Szemere Miklós (1802-1881) versei

 
MALACPECSENYE

Boldog az a magyarföldön
Boldog és megáldatott:
A kinek az irgalmas ég
Förtelmes pofát adott.
Lánynézőbe országunkban
A merre csak utazik:
Valamennyi lányos háznál,
Malacpecsenyét eszik.

Mihelyt belép az udvarba,
A mint orrát beüti,
Visít a lány, fut a cseléd,
S a malacot már süti.
És ő, a szerencse fia,
Igaz, kosarat kapott:
De bezzeg, boldog gyomrába
Temette a malacot!

Történt: hogy egy házhoz egyszer
Egy ragyás furfang beszél…
Hogy az ólban harminc malac
Röfög, tudta nagyon jól…
Asszonygyűlölő: eszének
Ágában sincs itt a lány:
Foga a pirított malac-
Pecsenyére fáj csupán.

Nap nap mellett malac… pulykát
Nem kap, nem is kell, ne félj!
Ép’ e kettő, mit nem tűrhet:
Pulyka és fehérszemély!
Reszket a lány… kér ést gyanít:
De ő nem szól, csak marad,
A gézengúz agyafúrtnak
Ízlik a kövér falat!

Midőn szépen elköltötte
Mind a harminc malacot,
Bucsúzni kezd, kézben tartva:
Botot, keztyüt, kalapot.
Tartóztatják -: de mosolygva
Igy szól a jégverte arc:
Lehetetlen már maradnom…
Nincs az ólban több malac!

A GONDŰZŐ POHÁR

Szebb volt egykor – rege tartja -
A dalosnak éje, napja!
Ha fölzendült lantja bája,
Ég és föld figyelt reája.
A vén szirtek táncra keltek;
A mohos cserfák füleltek;
Lábaihoz borúltanak
A vihar s erényes vadak.
S habvészben mint hű sajkája
Tengerszörny simult alája;
S ha a földet oda hagyta,
Az alvilág visszaadta…
Igy élt ő, mámor szivében,
Csodák, tündérek körében;
Repkény húlott homlokára,
Csók, bor, dalló ajakára,
Merre vándorlába járt,
Eltűnt e kor vidám képe,
Rég eltűnt, más jött helyébe:
Rideg, sivár, örömtelen,
Siket a föld, siket a menny!
A dalra, lomb, szirt nem remeg;
Fürtim közt dúl a fergeteg;
S a vad tenger éhes gyomra
Sírt nyit a vándor dalnokra.
Puszta éltem, eltűnt bája,
Lefoszlott minden csodája;
S a tündért mely játszik velem,
Csak álmaimból ismerem…
Im itt ülök elhagyatva,
Megrabolva, búnak adva:
Lánycsók? Azt a sors elvette,
Repkényt nem adott helyette.
A sok közül, a mi elvett
Irigy karja mit hagyott meg?
Egyedül mit? … e pohárt!

NEM VAGYOK ÉN…

Nem vagyok én sanyarú bölcs, nem is
Ohajtok az félvilágért lenni:
Jégpárnáján csak hadd dideregjen,
Jobb a lányka hő keblén pihenni!
Felleg; éltünk, hadd derítsen rája
Szivárványt a szerelem bűbája!

Legyen ő tölgy a sziv viharában,
Legyen ölyv a vész ellen szegülve:
Ketté törik a tölgy, a keselyszárny
Visszahajlik, bár miként feszülne -
Míg a lepkét, ha földre sodorja
A szél, rózsák kebelébe szórja!

A jövő lét: sarkig fátyolos lány!
Ha szép volna, arcát mért takarná?
Ez az élet az én szeretőm, nem
Búvik ám ő sürü fátyol alá:
Reám mosolyg aranyló hajával,
Víg szemével, édes orcájával.

Az ismert jót az ismeretlenért
Nem vagyok én balga elcserélni!
Egyet tudok! Azt, hogy a legnagyobb
Bölcsesség itt lenn: vidámon élni!
Ölni, vétek! S ha búval gyötörtem
Sötét búval szivemet,… megöltem!

