csak a dalnok s a hírnök, Medón kerülte ki „az éjszinü véget”.

XXIII. ÉNEK.

Lelkendezve szalad a dajka Pénelopéhoz, hogy megvigye a hírt:

„Ébredj, Pénelopeia, leányom, lásd a szemeddel

azt, mire nap-nap után úgy vágyódtál a szivedben.

Megjött már Odüszeusz, s házába, ha késve is, eljött,

és meg is ölte a gőgös kérőket, kik a házát feldúlták, vagyonát falták, a fiát megalázták.”

Várja a hős, mint mond felesége, ha meglátja. De Pénelopé még mindig nem biztos abban, hogy férje jött meg. Próbára teszi Odüsszeuszt, s kérdi a hitvesi ágy titkát, amit csak ők ketten ismernek. Férje nevetve válaszol, mire az asszony odaszalad hozzá, s könnyeket ontva a nyakába borul. De a bajnak még nincs vége. Odüsszeusz elmondja feleségének, mit jósolt neki Teiresziász: addig kell még bolyongania, míg oda el nem jut, hol tengert még sose láttak, s hol a szembejövő vándor azt mondja majd neki, ha evezőjét meglátja, hogy magszóró lapát az. Akkor a földbe szúrhatja az evezőt, s kiengesztelheti áldozattal Poszeidónt.

„(…) A tengerről jő majd a halálom,

gyöngéden közelít hozzám, és könnyü öregség

végén sujt csak rám, amidőn körülöttem a népem

boldogan él. Azt mondta, hogy ez megy teljesedésbe.”

Hálótermünkbe vonulnak, s Odüsszeusz elmeséli feleségének, mily sok veszedelmen ment keresztül, mennyi kínt és mennyi siralmat tűrt.

XXIV. ÉNEK.

Elterjed a híre a szörnyű vérengzésnek, összegyülekeznek az emberek, hogy számon kérjék Odüsszeusztól fiaik, hozzátartozóik halálát. Ám Athéné visszainti a népet:

„Jó Ithaké-beliek, hagyjátok a háboruságot,

ezt a gonosz viadalt; vér nélkül jőjjön a döntés.” (…)

És ezután szent békekötést szerzett a hadak közt.

SZATHMÁRY ÉVA

Forrás: 44 híres eposz, verses regény, elbeszélő költemény 17-47. old. – Móra Könyvkiadó 1992.