(1883-1941)
A Nyugat nagy nemzedékének
kiemelkedő alkotója, a nyugatosok egyik legjelentősebb, legsokoldalúbb
életművét hozta létre. Korai lírája a klasszikus modern gondolati költészet
kiemelkedő példája. Lírája egyrészt kötődik a XIX. századi magyar irodalmi
hagyomány (Arany, Vörösmarty) tárgyiasabb költészetéhez, másrészt merít a
világirodalom ösztönző hatásából is (Browning, Swinburne). Költészete jelentős
európai hagyományokat: formákat, műfajokat, témákat, versmértékeket örökített
át a klasszikus modernség lírájába. Felfogása szerint a költő szükségképpen
konzervatív, vagyis klasszikus hagyományok és értékek őrzője.
Tudós
költő (latin: poeta doctus),
aki széleskörű műveltséganyagot mozgósít, gazdag irodalomtörténeti,
irodalomelméleti, valamint mesterségbeli tudással bír, és ennek megfelelő
művészi gonddal formálja meg alkotásait. Emberi magatartását és líráját a
sokirányú érdeklődés, valamint a módszeres tájékozódás igénye jellemzi. A
bölcseleti irányultság költészetének meghatározó vonása. Világképének alapja a keresztény platonizmus (Szent Ágoston), amely
nem hisz az ember eredendő jóságában vagy gonoszságában, de belső küzdelem árán
megvalósíthatónak tartja a jóság győzelmét. E felfogás jelzi Babits
világlátásának erkölcsi alapvetését is.
Ugyanakkor bölcseleti tájékozódása
szerteágazó volt. Egyaránt hatással volt rá a görög természetfilozófia,
valamint Baruch de Spinoza (1632-1677) holland filozófus panteista felfogása,
amely a megértés és megismerés örömét összekötötte a természettel és a
megnyilvánuló isteni szellemmel. A felvilágosodás kori szenzualizmus bölcselői
közül különösen Hume kétkedő szemléletével, és ennek nyomán a pozitivizmus
egyes vonatkozásaival azonosult. Gondolkodására jelentős hatást gyakorolt Kant
erkölcsbölcselete, valamint Nietzsche, Schopenhauer és Bergson életfilozófiája,
William James tudatfolyam-elmélete, illetve Freud lélektana is. Babits
költészetét a jelenségek lényegét firtató kíváncsiság jellemzi, amely olyan
bölcseleti problémákat vet fel, mint az ember (szubjektum) és a világ (objektum)
viszonya, a megismerés és kifejezhetőség lehetőségei, vagy az európai
műveltséghagyomány újraértelmezése.
A Babits verseket megérteni
szándékozó olvasó gyakran szembesül azzal a problémával, hogy
jelentésteremtésének hatékonysága gyakran feltételezi saját műveltségét,
filozófiai tájékozottságát. Ugyanakkor nyitott, a jelentésért megküzdő
odafordulás izgalmas kalandot, fontos tapasztalatokhoz való hozzáférést
jelenthet. Babits művészetfölfogása szembefordul az utánzás elvével, és a
klasszikus modernség jegyében a műalkotást az isteni teremtő gesztusokhoz
hasonló alkotói tevékenységnek, öntörvényű „világteremtésnek”,
„világsokszorozásnak” fogja fel.
Lírája
a húszas-harmincas években:
A háború tapasztalatai nyomán a
költő elfordul az irracionalista életfilozófiáktól. A katolicizmushoz
közeledik, mert abban véli megtalálni az európai szellemiség, illetve kultúra
egységességét jelentő hagyományfolytonosságot. Fölerősödnek és kiteljesednek a
klasszicizáló törekvések. Az 1920-ban megjelenő Nyugtalanság völgye című verseskötet lezárja lírájának 2.
szakaszát, megnyitja a 3-dikat.
E kötet újabb stílusfordulatot
jelez. Babits költészete tárgyszerűbbé, nyelvi kifejezésmódja egyszerűbbé
válik. A versekben egyre fontosabb szerepet kap a múlt, benne a kultúra értékei
(Zsoltár gyermekhangra, Őszi pincézés).
