Élt egyszer egy hatalmas
milliomos, akinek sikerült minden földi gazdagságot megkaparintania. Semmi nem
volt számára elérhetetlen. A leggyönyörűbb kastélyban lakott, és minden ember
neki szolgált. De a szerencsétlen milliomost betegség kínozta. Betegsége nem is
annyira fájdalmas, mint inkább visszataszító volt. Az egész testét undorító
sárga fekélyek borították, melyek nappal nedvesedtek, éjjel meg égtek. Csúnya
betegség volt – olyan csúnya, hogy még maga a milliomos is szégyellte, s ezért
igyekezett puha szövésű ruhákba és selyempárnás ágyakba rejteni.
Vagyona folyton-folyvást nőtt,
de a betegsége is. Félő volt, hogy a kiütés a szemét is eléri. A gazdag ember
ettől félt a legjobban. Testének minden porcikáját befedhette – ez volt az
egyetlen hely, melynek fedetlenül kellett maradnia, hogy élni, uralkodni és
pénzt keresni tudjon.
A beteg milliomos úgy döntött,
hogy orvost hívat. Eddig senkitől nem kért tanácsot, senkit nem engedett
magához, mert nem akarta, hogy bárki is megtudja,alapjában véve milyen
nyomorult. Félt, nehogy az emberek, akik irigyelték nagy szerencséjét – most
örülni kezdjenek betegségének, mivel úgy érezhetik, hogy boldogabbak, mint ő.
Mert a milliomos úgy vélekedett, hogy mert neki van a legtöbb pénze, neki kell
a legboldogabbnak is lennie. Látva szép ruháit, autóit, pompáját, a többi ember
is ezen a véleményen volt.
És a milliomos magához rendelte
a legjobb orvost, és azt mondta neki:
-
Doktor úr, jól vizsgáljon meg, és adjon
tanácsot, mitévő legyek, hogy meggyógyuljak. Betegségem annyira visszataszító,
hogy senkinek nem szabad tudnia róla. Ezért bizonyára meg fog bocsátani nekem,
ha a vizit után kivégeztem önt. Nem hiszek senkinek, s legkevésbé az emberi
nyelvnek. Midász király históriája megtanított arra, hogy következetesebb
legyek, mint ő volt! Egyébként felesége illően magas nyugdíjat fog kapni az én
magánpénztáramból, s gyermekei az én költségemen folytathatják tanulmányaikat.
Az orvos látta, hogy ütött az
utolsó órája. Mert a milliomos gyilkoló
ereje óriási volt.
-
Életerőm napról napra csökken – folytatta a
milliomos. – Cselekedjék gyorsan!
Levetkőzött. Ott állt az orvos
előtt meztelenül. Olyan volt, mint egy összetaposott hernyó vagy mint egy odvas
fog. Az orvost undor fogta el. Milyen alapon halok meg én az ő fekélyei miatt,
én, aki teljesen egészséges vagyok – gondolta magában. Minden ember megölheti a
másik embert. Ha ő megteheti, én is megtehetem. Jó, olyan orvosságot írok fel
neki, amit nagyon drágán fog megfizetni.
-
Kegyelmes uram – mondta -, tudok írt az ön
sebeire. És annál is hatásosabb írt, mivel egyedül ön tudja megszerezni. Önnek
napra van szüksége. De nemcsak egy kis napra, amit a közönséges halandók
alamizsnaként kapnak – önnek az egész napra szüksége van. Ön vagyonos ember, s
azt hiszem, pénzért le tudja hozni palotájába a napot is égi pályájáról.
Bizonyos időre zárkózzon be a nappal egy szobába, hogy egészen közelről és
egyedül élvezhesse sugarainak jótékony hatását. A napfürdő után nemcsak hogy
makkegészséges, de halhatatlan is lesz. Ez az egyetlen orvosság, amit önnek
ajánlani tudok. Mert önben gyűlt össze az egész világ betegsége. A nap viszont
az egész világ egészsége.
A milliomos hitte az orvosnak.
Hogyne hitte volna egy olyan embernek, akit egy lépés választ el a haláltól.
Csak még megkérdezte:
-
Nem tudja véletlenül, milyen drága lehet az a
nap?
-
A nap minden embernek drága. Lehet, hogy egy
embernek olcsóbb.
Amint elhangzottak az utolsó
szavak, az orvost elvezették és kivégezték. Özvegyének csinos összegről szóló
csekket utaltak ki, árváinak szinte új tankönyveket, két alig használt vonalzót
a milliomos irodájából és egy tolltartót ezzel a felirattal:
„Tanulj meg, fiam, bölcsnek
lenni.”
A milliomos közben azon
tűnődött, hogyan hozhatná le a napot a lehető legolcsóbban.
Építtetett egy óriási
állványzatot. Száz mérnök konstruált egy hatalmas darut. Az építők már
tervezték azt az épületet, melybe a napot fogják vonszolni, és egybezárni a
milliomossal s fekélyeivel. Az egész világ millió és millió munkása kovácsolt
kalapácsaival, nem azért, hogy lehozzák a napot, hanem hogy eltartsák
asszonyaikat és gyermekeiket.
És egy éjszaka, mely sötétebb
volt, mint a megkérgesedett szív, levonszolták a milliomosnak a mennyboltozatról
a napot, beterelték a hatalmas épületbe, bezárták acéllapú, vasbeton falak
közé.
Egyetlen sugár sem hatolt ki.
A föld sötétbe borult, és a
milliomos örült, hogy az akció ilyen jól sikerült. Sötétben még az isten sem
veszi észre – gondolta magában -, hogy a napnak hűlt helye. Én meg halhatatlan
leszek, és aztán tehet bárki bármi! Nem állok meg a napnál, lehozom az összes
csillagokat is, és a kincstáramba teszem őket. Az enyimek lesznek, mint ahogy
enyémek az Ego bankban elhelyezett értékpapírok. Hamarosan eljön az az idő,
mikor már semmi olyan nem lesz, ami nem az enyém. Megveszem az Atyaúristent is,
és megteszem titkáromnak. Fiatal leszek, szép, halhatatlan és a leggazdagabb.
Közben az emberek felébredtek.
Igencsak csodálkoztak, hogy nem süt a nap. Az égen csak egy nagy vörös seb
éktelenkedett,melyet a tűzoltók meg a mázolók hasztalan próbáltak lelohasztani,
illetve elmázolni. Az emberek összecsődültek, és azt kiabálták:
-
Hol a nap? Ki vitte el a napot?
A villanylámpás rendőrök rendet
teremtettek. De beleizzadtak, amíg sikerült nekik! Az emberek ész nélkül
rohangáltak összevissza, s hiába próbálta volna őket bárki is csendre inteni,
vagy „oszolj”-t parancsolni nekik.
A milliomos meggyújtatott
minden lámpát. Százezer csillár lángolt az utcasarkokon, a kávéházakban,
bárokban, éjjeli mulatóhelyeken. A külvárosban három szomorú gázlámpa világított,
falun pedig az emberek előkotorták a poros ládák mélyéről a Gyertyaszentelőről
visszamaradt gyertyákat, és rémülten pislogtak egymásra.
Zűrzavar támadt, melyet még
fokoztak az isten tudja, honnan előrepülő denevérek.
A milliomos számítgatta:
mihelyt meggyógyulok, a napból csináltatok Helios gyufát, égett sebre való
napkenőcsöt meg mindent, amit csak lehet. ügyes ember könnyen meggazdagodhat.
Örülök, hogy előttem még senki nem jött erre rá.
De a városokban az embereken
egyre nagyobb fejetlenség lett úrrá. Egymásba ütköztek, mint a megriadt marhák.
Ezért a milliomos plakátokat ragasztott a falakra, és vezércikket íratott az
újságokba.
Végre-valahára sötétség!
Az ősi ellenség porban hever.
Az emberi áldozatkészség
legnagyszerűbb példája. Már a világ kezdete óta kínozza az embereket a valaha
is élt leggonoszabb zsarnok – a nap. Kegyetlen zsarnokságának súlyát leginkább
a dolgozó emberek rendje nyögte, mely rend milliói hulltak el munkájuk közben
pusztító sugarainak tüzében. Orvosilag bebizonyított és statisztikailag
alátámasztott tény, hogy azoknak az embereknek, akik a nap alatt születtek,
teljes
100 %-a
(azaz: száz százaléka)
ugyanezen nap alatt meg is
halt. Ez az önkényuralom véget ért. Utolsó
Milliomos úr, az ismert emberbarát (ki ne emlékezne nemes nagylelkűségére,
mellyel felkarolta a tragikusan elhunyt doktor X feleségét és gyermekeit) saját
költségén lehozatta a napot az égről. A munka, hála emberfeletti
áldozatkészségének, sikerült, és a nap eltűnt a világból.
Utolsó Milliomos ezzel a
tettével beírta nevét a halhatatlanság aranykönyvébe.
Kérjen prospektusokat!
Egyesek – akiknél világított a
villany – mindezt elolvasták és megnyugodtak, mások - akiknél nem világított – tovább
nyugtalankodtak. Sok anyóka (olyanok, akik már húsz éve vakok voltak)
mondogatta: Itt a világ vége.
Közben a gazdag ember,
elparancsolván a személyzetet, elindult a naphoz. Mikor belépett a hatalmas
épületbe, gondosan bezárkózott, még egyszer meggyőződvén róla, hogy jól
őriznek-e minden bejáratot a revolveres és bajonettes strázsák. A kulcsot a
zárban hagyta, nehogy valaki is megleshesse. Aztán vetkőzni kezdett.
„Milyen istenien melegít –
gondolta magában a milliomos. – Áramlik belém a nagy erő. Minden egészségtelent
eléget, és tiszta érccé olvaszt. Úgy fogok innen kimenni, mint egy ifjú isten.
Hány embernek adott már a nap egészséget és boldogságot. Rajtam áll, hogy
mindezt egybegyűjtsem, miután mindenki mást eltávolítottam a naptól. Ó, milyen
mérhetetlen boldogság minden ember boldogságát magamra összpontosítani.”
Égetett a nap.
-
Egy kicsit túl nagy itt a forróság. De sebaj.
Meg kell tanulnom elviselni a nagy jótéteményt is. Csak a hátam ne fájduljon
meg. És a fejem. Meg a szám, szemem, mellem és a lábaim.
-
Ah! Elviselhetetlen ez a sugárzás. Kívül-belül
emészt. Mintha hamuvá válnék. Csak még egy pillanatig kitartani. Aztán
elmegyek. Elmegyek, és egy hideg folyóba ugrom. A legerősebb, a leggazdagabb
leszek, halhatatlan. Milyen gyenge vagyok, szegény, és mindenem fáj, mintha
halálomon lennék! Nem, már nem bírom tovább. Kimegyek. Talán már elég. Kimegyek
– elfutok – repülök…
Az égett, fekélyes, lángoló
tekintetű meztelen koldus az ajtóhoz rohant. Ó, jaj! Az izzásig hevült kulcs
úgy beleragadt a zárba, hogy még a jó isten sem tudta volna kihúzni. A
milliomos hiába rázta, hiába tördelte, itt nem volt szolga, tanácsadó, munkás –
itt egyedül volt, egyedül, mint elüszkösödő mellében a szíve – egyedül, mint
szemei a genny és fájdalom gyűrűiben. A milliomos megremegett. Teste
meghajlott, mint a vihar tépte fa. Ember, nem bírod el mindenki boldogságát!
Még a sajátodéra sem vagy elég.
Égetett a nap.
A milliomos összeroskadt.
Egy kupac hamu maradt belőle,
nem több, mint egy húszfilléres. Egy kis kupac hetvenkedő nyomorúság. Az
épület, melyet gőgje emelt a magasba, ravatala lett, és a nap, melyet beteges
dicsvágya lopott el, koporsójánál gyújtott nagy gyertyává változott. Senki sem
sírt.
És égetett a nap.
Úgy égetett, hogy elégette az
összes falakat. S azok leomlottak, mintha homokból lettek volna. A földre
omlottak, hasonlóan a bűbájos rontás után eltűnő varázslókhoz. Mind a négy
égtáj felé kilobbantotta fényét a nap. Úgy feküdt a zöld füvön, mint egy
aranyló léggömb.
Megörültek az emberek. „Látjuk
az utat”, mondogatták és nevettek.
Most már csak az a kérdés,
hogyan tegyék vissza a napot az égre, hogy mindnyájan lássák, és mindnyájan
lássanak.
Az emberek arca komollyá
merevedett, és tanácskozni kezdtek.
Ki viszi vissza a napot a
mennyboltra? Két gyerek vállalkozott rá: Mánicka meg Pepik. Talán Vrsovicéből vagy
Smíchovból valók voltak, de valahonnan biztosan.
-
Mi visszavisszük – mondta Pepík. – Sokszor
cipeltem az embereknek a bőröndöt a pályaudvarra. Egyszer egy bácsi akkora
bőröndöt vitetett velem, hogy mindenki csak csodálkozott. Megnézném én azt a
napot, amelyikkel ne bírnék el!
Mánicka és Pepík visszavitték a
napot az égre.
-
Nekem aztán hazaérjetek ebédre! – kiabált utánuk
anyukat.
-
Hazaérünk, persze hogy hazaérünk…
És haza is értek.
(Ford.: Bojtár Endre)
JIŘI WOLKER (1900-1924) cseh költő,
író, drámaíró; Prostejkovban, egy morva kisvárosban született. Apja
banktisztviselő volt, nevelését anyja irányította, aki tevékeny szerepet
vállalt a morva kisváros kulturális életében, előadásokat, költői esteket
rendezett, s egy időben részt vett a helyi újság szerkesztésében is. Jirit és
három évvel fiatalabb öccsét, Karelt hazafias haladó szellemben nevelte, s
később, amikor Jiri már a szocializmus eszméivel ismerkedett, és forradalmi
megmozdulások részese lett, ebben is lelkesen támogatta fiát.
A gyerek Wolker művészi tehetsége már korán
kibontakozott, festegetett, hegedült, és elemista korától kezdve írt verseket.
Első költeményei folyóiratokban jelentek meg, tizennyolc éves korában, majd
lassanként kötetekben is. Prágában járt egyetemre, előbb jogász volt, később
bölcsész lett, részt vett az akkori irodalmi életben. Tagja volt az 1920-ban
alakult Kilenc erő nevű baloldali művészi csoportosulásnak. E társaság nevében
írta híres kiáltványát A proletár művészet címen.
Külsejében impozáns jelenség volt, szép szál,
hatalmas termetű ember. Mégis alig volt huszonnégy éves, amikor súlyos tüdőbaj
nyomán fellépő agyhártyagyulladásban meghalt.
Életében két verskötete és három drámája jelent meg.
Többi írása, novellái halála után láttak napvilágot. Egy befejezetlen regényt
is hagyott hátra. Magyarul versei és néhány meséje jelent meg. Kötetünkben
közölt meséjének témája hasonlít József Attila egyik gyermekversére, lehet,
hogy a költőt, József Attilát, aki ismerte és tisztelte Wolkert, a mese ihlette
verse megírására.
(Forrás: Csillagszóró –
Mesék, versek, történetek – Móra Könyvkiadó Bp., 1966., 63-68. old.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése