Dzsugdzsur bosszúja (Evenk népmese)

Valahol az Ohotszki-tenger partján áll egy hatalmas hegyvonulat, Dzsugdzsurnak hívják. Kopár hegycsúcsai fenyegetően és ijesztően merednek az égbe, mintegy intve az embert; retteghetsz, félhetsz, rajtam átkelni ne merj!

Az evenkek babonás félelemmel messze kerülik a hegyet, és azt beszélik, hogy egy ember egyszer megsértette.

Akkortájt történt ez az eset, amikor a tenger közelében még nem éltek emberek, és a tengert sem ismerték. A hegyekbe jött egy vadász szarvasnyájjal.

Sokáig barangolt, hegyszorost keresett, de sehol sem tudott átkelni, mindenütt csak sziklákat, köveket és pusztaságot látott.

„Úgy látszik, ez itt a föld legeslegszéle, nem marad más hátra, visszafordulok” – gondolta, és már felmálházta a szarvasokat, amikor egy hangot hallott:

-         Miért jöttél ide, te vadász?

-         Ki az, ki szól hozzám?

-         Én szólítlak, Dzsugdzsur.

-         Nem értem, inkább mondd meg, mit csinálsz itt.

-         Őrzöm a tengert, útját állom a szélnek.

-         Én pedig a boldogságot keresem – a sűrű tajgát, az állatokat, a halakat. De nem tudom, hol lelem meg.

-         Megmutatom neked – felelte Dzsugdzsur -, de csak egy feltétellel. Ha megígéred, hogy a szelet napkelet irányába tereled. Hiszen látod, egész lekopaszított.

-         Jól van! – mondta a vadász, és megegyeztek.

Hirtelen egy hegyszoros nyílt meg előtte, és szeme elé tárult a tenger. Megpillantotta az oda vezető utat. Visszafordította a szarvasokat, és a tengerhez ment. Házat épített, halászott, madarakra vadászott, és sok-sok tengeri vadat ejtett.

Boldogságát megtalálta, de ígéretét feledte.

Teltek-múltak az évek. Az embernek fia és lánya született. Mikor a fiú felcseperedett, az apja megtanította sok hasznos dologra, és elküldte a hegy mögé, a tajgába, feleséget keresni. Pontosan útbaigazította, de a fiú nem tért vissza.

Érezte az ember, hogy valami baj érte, és hívta a lányát:

-         Eredj, lányom, kutasd fel bátyádat, és hozd haza!

A lány ment, mendegélt, sokáig kereste fivérét, míg csak a hegyszoroshoz nem ért. Hát látja, hogy a földön szarvascsontok hevernek, de a fiúnak nyoma veszett. nevét kiáltotta, tovább bolyongott a hegyen, és keservesen zokogott. Egyszerre csak Dzsugdzsur hangját hallotta:

-         Szulikicsan – így hívták -, ne keresd a bátyádat. Apád megígérte, hogy a szelet kelet felé tereli, de becsapott. Ezért a fivéredet sziklává változtattam. Látod, ott áll, mindig ködbe burkolva, magasabb és sötétebb a többinél.

Szulikicsan odanézett, és felismerte bátyját.

-         Dzsugdzsur – rimánkodott -, ereszd haza a fivéremet, és kívánj cserébe, amit csak akarsz.

Dzsugdzsur hallgatott, elgondolkozott, majd így felelt:

-         Legyen! Készíts nehéz kövekből egy urnát, helyezd bele azt, ami neked a legdrágább. S minden ember, aki itt áthalad a szoroson, tegye bele minden kincsét. Amikor az urna megtelik, ismét emberré változtatom a bátyádat.

Szulikicsan súlyos sziklákból urnát épített, és belerakta legdrágább kincsét, hajfonatát.

Azóta minden arra haladó utas megáll az urna előtt, és adakozik, de az urnamind a mai napig nem telt meg. Dzsugdzsur vár, egyre vár, és haragszik az emberekre, a fiú pedig kővé váltan alszik sziklabörtönében.

(Ford.: B. Lányi Márta)

(Forrás: Csillagszóró – Mesék, versek, történetek – Móra Könyvkiadó Bp., 1966., 49-50. old.)