A húszas-harmincas években
újabb kötetek látnak napvilágot. A befelé fordulás, az elkülönülés és az
értékőrzés rezignált magatartása jellemzi a Sziget és tenger verseit. A kötet egyik visszatérő jelképe a címben
is megjelenő szigetmotívum. A Sziget és tenger mellett Az istenek halnak, az ember él (1929) és a Versenyt az esztendőkkel (1933) kötet is a Babits-líra önértelmező,
reflexív jellegének fölerősödéséről ad hírt.
Ezeknek a verseskönyveknek több
kiemelkedő darabjában is megjelenik magának a líraiságnak vagy a költészetnek,
illetve az alkotásfolyamatnak a problémája (Cigány a siralomházban). Ezzel összefüggésben egyre gyakoribbá
válik a hagyományhoz való viszonynak, a költői beszédhelyzetnek és a prófétai
szerepvállalásnak az értelmezése, újraértelmezése (Csak posta voltál). E jellemzők mentén költészetének utolsó
korszaka kapcsolatba hozható a későmodernség tapasztalatával. Műveinek a
halállal szembenéző, a lét végső kérdései felé forduló megszólalója
jellegzetesen életrajzi alakként formálódik meg (Ősz és tavasz között). E kései költeményekben ismét fölerősödik a
személyesség, melyhez gyakran társul elégikus hangnem, irónia és/vagy önirónia.
Babits utolsó jelentős alkotása
a Jónás könyve című elbeszélő
költemény (1937-38) és a Jónás imája
(1939). A Jónás könyve a küldetéstudat alakulása szempontjából és az életmű
egészére reflektáló jelleggel értelmezi, illetve írja újra az ószövetségi
történetet.
Ősz
és tavasz között
Az Ősz és tavasz között
szembetűnő formai sajátossága a szokatlan, csak minden 2. versszak végére
elhelyezett refrén, amely a 10 strófából álló verset 5, egymástól jól
elkülöníthető szerkezeti egységre tagolja. Mivel a refrén egyben a szakaszok
tetőpontja is, a szerkezet íve mindvégig emelkedő. Másrészt a refrén középkori
haláltáncokat idéző komor gondolati tartalma és trochaikus lejtése látszólag
ellentétet képez a költemény uralkodóan páros rímű , háromütemű 10-es
ritmusával (4+4+2). Ez a magyaros verselésű sorfajta meglehetősen gyakori
népköltészetünkben, ami a dalforma jelenlétére figyelmeztetheti az olvasót.
Ezen túl a versben több olyan szövegrészletet is találunk, amely ismert népdalt
idéz meg. Ilyen pl. a 2. versszak kezdete vagy a 6. versszak első 2 sora. A
dalformát ugyanakkor a költemény felütése is nyomatékosítja, hiszen a lírai
megszólalás kezdetét a szüreti dalolás elhallgatásához, a szőlőhegy
elnéptelenedéséhez kapcsolja a beszélő.
Mindebből megérthetjük, hogy
Babits minden bizonnyal tudatosan választotta az egyszerű dalformát az
elmúlással való szembenézéshez, illetve a számvetés gondolati-érzelmi
tartalmához. Dalforma és filozófiai mélységű tartalom összekapcsolásának a
magyar irodalomban erős hagyománya van, gondolhatunk pl. Vörösmarty Mihály
bordalaira vagy Vajda János egyes költeményeire is. De a kultúra ősi
rétegeihez, műfaji és képi hagyományaihoz nyúl vissza a későmodernség egyik
irányzata, az újnépiesség is. Ha meggondoljuk, hogy a poeta doctus Babits első
pályaszakasza mennyire jelentős mértékben kapcsolódott a mitologikus és
klasszikus műveltségbeli hagyományokhoz, valamint a versformák és mértékek
irodalmi tradícióihoz, az Ősz és tavasz
között című kései költeményben szembetűnhet a versnyelv és a forma
egyszerűsödése, klasszicizálódása is.