Réti patak voltam én is egykor,
Mely virányos útján egyre jajgat.
Mi vagyok most?vihar, mely röptében
Még a sírról is virágot szaggat,
S ha elhagyja hűtlen koszorúja,
Más virágot tép keblére újra.

Mint rideg bölcs halni sem kivánok,
Ó bús bagoly, nyugodjék odvában!
Én, dongo méh! Legvigabb koporsót
Hol lel a méh? Méze cellájában:
Mézbe fúlt az édesség rablója!
Öröm legyen szívem gyilkolója!

BALSORSBAN VÍG KEDÉLY

Szánlak én bús bagoly!
Napjaid mogorván
Éled, fény, örömtől
Elfordítva képed.
Téged is fülmile!
Körüled: langy szellő,
Vig ér, zöld lomb, s még is
Sirva töltöd éjed.

Te vagy az én bölcsem
Szántóvas! Kínosan
Túrod földem rögét
S arcod még is ragyog!
Téged is szeretlek
Kicsinded ökörszem!
Vigan zeng a szúró
Tövisek közt dalod.

Rád is öröm  néznem
Orsó! Vigan táncolsz
Akár dagad, akár
Apad aranyszálad.
S reád van szög! Fejig
Állasz betemetve!
S még is csillogsz, még sem
Tör meg a búbánat.

Be’ nyájasan lobog
A pásztortűz amott
A bérc fellegektől
Beárnyalt óldalán!
Nem is pásztortűz az:
Sorsüldözte lelkem
Vidáman lobogó
Lángja az ott talán!

Künn dalol a fecske,
Sárfészkét leverték.
Mindegy! Újat épít
Házam ereszére.
Eh, tud is a fecske
Oly víg dalt dalolni!
Az: repeső lelkem
Bűbájos zenéje.

Csak dühöngj balsors! Szét-
Zúztad bár reményem
Kedves fecskefészkét,
Nem ülsz diadalmat!
Nézd! Fennfügg az újra
A mennyhez ragasztva…
Rajta csüggő szívem
Kacagja hatalmad!

VALLOMÁS

Rég lefolyt már ifjuságom,
Rég letűnt, s óh magas ég!
Most sem akar beköszönni
Még hozzám a… bölcsesség;
Sodromból még most is egyre
Minden elkap, kiragad:
Hah vén gyermek illik-e ez?
Piha! Szégyeneld magad!

Baját a bölcs nyugton tűri,
Mit a sors körüle fon:
Én a föld egyszerű fia,
Haragszom, káromkodom.
Szájam a bal végzet ellen
Ezer átokra akad:
Hah vén gyermek illik-e ez?
Piha! Szégyeneld magad!

Óva bánik a bölcs jó, rosz
Emberekkel egyaránt:
Engem minden álkodó gaz
Kihányt hurokjába ránt:
Szívem: vak ló, a kiásott
Verem felé ront, szalad:
Hah vén gyermek illik-e ez?
Piha! Szégyeneld magad!

Szirt a bölcs, a csába kéjnek
Árja rá hiába forr:
Lenge sajka én, egy gyönge 
Hab is könnyen elsodor.
Egy hab, mely a lányka keblén
Vesztemre sülyed, dagad:
Hah vén gyermek illik-e ez?
Piha! Szégyeneld magad!

A bölcsesség legfőbb titka:
Jóban, rosszban egy kedély;
Csak itt borúl még reám baj,
Csak itt még a fő-veszély!
Örömem: őrült menyasszony,
Búm: sebét mardosó vad:
Hah vén gyermek illik-e ez?
Piha! Szégyeneld magad!

AZ AGG DALA

Havat szór a fergeteg,
A Bakony megőszült,
Boldog! Újra megifjúl,
Ha sorsa kibékült;
Újra felé fog mosolygni szép arája:
A tavasznak szerelemmel tölt orcája.
Havat szór a fergeteg,
A Bakony megőszült.

Mint irigylem a Bakonyt,
Öreg cimborámat!
Alig birja reszkető
Kezem borkupámat;
S jőne bár a szerelem legforróbb csókja,
E havat fejemről többé föl nem oldja.
Mint irigylem a Bakonyt,
Öreg cimborámat!

Ki tanított szántani?
Jer idő, beszéld el. 
Arcainkra barázdát
Hasitasz ekéddel.
S vállainkat, meg-meggörbed térdünk bele,
Esztendőkből keresztekkel rakod tele.
Ki tanított szántani?
Jer idő, beszéld el!

Kibérelted a telet,
S ránk törsz viharával:
Most szemünk sötét tüzét
Leped el fagyával;
Majd: eloltod a csapongó kedv szikráját,
Mint agg szolga a leégő mécs világát.
Kibérelted a telet,
S ránk törsz viharával.

Még te is elaggasz sziv!
Szinte elbusitasz:
Mint az elégett tömjén,
Még te is elhamvadsz.
Üszködet a szerelem még fölgyújthatja,
De mit ér! Nincs többé már édes illatja.
Még te is elaggasz sziv!
Szinte elbusitasz.

Bort ide! A bú ellen,
Panasz úgy sem használ,
Ifju nem leszek többé,
Mennyit búsulok bár;
Vólt egy társam! Megmondhatná a sír szája!
Most ez ó bor öreg csontom agg mátkája!
Bort ide! A bú ellen,
Panasz úgy sem használ!

TÜRELEM

Mi morgás az?! Vén kalapja
Helyett házam újat kér:
„Gazdám adj mást, ezt már össze
Tépte zápor és a szél!”
Eh, mit kóldulsz? Ha tied rosz,
Az én kalapom se’ jobb,
Hogy ha én elhordhatom még,
Te is csak elhordhatod.

„Fótot, fótot derekamra!”
Igy perel most pamlagom.
Ha lyukas vagy: türd! Veled én
Mostan nem bajlódhatom.
Sötét kedvem könyöke, nézd,
Még tizszerte rongyosabb:
Ha ma fótot vetek rája,
Hónap újra kilyukad.

Ismét panasz!… „rosz a talpam”
Kiált felém a kerek,
„Lábaimra talpat! Másként
Egy tapodtat sem megyek!”
Hallgass gyáva! Reménységem
Azt hiszed, jobb lábon áll?
S habár bénán s összetörve,
Mégis újra útra száll.

S most csitt!… vén ház! Nem csak magad
Vénülsz, én is vénülök;
Ócska pamlag! Lyukad senki
Nem látja ha… rá ülök.
Jó szolgáim türelem! Mi
összeillünk szép szerén:
Vén ház s kerek, lyukas pamlag,
Rongyos kedv, sánta remény.

Forrás: Sárosy Gyula: Én albumom. Pesten, Nyomatott Herz Jánosnál 1857.

Szemere Miklós (1802-1881): Agg legénység

 
A vénség is rosz, keserű dolog!
De a középkor sokkal kínosabb!
Lángol még szívünk, de haj! Lánginak
Az ész, az illem bús korlátot szab.
Tíz év előtt még bokád összecsendült,
A kalapod még félre csapva állt,
Haj! Egyenesen hordod már, - úgy illik;
Hijában! Ifju-korod már lejárt.

A tánczteremben húzz a czigány,
Szökell a csárdás, tombol és forog,
Te a nézők közt; lábad meg-megmozdúl,
A lelked reszket, szíved feldobog,
Csak alig, úgy-e? Hogy nem szöksz közéje
Az ifju népnek, mely víg tánczra szállt.
Oh átkozott tíz év,  mint elrepültél! -
Hijában! Ifjú-korod már lejárt.

S oh, mondjad: az nem kínos egy portéka.
Ha a sors vidám asztalhoz vezet,
Alyányok, ifjak összeülnek, néked
Éltes asszonyság mellett jut helyed.
A lyányszemecskék jobbra balra szállnak,
Édes pillantást véled egy se vált,
Ég szíved, s nyugodt arczot kell mutatnod?!
Hijában! Ifjú-korod már lejárt.

És, tudod-é, hogy i a kínok kínja:
Ha nem leléd föl, míg ifjú valál,
Kit hőn szerethess! S ím lelked reá az
Imént fölserdült lyánykák közt talál;
Elragad szíved, … és szerelmet vallasz,…
S ő, csodálkozva tekint föl reád; …
Megszégyenülten rohansz ki az ajtón.
Hijában! Ifjú-korod már lejárt.

Sem vén, sem ifju, - közepén nyaradnak;
Tisztelni kezdnek,… átkos tisztelet!
Falusi körben, lyányok hallatára,
„Uram bágyám” már ifjaktól neved.
Vőfél többé nem,  násznagy léssz örökre
S nőszök kérője, ezt bízzák reád;
Húsz lyányt kértél meg, s mind a húszat, másnak.
Hijában! Ifjú-korod már lejárt.

Tíz év még! – röstül lelked; - s most egy éltes
Özvegyhez visznek a vénasszonyok;
„Örömet már nem adhat , de,  legalább
Hű ápolóm lesz sírig”, gondolod. -
Mit búsulsz! -újra megifjúltok:  a pap,
Könnyen csinál két vénből – ifju párt.
Lakadalmat ülsz, - bor közt kurjogatva:
Átkozott idő, be hamar lejárt!

Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 3. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.

Szemere Miklós Petőfiről*

30. Nov. 1866.

    Kedves Pistám!
    
    Szinte féltem 18-án költ legutolsó levélkédet felbontani. Azt hittem, hogy megcsutikázod kissé irtóztató röstségemet. Csak is az a mentségem, hogy illy röst illy álmos vagyok én már minden de minden teendőmben. Versirás stb. nyugszik szép csendesen a suton mint a hamupipőke.
    Bocsáss meg tehát ha még most se küldöm részletekre menő észrevételeimet verseidre, csak általánosságban szóllok; - rövid időn majd bővebben!
    Addig is, csak ennyit: legerősebb oldalad a gunyor; a „Romlásnak indult” Berzsenyi ódájának parodiája nagyon derék. Nevethetnék magamon, ha elgondolom: milly sok változáson ment át lelkületedről alkotott hitem. Midőn mint ügyvéd küldéd rám idéző leveledet, egy komor szigoru embert véltem benned. Az „imák” forditójában épen ellenkezőt: szelid csendes kedélyűt; ime, kisül végre hogy az én Pistám magamhoz hasonló pajkos víg lelkületű! Még abban is mennyire egyezünk, hogy te is megcsipkedted Petőfit. Enyémet e részben nem ismerheted, mert névtelenül jelent meg a »Honderüben«. Mielőtt ide irnám, el kell mondanom, hogy soha tán költő nem csüggött úgy költőtársán, mint eleinte rajtam Petőfi. Látván, hogy verseit nem csak szeretem, de vitatkozom is mellettök Vörösmartyval, Vahott Sándorral s másokkal, kik még akkor nem sokat tartottak róla. S ezenkivül – miért ne emlitsem – anyagilag is segitettem. Történt azonban hogy ő velem együtt utazott Pestről Miskolczig, onnan én haza, ő Eperjesre menvén Kerényi Frigyeshez, Tompa Mihályhoz, kiket még személyesen nem ismert. Miskolczon egy szobában hálván, kérdezte: mint tetszenek nekem az ő »Cziprus lombjai«? Mondám, hogy versei közt azokkal vagyok legkevésbé elégült; s elmondám némi kifogásaimat. – Tűzbe jött, vitatkozott, s kért – de még nem haraggal, irjak ezekről neki, csak magának, birálatot, s küldjem hozzá Eperjesre. Elküldtem. Birálatom, habár több helyeket, s itt ott egy egész verset is megróvtam, sértő tellyességgel nem vólt, sőt még akkor a jobb verseiről sem jelent meg kedvezőbb birálat. De a Pilvax hölgyei által már akkor elkapatott fiatal czimboránk Apollóban, nekidühült birálatomra s azontul egész haláláig, untalan harapott, rugdosott felém. Legelső harapása »Uti naplójában« jelent meg, - nem emlitve ugyan nevem (s egyszersmind a Sárosy Gyuláét), de mindenki által kitaláltatva, kikre szórja gúnyját. Éppen nálam időztek akkor Tompa s Kerényi, midőn e gúny a lapban jött. (Vahott Imre »Pesti Divatlap-jában.)
    Én tehát hirtelenében a következő verssel viszonoztam ifjonczi malicziáját, - sőt merhetem így nevezni: csömörletes hálátlanságát. Őt magát beszéltetem e versben, s az egész vers „naplójában” látható dicsekedéseiből van összerakva s némelyike szóról szóra adva. Aláhuzom dicsekvéseit hogy jobban megérthessed.

Petőfi a kálvinista rektorhoz az Agtelki barlangban

Nagy tisztelettel nézz e névre
Mellyet e falra karczolok!
Boruljanak a föld porába
Előtte, minden – rektorok! 
Tudd meg! – enyém az! S két országban,
Mint üstökösfark úgy ragyog
Az ebrudon kiröppent Marczi
Zöld éneklője – én vagyok!

Már csizió megjövendölte,
Hogy egykoron hires leszek!
Hogy, - mi nagyapád nem volt: tábla-
Birói czimre szert teszek.
Heine és Béranger nyomában,
Mint a napszámos izzadok. -
Az ebrudon stb.

Volt egy szép hölgy; - nem állhatom ki. -
Ha rá pislogtam, borzadott, -
Ha Zajtai-mentémre nézett,
Majd nyilalásig kaczagott. -
De én azért megénekeltem, -
E dalokban sok köny potyog -
Az stb.

Tudd meg, tollamból jött világra,
A „Helység kalapácsa” is!
Édesdeden röhögnek rajta
Ha hallják, - Jankó és Máris,
Édes Gergely sem irt ily szépet,
Nem zenge illyet még torok. -
Az stb.

A kritikus mind szamár, bival, ló!
Sok verse rossznak hirdeti
S a föld mindannyi kalapácsa
„Kalapácsát” csak neveti.
Mondom: szamár, veszett komondor,
Izlése nincs, azért morog. -
Az stb.

E kar, hatalmas bár a tollra!

Hatalmasb volna kardra még! 
A hőskard, czinke termetemhez,
Úgy-é, dicsően illenék!! -
Látom, csodálsz! – s csodálhatsz is, mert
Nállam nincs ember már nagyobb! -
Az ebrudon stb.

    Jegyzeteket is kell még hozzá tennem: - Szentiványi Károly Petőfit táblabiróvá neveztette ki Gömörbe, - e pillanattól óta így irta naplója mentén alá: Ez s egy nap óta táblabiró Gömörben.    
    Heine s Bérangert felhasználtam e versben, de ő ezeket csak pár helyütt utánozta, s ez mit se von le költői hiréből, költői genialitásából.
    Volt egy szép hölgy. T. i. Etelke (a Vahott Sándor neje testvére, kihez Czipruslombjait irta s ki őt (Vahott Sándortól s napájától hallám) Ki nem állhatta, s kaczagását sem fojthatta el ha rá  pillantott. De magam is alig állhattam meg a kaczajt, midőn Vahott Sándornál legelőször láttam s ismertem meg Petőfit, mert szeszélyből épen úgy öltözött mint a Peleskei ntárius tündérkedik a szinpadon. Lehetetlen idétlenebb figurát képzelni, int ő ez öltözetben volt, s még ahoz: igen bő májbőr csizma! S vékony görbe lábszárak a lötyögő csizmában!
    Kiröppent Marczi. Ha ki szerényen lép el, irjon bár (mint p. o. Vörösmarty) nem épen jó drámát is, az se baj! De, nyomtatásban hirdetni ki előre: "Falura megyek, s "Zöld Marczi" drámáját fogom megirni EGressy Gábor jutalomjátékául!!” – Ha aztán az ily fennen  hirdetett drámát, rosszasága miatt ellöki a drámabiráló választmány, az csakugyan komikus eset. – Ugyanazért nem Zöld Marczit mondék versemben, de: Marczi zöld iróját.
    A helység kalapácsának igen jól választott versformája van, s a comicum se volna rossz benne, de a meséje silány. Kár, hogy ő ezt jobban nem dolgozta ki később. – időn e verset irtam, akkor még nem ismertem e bohózatot; Vörösmartytól kérdezvén: sikerült-e? Ő „nagyon rossznak” állítván, (miben pedig nem volt igaza!) az ő tekintélyén gyaláztam meg versemben. De ebben valóban nincsen igazam.
    S most isten s barátságom veled kedves Pistám! Morosus fizető vagyok nemde? No de kevés ideig foglak már benneteket várakoztatni. Isten veled még egyszer. Szerető barátod             Sz. Miklós.

