2013. szept. 29.

Olesz Goncsar (1918-1995): Út a hegyekben





Magas hegyek, sziklák és szunnyadó erdők birodalma… A köves hegyoldalon, a fák sűrűjében előbukkan az erdész házikója, hajlékony rádióantennával a tetején. A háztól lefelé, a patakhoz keskeny ösvény vezet. Reggelenként napbarnított, tíz év körüli mezítlábas kislány lépeget rajta. Korsót tartva kezében könnyedén ugrik földhányásról földhányásra, elevenen csillogó szemecskéivel nézi a reggeli világot, mosolyog a hegyekre, az égre, a napra.

Ez Natela, az erdész kislánya.

Zúg, csörgedezik lent a patak. Amióta csak Natela az eszét tudja, állandóan hallja ezt a zúgást, mely álomba ringatóan kedves, mint egy bölcsődal; ez altatja el esténként, ez ébreszti hajnalban, könnyedén belefonódva gyermeki álmába, abba az édes reggeli szendergésbe, amikor még nem tudod pontosan megállapítani, hogy a patak vagy az eső susog az ablak alatt.

Minél közelebb van a patak, annál erősebben, majdnem hogy kihívóan zúg a kövek között a kislány felé, szinte rámosolyog, majdnem hogy kihívóan zúg a kövek között a kislány felé, szinte rámosolyog csillogó habjaival, tovagördülő hullámainak hófehér tajtékával, amely a vízesésnél terül szét. Natela szeret reggelenként itt eljátszadozni. Leül egy kőre, és belelógatja kezét a hideg forrásvízbe, megsimogatja a hullámokat, aztán megmosakszik, és kiül a napra melegedni, gondosan befonva nedves, kékesfekete copfocskáit.

A fáradhatatlan patak egész reggel beszélgetni fog vele – ki mással is beszélgethetne a nyári szünidő alatt? Apja még kora hajnalban elment az erdőbe, most ott lépked valahol a sziklákon, közvetlenül az ég alatt, puskával a vállán… Amikor ő nincs otthon, Natela mindennek a gazdasszonya. a faházikóé, a fényes pataké, az erdő borította hegyeké, melyek minden oldalról körülveszik a völgyet. De Natelát egyáltalán nem ijeszti az egyedüllét. Megszokta. Minden bokrot ismer, minden patakocska szívélyesen csörgedezik felé a sziklák alól.

Gáli József (1930-1981): A hajós meséje

Balla Margit grafikája Gáliról


Húsz hosszú esztendőt töltött a tengeren, viharoson és csalfa csendesen, távoli országokban, hol hatalmas paloták álltak, hol száznapi járásra lélek sem lakott, buja zöld vidéken és kopár tájon húsz hosszú esztendőt töltött egy hajós. Feleséget, hazát hagyott a szigeten, ahol született, hogy megélje mind a csodát, amit húsz esztendő ígért. Küzdött a tengeren hajónyelő nagy halakkal, a sivatagban szárazsággal, a városokban ölelő asszonyi karokkal, mindennel megküzdött becsülettel, derekasan. Amikor megismerkedett mindazzal, ami távol s közel elérhető, ismerte már a jóllakott has, az éhes vándorlás, puha ágy, kemény föld, forrásvíz, állott tócsa, pusztulás-menekvés, élet-halál minden ízét, örömét, parancsot adott legényeinek, fordítsák hajója orrát hazafelé, evezzenek immár rég nem látott, kedves szigetnek nyugalmas kikötőjébe.

Húsz év alatt elmosódott a térképen a rajz, húsz év alatt megváltozott a csillagok állása, húsz év alatt elvégezte emlékezésfakító munkáját az idő. Nem vesztették kedvüket, keresték az utat. Egyszer csak feltűnt a messzeségben egy sziget. A parti fák formája ismerős, távolabb a hegyek vonala is reménykeltően hasonló, mintha végre hazaérkeztek volna. Megörült a hajós nagyon, hiszen telve a szíve nagy idő alatt gyűjtött számlálatlan kinccsel, megosztani vágyta, legjobban azonban pihenni, nyugalomra vágyott. Amikor a sziget közepe táján hajója tatjáról meglátott egy égig magasodó, hatalmas jegenyét, felkiáltott: Íme, látom már, hogy hazaértünk.

De szólt a kormányos:

-         Uram, tévedsz minden bizonnyal, nézd csak, a parton áll egy asszony, és hajóra vár. Hiába hinnéd, hogy téged vár, nézd csak hosszú, vállig érő haját, sötét az, mint az éjjel, a te asszonyod haját pedig, hitemre, fehér szálak tarkázzák, ha él.

Gáli József (1930-1981): A hét bölcső fája





Élt egyszer egy öreg ezermester, híres faragó. Keze munkájának messze földről csodájára jártak az emberek. Amelyik kocsinak ő kerekítette kerekét, csak szokásból kellett ló az elé: húzás nélkül is szaladt. Kedvelték érte a gazdák.

Kisevőnek nagykanál ugrott a kezébe, ha arról az asztalról evett, amelyet ő gyalult. Ropogósabb lett azon a sült, omlósabb a tészta. Dicsérték érte a gazdasszonyok.

Aki vénember abba az öregszékbe tottyant szunyókálni, amit ő készített, álmában ifjú-magát látta. Áldották érte a fogatlanok.

Ágyat ha faragott, szerették érte az újdonsült párok, térdeplőért a nénikék, ügyes két kezéért szerette az Isten.

Ismerték a fák. Nem féltek tőle. Nem fájt nekik, tudták, lelküket hántja életre a faragókés. Bárhol a világon ostoba halállal elpusztult egy fa, azon nyomban jelentették neki: lángra lobbant kezében a félig kész munka, panaszos reccsenéssel megrepedtek a finom művű bútorok, elhomályosult tükörfényük. Ilyenkor tudta, villámsújtotta öreg óriást gonoszul kicsavart csemetét gyászolnak a rokonok. Máskor nemigen, ilyenkor öregedett.

Egy reggel romokban találta műhelyét. Üszkös roncsok hevertek szerteszét, gyantát sírt a nyers fenyődeszka, kedves gyalupadja megrepedt. Nem értette. Nem dörgött az éjjel, de ha lett volna is, vihar így nem pusztít. Kiment a ház elé. Körös-körül lángoltak az erdők, háború dúlt hetedhét országon. Hallott már róla, hogy az új király kedvenc játéka ez, de nem hitte, hogy erdőinek baja támad. A fa nem katona, miért is, hogy elessen? Gomolyogva körülvették a fenyők, tölgyek, haboskőrisek. Csípte szemét, marta torkát ez a búcsú, de ott állt a füsterdőben még este is. Így talált rá a király hírnöke.

-         Nagy tisztesség ért, öreg! Várandós a királyasszony, és rád esett a választás, ritka fából, párjanincs, csuda bölcsőt készíts, ez ringatja majd a kis királyfit.
-         meghaltak a fák.
-         Keress élőt, vagy a semmiből faragj! Jaj neked, ha időre el nem készül!

Mi mást tehetett, útnak indult szegény, hogy meglelje a bölcső fáját. Tőből kirántott gyertyánok, derékba tört fenyők mellett vezetett útja. Gondolta, megpróbálkozik velük, de amint hozzájuk ért, porrá lett mindahány. Ment, mendegélt tovább, mindenütt megfordult, ahol valaha fa zöldellt, de csak a semmit lelte, azt pedig nem fogja a faragókés. hajdani jegenyenyár helyén feketéllő hamukupac mellett megpihent. Itt köszöntött rá egy szegény asszony.

-        

Tersánszky J. Jenő (1888-1969): Ákombák tanár úr



Igaz, hogy fura figura volt. Csupa gubanc az egész feje, bozontos haja, bozontos szakálla, vastag, göbös orra, cvikkerrel nyergelve, s egy pepita nadrágja, melyet apám is látott rajta gimnazista korában. És igaz az is, hogy a matematikának volt tanára, s ilyenformán kész ellenség. Valamint az se hazugság, hogy aki egyszer nála elégséges tanuló hírébe keveredett, az fújhatta a leckét, mint a miatyánkot, s bebiflázhatta a példát az utolsó tizedes törtig, mégse kapott jobbat, mint elégségest, míg akit kedvelt... Mindegy! mégse kellett volna annyi csúfot űznünk belőle.
Képzeljék csak el. Az volt a szokása, hogy mindenkinek, aki köszönt neki, a legutolsó fényes orrú diáknak is, leemelte a kalapját:
- Áászógáá! - mondta furcsán, és sohase nézett rá, akinek köszönt, hanem valahogy ájtatosan előre a földre.
Hát mi úgy tettünk, hogy a lecsikorgóbb reggel nyolcórai hidegekben megvártuk őt az utca elején, s úgy álltunk sorba kis közökben egymástól, s folyvást köszöntünk, hogy szegény öreg vissza nem tudta tenni kalapját fejére a gimnáziumig. Akik már köszöntünk, előre szaladtunk és újra köszöntünk.
- Áászogáá, áászogáá, áászogáá! - mondta szegény fáradhatatlan.
Bennünket négyünket: engem, meg a szomszédomat, Méder Károlyt s hátunk megett az utolsó padban Filipánt, egy nagy lomha oláh fiút, meg Kelemen Pistit, úgy is hívott Ákombák elég találóan: "a rothadt almák családja". Mivelhogy általunk romlandó a többi.

Albert Schweitzer (1875-1965): Ha a pelikán naplót írt volna…


Azt hiszem, elég ha most elöljáróban csak úgy egyszerűen, annak rendje és módja szerint bemutatkozom. Hiszen életem történetéből alaposabban is megismertek majd engem – a pelikánt.

„A pelikán a legnagyobb és legfeltűnőbb evezőslábú madár. 130-160 cm-es szárnyának fesztávolsága 2,5 m. Csőre 35-40 cm. Az idősebb állatok tolla pirosas-fehér, a barnás evezőtollak kivételével. Mellük sárga. A fiatal állatok háta szürkésbarna, hasuk hamuszínű, szemük piros, födetlen részeik sárgák, tokájuk kékkel erezett sárga színű, lábuk hússzínű. Szürke csőrükön piros és sárga pettyek vannak.

Dél-Európában, Afrika legnagyobb részén és Dél-Ázsiában honos. Április végén – május elején érkezik meg Dél-Európába, itt költ. Kb. október közepén költözik el. Vándorlása közben néha utat téveszt: így találtak már Közép-Németországban is pelikánt.

Édes és sós víz mellett egyaránt megél, inkább a mély vizeket szereti: ezek felszíni rétegeiben merítőhálóhoz hasonló csőrével jól tud halászni. Víz alá bukni nem tud, mert bőre alatt légpárnák vannak. Fő eledele a hal, de alkalomadtán fiatal vízimadarakat, sőt még félig kifejlett kacsákat is megtámad.”

Pelyhes pelikánfióka koromra visszaemlékezve látom, amint valahol a folyó mentén, egy magas fára rakott fészekben csücsülünk: én és két bátyám. Buzgón tátogatjuk csőrünket, lesve-várva a szüleink hozta jó falatokat. – Arra viszont már nem emlékszem, hogyan keveredtünk le a fészekből a papiruszbozót× melletti zátonyra. Itt, ezen a zátonyon történt velünk a szerencsétlenség, s ettől kezdve már mindenre pontosan emlékszem. Hirtelen fekete emberek támadtak ránk. Szüleinket botokkal elhajkurászták, hármunkat elcsíptek, lábunkat összekötözték, kosárba gyömöszölték – moccanni is alig tudtunk -, és hazavittek a falujukba. Rabtartóink másnap reggel kenukra rakták a kosarat, és lefelé eveztek velünk a folyón.

Rabindranath Tagore (1861-1941): A növő hold



1.      A kezdet

Honnan jöttem? Hol találtak rám? – kérdezte anyjától a kicsi.

Félig nevetve, félig sírva válaszolt az anya, és magához ölelte gyermekét:

-         Szívem legrejtettebb kívánsága voltál, kisfiam. Már kislánykoromban ott láttalak a babáimban, minden játékomban titokban téged kerestelek. Reménykedésemmel téged formáltalak, szeretetemmel téged alakítgattalak magamban egész életemben. Éltél az én szívemben, de éltél már anyám szívében is, a nagyvilág szíve ringatott és védett téged hosszú-hosszú évezredeken át. Amikor aztán lánykoromban szívem kibontotta szirmait, te lebegtél körülötte, mint a virág illata. A te puhaságod és selymességed tette puhává és selymessé testemet. Hosszú időkön át hajókáztál, kisfiam, az élet áradó folyamán, míg végül megérkeztél, és partra léptél az én szívemben. ha a szemedbe nézek, úgy érzem, megértettem a titkot, a mindenségből jöttél, és az enyém vagy. Félek, hogy elveszítelek, ezért ölellek magamhoz szorosan. Micsoda varázslat ez, hogy a mindenség kincsét ölelhetem magamhoz gyönge karjaimmal?


Reményik Zsigmond: Carmelo története


A történetnek – melyet most elmondok – hőse Carmelo vagy még inkább Carmelito, akivel dél-amerikai vándorlásaim közben, La Pazban hozott össze a sors. Ez a Carmelito egy tizennégy-tizenöt éves legényke volt, a cechua törzsből származott, és mint ahogy elmondta, a Titicaca-tó környékén szélesen elterülő indián településekből vándorolt fel tíz-tizenkét éves korában La Pazba, mert mint ahogy mondta: „meg akarta ismerni az életet”. Abból élt, hogy targoncákat tolt és csomagokat hordott a pályaudvarról a szállodákba. Alacsony növésű, zömök legényke volt, sűrű, tömött, fekete hajjal, és amikor megkérdeztem tőle, hogyan volt bátorsága átvágni egyedül a Titicaca-tó és La Paz között elterülő hegységeken és erdőségeken, hogyan mert vállalkozni az istenkísértő, veszélyes útra, amelyre még felnőtt, elszánt és bátor indián férfiak is nehezen és ritkán szánják el magukat, vidáman elmosolyodott. és ekkor mondotta el az itt következő történetet:

            Amidőn a mi istenünk, akit a törzsembeli nők és férfiak úgy hívnak, hogy Viracocha, üzenetet küldött a varázslókon és papokon keresztül, hogy pusztulást bocsát törzsem és a szomszédos törzsek népeire, mert a gyenge termés és a pusztuló jószágállomány következtében vonakodtak pontosan megfizetni a templomi adót, még az én apám is, aki pedig egyike volt a legbátrabbaknak, egy éjszaka elhagyta otthonát, és csónakra ült, hogy anyámmal és öt serdületlen testvéremmel átkeljen a Titicaca-tavon. Nem telt bele egy hét, és egyik törzs a másik után hagyta el a Viracocha által megfenyegetett területet. Én ezekben a napokban lámákat őriztem fenn a hegyoldalon, így nem is vettem a rémületről és a menekülésről tudomást, csak akkor, amikor lehajtottam az Andesekből a jószágot, és láttam az elnéptelenedett falvakat és tanyákat. ekkor már üres volt minden ház, és a földek is gazosak voltak és műveletlenek. Csak a varázslók és a papok dühödt ordítozása verte fel a vidéket, mert azok ott maradtak átkozódva és füstölögve, várták vissza az elmenekült népeket.

JIŘI WOLKER (1900-1924): Mese a milliomosról, aki ellopta a napot



Élt egyszer egy hatalmas milliomos, akinek sikerült minden földi gazdagságot megkaparintania. Semmi nem volt számára elérhetetlen. A leggyönyörűbb kastélyban lakott, és minden ember neki szolgált. De a szerencsétlen milliomost betegség kínozta. Betegsége nem is annyira fájdalmas, mint inkább visszataszító volt. Az egész testét undorító sárga fekélyek borították, melyek nappal nedvesedtek, éjjel meg égtek. Csúnya betegség volt – olyan csúnya, hogy még maga a milliomos is szégyellte, s ezért igyekezett puha szövésű ruhákba és selyempárnás ágyakba rejteni.

Vagyona folyton-folyvást nőtt, de a betegsége is. Félő volt, hogy a kiütés a szemét is eléri. A gazdag ember ettől félt a legjobban. Testének minden porcikáját befedhette – ez volt az egyetlen hely, melynek fedetlenül kellett maradnia, hogy élni, uralkodni és pénzt keresni tudjon.

A beteg milliomos úgy döntött, hogy orvost hívat. Eddig senkitől nem kért tanácsot, senkit nem engedett magához, mert nem akarta, hogy bárki is megtudja,alapjában véve milyen nyomorult. Félt, nehogy az emberek, akik irigyelték nagy szerencséjét – most örülni kezdjenek betegségének, mivel úgy érezhetik, hogy boldogabbak, mint ő. Mert a milliomos úgy vélekedett, hogy mert neki van a legtöbb pénze, neki kell a legboldogabbnak is lennie. Látva szép ruháit, autóit, pompáját, a többi ember is ezen a véleményen volt.

És a milliomos magához rendelte a legjobb orvost, és azt mondta neki:

-       

A Maja-patak története (Evenk népmese)


Valahol messze, nagyon messze, a Szovjetunió északi részén, az evenkek földjén, a hegyek rengetegéből egy sebes vizű hegyi patak zúdul alá. Majának hívják. A patak medrében csodálatos, festői márványsziklák pompáznak szebbnél szebb színekben. Az egyik szikla égszínkék, a másik sötét, mint az árnyék, a harmadik vérpiros, szinte izzik.

Az öreg evenkek így mesélik a patak és a sziklák történetét:

Valamikor réges-régen itt éldegélt a hegyek közt egy szegény evenk. Nem volt sem szarvasnyája, sem halászszerszáma, sem csapdája, csak egy lánya. A lány olyan szép volt, mint a hólepett fenyő a zúzmarás erdőn, észjárása oly gyors, mint a szarvas futása.

Messze földre eljutott a lány szépségének és okosságának híre, jöttek is a kérők sorban, gazdag ajándékot ígértek az apának, és szarvasnyájakkal, sátrakkal és cobolyprémekkel kecsegtették a lányt.

A lány azonban nem akart egyikhez sem feleségül menni, mindnek csak azt mondta:

-         Annak leszek a felesége, aki utolér engem a sífutásban, aki pontosabban céloz nálam, aki a legbátrabb.

Egyre jöttek a legények, nekirugaszkodtak a sífutásnak, célba vették a vadat, bátrak is voltak, de a lányt felül nem múlták.

Teltek az évek…

Egy reggel a lány díszes sátrat pillantott meg, éppen a maguk szegényes viskója mellett. Pár lépéssel odébb kövér szarvasok legeltek, és ott állt közöttük egy sudár, széles vállú, szép arcú legény, épp olyan, mint amilyenről mindig is álmodott.

-         Fogj meg, legény! – kiáltotta, és felcsatolta a síléceit, majd – mint egy fürge coboly – eltűnt a tajga sűrűjében, a legény utána.

Erdőn, hegyen, völgyön folyt a hajsza. A lány a vad versenyben új ösvényt tört az erdő járatlan rengetegében. Sebes iramban suhantak el mellette a fák. Kipirult az arca. A legény egyre a nyomában volt, de csak nem érte utol.

A lány szíve könyörgött a lábnak, hogy ne siessen…

Már a sátor is előtűnt a messzeségben. Ekkor a meredek lejtőn a lány meglazította a szíjakat, hogy ezzel is lassítsa a siklás sebességét. A fiú vércseként csapott le a lányra, lekapta fejéről a fehér sapkát.

-         Most te érj utol! – kiáltotta a legény, és lesiklott.

Azonnal utolérhette volna, de szíve mást sugallt. Aztán kiválasztott egy célpontot, hogy próbára tegye a fiú szemét, de a puska csütörtököt mondott. Mintha a sors is azt akarná, hogy egymáséi legyenek.

Már csak az utolsó próba volt hátra. A lány azonban maga sem tudta, hogy mit találjon ki. Felesége szeretett volna lenni a legénynek, gyermekeinek anyja, követni akarta a tajgába. Hozzálépett, mélyen a szemébe nézett, de hirtelen visszarettent. A fiú szemében olyan szépségesen szép leányt pillantott meg, amilyent még életében sohasem látott. Azt gondolta, hogy a fiú nem őt szereti, hanem a másikat, és elhatározta, hogy a harmadik próbát bosszúra használja.

-         Legény, követlek sátradba, ha éjjel a sziklákon leereszkedsz a folyóhoz, és onnan vizet hozol nekem.

Sötét, csillagtalan, borús éjszaka volt.

A lány a sziklafal széléhez lépett, és lenézett a mélybe. Csak szemének sugara világította a levezető utat. A fiú ennél a fénynél ereszkedett le a meredek sziklafalon, megtöltötte folyóvízzel a bőriszákját, terhét a hátára csatolta, és megindult felfelé. Mikor a legveszélyesebb ponthoz ért, a lány lehunyta szemét, a fény kialudt, és a fiú megcsúszott, a vízbe zuhant.

A lány visszatért kunyhójukba, és mindenről beszámolt apjának.

-         Te ostoba lány! – kiáltott fel az apja – hiszen a szemben csak az tükröződik vissza, amit látnak. Te voltál az a szépséges lány.

Kimondhatatlan bánat tört a lányra. A folyóhoz rohant, hogy feltartóztassa sebes sodrát, hogy megmentse a fiút a biztos haláltól. Leszakított egy darabot az ég kékjéből, a föld mélyéből sötét iszapot markolt ki, és mindezt a folyóba dobta. Elkeseredésébe megsebezte testét, és vérével öntözte a sziklákat. Ezért égszínkékek a sziklák, ezért komorak, mint a mély árnyék, ezért izzanak vérpiros színben.

S hová lett a lány? – Nem tudni. Csak azt tudják a vének, hogy Majának hívták.

(Ford.: B. Lányi Márta)

(Forrás: Csillagszóró – Mesék, versek, történetek – Móra Könyvkiadó Bp., 1966., 51-53 old.)

Dzsugdzsur bosszúja (Evenk népmese)



Valahol az Ohotszki-tenger partján áll egy hatalmas hegyvonulat, Dzsugdzsurnak hívják. Kopár hegycsúcsai fenyegetően és ijesztően merednek az égbe, mintegy intve az embert; retteghetsz, félhetsz, rajtam átkelni ne merj!

Az evenkek babonás félelemmel messze kerülik a hegyet, és azt beszélik, hogy egy ember egyszer megsértette.

Akkortájt történt ez az eset, amikor a tenger közelében még nem éltek emberek, és a tengert sem ismerték. A hegyekbe jött egy vadász szarvasnyájjal.

Sokáig barangolt, hegyszorost keresett, de sehol sem tudott átkelni, mindenütt csak sziklákat, köveket és pusztaságot látott.

„Úgy látszik, ez itt a föld legeslegszéle, nem marad más hátra, visszafordulok” – gondolta, és már felmálházta a szarvasokat, amikor egy hangot hallott:

-         Miért jöttél ide, te vadász?
-         Ki az, ki szól hozzám?
-         Én szólítlak, Dzsugdzsur.
-         Nem értem, inkább mondd meg, mit csinálsz itt.
-         Őrzöm a tengert, útját állom a szélnek.
-         Én pedig a boldogságot keresem – a sűrű tajgát, az állatokat, a halakat. De nem tudom, hol lelem meg.
-         Megmutatom neked – felelte Dzsugdzsur -, de csak egy feltétellel. Ha megígéred, hogy a szelet napkelet irányába tereled. Hiszen látod, egész lekopaszított.
-         Jól van! – mondta a vadász, és megegyeztek.

Hirtelen egy hegyszoros nyílt meg előtte, és szeme elé tárult a tenger. Megpillantotta az oda vezető utat. Visszafordította a szarvasokat, és a tengerhez ment. Házat épített, halászott, madarakra vadászott, és sok-sok tengeri vadat ejtett.

Boldogságát megtalálta, de ígéretét feledte.

Teltek-múltak az évek. Az embernek fia és lánya született. Mikor a fiú felcseperedett, az apja megtanította sok hasznos dologra, és elküldte a hegy mögé, a tajgába, feleséget keresni. Pontosan útbaigazította, de a fiú nem tért vissza.

Érezte az ember, hogy valami baj érte, és hívta a lányát:

-         Eredj, lányom, kutasd fel bátyádat, és hozd haza!

A lány ment, mendegélt, sokáig kereste fivérét, míg csak a hegyszoroshoz nem ért. Hát látja, hogy a földön szarvascsontok hevernek, de a fiúnak nyoma veszett. nevét kiáltotta, tovább bolyongott a hegyen, és keservesen zokogott. Egyszerre csak Dzsugdzsur hangját hallotta:

-         Szulikicsan – így hívták -, ne keresd a bátyádat. Apád megígérte, hogy a szelet kelet felé tereli, de becsapott. Ezért a fivéredet sziklává változtattam. Látod, ott áll, mindig ködbe burkolva, magasabb és sötétebb a többinél.

Szulikicsan odanézett, és felismerte bátyját.

-         Dzsugdzsur – rimánkodott -, ereszd haza a fivéremet, és kívánj cserébe, amit csak akarsz.

Dzsugdzsur hallgatott, elgondolkozott, majd így felelt:

-         Legyen! Készíts nehéz kövekből egy urnát, helyezd bele azt, ami neked a legdrágább. S minden ember, aki itt áthalad a szoroson, tegye bele minden kincsét. Amikor az urna megtelik, ismét emberré változtatom a bátyádat.

Szulikicsan súlyos sziklákból urnát épített, és belerakta legdrágább kincsét, hajfonatát.

Azóta minden arra haladó utas megáll az urna előtt, és adakozik, de az urnamind a mai napig nem telt meg. Dzsugdzsur vár, egyre vár, és haragszik az emberekre, a fiú pedig kővé váltan alszik sziklabörtönében.

(Ford.: B. Lányi Márta)

(Forrás: Csillagszóró – Mesék, versek, történetek – Móra Könyvkiadó Bp., 1966., 49-50. old.)