Az egyszerű formához a versben
olyan kép- és motívumrendszer társul, amelyet a népköltészet ősidők óta használ
az emberi lét mulandóságának kifejezésére. E kép- és motívumrendszer
legnyilvánvalóbb elemei az emberi lét szakaszait szimbolizáló időtoposzok. 3
évszaktoposz már a vers címében is szerepel. Közülük a tél nincs megnevezve, de
egyértelműen jelen van a között névutóban, amely itt a két évszak (ősz-tavasz)
közti időtartamot jelöli. Eszerint a cím a természeti ciklust a „meghalástól”
az „újjászületésig” fogja át. Már a címből is feltételezhető, hogy Babits
alkotása a természet ciklikusságát az emberi lét egyszeriségével és
megismételhetetlenségével állítja szembe. A versszövegben az évszakszimbolikát
további időtoposzok is kiegészítik, ilyen az este (éjszaka, sötétség), mint
haláljelkép, valamint az év fordulója (újév) mint összegzés,
számvetésszimbólum. Az Ősz és tavasz között számvető gesztusai egyrészt
visszautalnak az évszakszimbolikára („a gyönyörök fája megszedetlen”, „Lombom,
ami lehullt, sohse hajt ki”). Másrészt a magyar irodalom híres számvetéseit is
megidézik: „Mennyi munka maradt bevégezetlen!” – „Mily temérdek munka várt
még!” (Arany János Epilógus). A szövegköztiség által létesített párbeszéd azt a
tapasztalatot is közvetítheti, hogy a mulandóság közös emberi sors, ugyanakkor
az elmúlással való szembenézés egyedi, mindig az egyes ember belső küzdelme,
tragikuma.
A természeti ciklus és az
emberi lét párhuzamai, illetve ellentétei a képrendszer kisszerkezeteiben
(mikrostruktúra) is megfigyelhetők. Sajátosságuk, hogy évszakhoz kötődő elsődleges
jelentéseik a beszélő nézőpontjából (vagyis az emberi perspektívából)
másodlagos, átvitt értelmű, metaforikus jelentéseket is hordoznak. Így pl. az
1. versszakot záró hasonlat a pince jelentésbe a sírkamra, a víz (eső)
jelentésbe a halottmosdatás, a „csupasz”-éba a meztelen test, a „puha sárrá
rothadt” szerkezetébe a holttest bomlásának jelentését is beleírja, visszafelé
olvasva. Hasonló poétikai megformáltság mentén (a téli hótakaró olyan, mint a
vetett ágy) olvasható bele a 3. versszak „befödje” igéje a sírhant, a
„fekhelyünk”-be a végső nyughely vagy a „Paplan alá!” felidéződő emlékébe a
szemfedél jelentése. Ezt a metaforizációt fölerősíti, hogy a személytelen,
általánosító (T/1) megszólalást a 6. versszak bizonytalan személyességű hiányos
szerkezeteit követően („Bucsuizzel izgatnak a csókok”) a 7. versszaktól
fölváltja a nyelvileg is jelölt lírai személyesség („Mit tudom én”). Ezt a
lírai közvetlenséget az önreflexív alakzatok eluralkodása is jelzi („én telem”,
„én halálom”), melyek közül a záró versszak metaforája úgy kapcsol vissza a
nyitó képhez, hogy immár az élettelen venyigével a lírai én önmagát azonosítja.
Ez az azonosítás – szintén visszafele olvasva – átrendezi természet és ember
párhuzamokban és ellentétekben összefonódó viszonyát is. Átrendezi, hiszen az
azonosítás nyomán a természet, táj látványelemei a saját elmúlásának
rettenetével szembesülő lírai én belső vidékeként is értelmezhetővé válnak.
Ugyanakkor a természetszimbolika a szorongás feloldásának, a természet rendjébe
való belenyugvásnak a kísérletét is kifejezheti. Ez a kettősség nyilvánul meg a
megnyugtató „asszonyi jóság” megidézett gesztusában és az erre könyörtelenül
felelő, a verset záró refrénben is.
Forrás: http://erettsegi.org
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése