Valahol messze, nagyon messze,
a Szovjetunió északi részén, az evenkek földjén, a hegyek rengetegéből egy
sebes vizű hegyi patak zúdul alá. Majának hívják. A patak medrében csodálatos,
festői márványsziklák pompáznak szebbnél szebb színekben. Az egyik szikla
égszínkék, a másik sötét, mint az árnyék, a harmadik vérpiros, szinte izzik.
Az öreg evenkek így mesélik a
patak és a sziklák történetét:
Valamikor réges-régen itt
éldegélt a hegyek közt egy szegény evenk. Nem volt sem szarvasnyája, sem
halászszerszáma, sem csapdája, csak egy lánya. A lány olyan szép volt, mint a
hólepett fenyő a zúzmarás erdőn, észjárása oly gyors, mint a szarvas futása.
Messze földre eljutott a lány
szépségének és okosságának híre, jöttek is a kérők sorban, gazdag ajándékot
ígértek az apának, és szarvasnyájakkal, sátrakkal és cobolyprémekkel
kecsegtették a lányt.
A lány azonban nem akart
egyikhez sem feleségül menni, mindnek csak azt mondta:
-
Annak leszek a felesége, aki utolér engem a sífutásban,
aki pontosabban céloz nálam, aki a legbátrabb.
Egyre jöttek a legények,
nekirugaszkodtak a sífutásnak, célba vették a vadat, bátrak is voltak, de a
lányt felül nem múlták.
Teltek az évek…
Egy reggel a lány díszes sátrat
pillantott meg, éppen a maguk szegényes viskója mellett. Pár lépéssel odébb
kövér szarvasok legeltek, és ott állt közöttük egy sudár, széles vállú, szép
arcú legény, épp olyan, mint amilyenről mindig is álmodott.
-
Fogj meg, legény! – kiáltotta, és felcsatolta a
síléceit, majd – mint egy fürge coboly – eltűnt a tajga sűrűjében, a legény
utána.
Erdőn, hegyen, völgyön folyt a
hajsza. A lány a vad versenyben új ösvényt tört az erdő járatlan rengetegében.
Sebes iramban suhantak el mellette a fák. Kipirult az arca. A legény egyre a
nyomában volt, de csak nem érte utol.
A lány szíve könyörgött a
lábnak, hogy ne siessen…
Már a sátor is előtűnt a
messzeségben. Ekkor a meredek lejtőn a lány meglazította a szíjakat, hogy ezzel
is lassítsa a siklás sebességét. A fiú vércseként csapott le a lányra, lekapta
fejéről a fehér sapkát.
-
Most te érj utol! – kiáltotta a legény, és
lesiklott.
Azonnal utolérhette volna, de
szíve mást sugallt. Aztán kiválasztott egy célpontot, hogy próbára tegye a fiú
szemét, de a puska csütörtököt mondott. Mintha a sors is azt akarná, hogy egymáséi
legyenek.
Már csak az utolsó próba volt
hátra. A lány azonban maga sem tudta, hogy mit találjon ki. Felesége szeretett
volna lenni a legénynek, gyermekeinek anyja, követni akarta a tajgába.
Hozzálépett, mélyen a szemébe nézett, de hirtelen visszarettent. A fiú szemében
olyan szépségesen szép leányt pillantott meg, amilyent még életében sohasem
látott. Azt gondolta, hogy a fiú nem őt szereti, hanem a másikat, és
elhatározta, hogy a harmadik próbát bosszúra használja.
-
Legény, követlek sátradba, ha éjjel a sziklákon
leereszkedsz a folyóhoz, és onnan vizet hozol nekem.
Sötét, csillagtalan, borús
éjszaka volt.
A lány a sziklafal széléhez
lépett, és lenézett a mélybe. Csak szemének sugara világította a levezető utat.
A fiú ennél a fénynél ereszkedett le a meredek sziklafalon, megtöltötte
folyóvízzel a bőriszákját, terhét a hátára csatolta, és megindult felfelé.
Mikor a legveszélyesebb ponthoz ért, a lány lehunyta szemét, a fény kialudt, és
a fiú megcsúszott, a vízbe zuhant.
A lány visszatért kunyhójukba,
és mindenről beszámolt apjának.
-
Te ostoba lány! – kiáltott fel az apja – hiszen
a szemben csak az tükröződik vissza, amit látnak. Te voltál az a szépséges
lány.
Kimondhatatlan bánat tört a
lányra. A folyóhoz rohant, hogy feltartóztassa sebes sodrát, hogy megmentse a
fiút a biztos haláltól. Leszakított egy darabot az ég kékjéből, a föld mélyéből
sötét iszapot markolt ki, és mindezt a folyóba dobta. Elkeseredésébe megsebezte
testét, és vérével öntözte a sziklákat. Ezért égszínkékek a sziklák, ezért
komorak, mint a mély árnyék, ezért izzanak vérpiros színben.
S hová lett a lány? – Nem
tudni. Csak azt tudják a vének, hogy Majának hívták.
(Ford.: B. Lányi Márta)
(Forrás:
Csillagszóró – Mesék, versek, történetek – Móra Könyvkiadó Bp., 1966., 51-53
old.)