                        PAJOR ISTVÁN

(* Pajor Istvánhoz intézett levél.)
Forrás: Irodalomtörténeti Közlemények 1. évf. 3. füz. (1891.)

Szemere Miklós (1802-1881): Kazinczy Ferencz sirjánál

 
Kelj szives gazda sötét hajlokodból,
Kelj föl! Vendégid már sereglenek;
Üdvezlő szózat hangzik ajkainkról,
Kemény párnádról ébredj szent öreg!
Hallgatsz! Döbbentő néma csend körülünk,
Csak fáid’ halvány őszi lombja húll,
’S a’ torló felhők’ viharzó csatája
Zúg le a Sátorbérczek’ ormairúl.
*
Miért borongasz bérczek legdicsőbbje?
Mellynél dicsőbbet nem talál honom!
Tövedben kettős emlék : sír, és bölcső,
Olly szent bölcső!* és olly szent sírorom!
Ölts’ szárnyat lelkem! S ha Pontusz’ mézőin
Perczig borongtál a nagy, hű felett, -
Térj meg sietve, s borúlj le porához
A bölcsenek, kit e lombok’ árnya fed.
*
Rajzoljam e nagy tetteit? Keblünkre
Örök betűkkel’ jegyezvék azok!
A kölcsön-sugár csak törpét emeljen,
Emléked önnön fényétől ragyog;
Sok kezd, - de hűtlen sorsa elmeríti,
Leroskad térde útja’ elején; - 
Bajnok! Te győztél, - küzdő pályahősét
Czélhoz vezérlé nem csaló remény.
*
Nem, - mint gyászormán ama bujdosónak, -
Nem harczi zászlók tűzve hantodon,
Vezér, miként ő! Koszorút a honfi’
Hálája, szellem-lobogódra fon;
Éjid’ virasztó mécse: őrvilág lőn,
Művészetünknek védve csarnokát;
Téged a kellem-istennők’ ringattak,
Te gondjaid’ a’ szépnek áldozád.

Vészek’ dühétől tépve, zordon hangú
Cser volt hajdanban a magyar koboz;
Te jössz! S lelkednek varázsihletére,
Ím már szokatlan bájjal áradoz;
Dalló raj szállong a cser’ agg odvára,
A méh királyné: vezér-szellemed;
A szent regének oroszlánya: nyelvünk,
Vad erejéből zsönge méz ered.
*
A hon’ oltára lőn csendes lakodból:
Lobogó lelked, az oltári tűz,
Körűle már az áldozók’ csoportja,
Mit hívó akad koszorúba fűz:
Neked szenteli remekét a lángész,
Műve zsöngéjét a dalló szerény,
Salakját hányja ez le, - az, még szebben
Ragyog fel lelked’ tisztitó tüzén.
*
A nemzet bűnös álomban nyavalygott;
A gyönge könnyet önt, s fohászt rebeg,
De nézd! A gyeplőt az erősnek karja
A mélység’ szélén mint ragadja meg!
Bilincs, vagy álom! Az álom bilincset,
Bilincs álmot szül, - mind kettő: halál!
A szemfedőt kik letépték hazádról,
E’ nagy, dicsőknek eggyike valál! -
*
De míg reánk üdv áradt szellemedtől,
Te, kínnak ittad ürömpoharát,
Atyai szived’ emésztő gyötrelmét,
Egy éj, a másik éjnek adta át;
Nemes, nagy túró! Villámsujtott árbócz!
Égő lelkednek vértanúja te!
Önként borúltál a máglya tüzére,
Sötét éjünkbe melly dicsfényt vete.
*
Küzdő sajkádat látom útra kelni,
Vészektől hányva hab, s örvény fölött,
Dagad hév lelked’ merész vitorlája,
Jós-szellő játszik fürteid között;
Ölő gúny üldöz! De kivillan végre
A pályafok, mit irigy köd takart:
Itt az óhajtott mező’ dús viránya,
Itt az új világ réve, itt a part!
*
Ott állasz!lelki fenség tűz-szemedben,
Arczádról küzdés veritéke húll,
Üdvözlőn zendül hűveidnek ajka;
Megtér a hitlen, s lábadhoz borúl;-
De, meg hóditva nincsen még országos
Felütve zászlód az új partra bár:
A még rejlő kincs, s magas szellemed közt,
Ez alacsony sírdomb lett a határ.
*
Szórjunk virágot e halomra! Őszi
Rózsákat hintsen minden honfikéz!
A dalnok’ égőn esdett nyugalmának
Virága, úgy is csak sírján tenyész! -
’S te roskadó lak, szegény tűzhelyeddel!
Melly annyi kínnak hű tanúja lől:
Beszélj minékünk, volt nyájas lakódnak,
Sorsával vívó, dús érzelmiről!
*
Óh álmodó szív! Költői varázsod
Körűled milly dús vidám leplet szőtt!
Fényétől tündér virányként mosolygott,
Melly csak gyötrelmet szórt reád a föld;
S melly, kínaidra hidegen tekinte:
Malaszt’ forrása, a szent, drága hon;
A rideg hajlék: örömek’ tanyája;
S e’ rozzant kunyhók’ tére: - s z é p  h a l o m!
*
Esküdd a késő hála’ bánatával,
Esküdd hazám e’ néma hant felett!
Hogy: nagy fiadnak a mit álma rajzolt,
Valóvá hímzi áldozó kezed;
Hogy mellyet ülsz, ez ünnep’ ragyogása,
Melly szerte árad kunyhón, palotán,
Nem szór az árvák’, - tennen árváidnak
Forró könnyére hideg fényt csupán. -
*
Te pedig napja dicsőnk’ ünnepének
E hon’ szivében ind örökre élj!
S hadd lásson ú jra, s újra felvirúlni
Mesés Áloe! Minden század év.
Ragyogj lelkünkbe! S majd ha évek’ folytán
Beomlott a sír hamvaink felett,
Áldóbb hajnalban nyisd fel a utódnak
Reánk mosolygó tündérkelyhedet.

(* Rodostói  nagy halottunk a Sátorhegyhez pár ezer lépésre eső Borsi faluban született.)

Forrás: Szemere Miklós: Kazinczy Ferencz sirjánál. Sárospatak. Nyomtatta Jäger Károly, a ref. főiskola betűivel. 1880.

Szemere Miklós (1802-1881): Epigrammok

 

Buksi barátunk.

A múlt vásárban búzának az ára leszállott,

Mind elkelt az ökör; Buksi, vevőre talált.

 

Oborhoz

Minden tárgy kettős, romlott szemeidnek előtte?

Egy helyt – két asztag, ház? – irigyellek Obor!

Kettősen látod nyelves feleséged is? egy helyt

Két sárkány, két száj tüzkoha? – Szánlak Obor!

 

Egy silány urfihoz

Legmagasabb urfi, a testek közt, ama Murphi!

Legkissebb Murphi, a lelkek közt, te vagy urfi!

 

György barátomhoz

Nősnyoszolyád, oh György, mi egyéb mint kerti virágágy:

Nőd mi? Georginád, és te? Georgiusa.

 

A negyevő

Jobb az újont melegült káposzta? de Gyomrodi sógor

Káposztája ujont nem melegült soha még.

 

Az üldözés elől menekült piszkos túdós

Társi bekormoztan menekültek; Piszki nem úgy tún:

Megmosdott; - bölcsen! senki nem ismere rá.

 

Kakuk Péterhez, a nősülni nem merőhöz.

Mint kakuk, orzá el Hérét Zevsz; s ősöd, apád mind

Nőskakukok voltak, - hallod-e, gyáva kakuk?

 

Vasutak

Földünk sárgömbjét a vasabroncs ezre köriti:

Régi csupor! dróttal kelle kötözni körül.

 

Tanács a szemtelenek marása ellen.

Arczodról a legyet türelemmel hajtsd tova, - dühbe

Jöve ha rá csapkodsz, tenmagadat pofozod.

 

A pesti állatkert

Állatkert? mire az! hiszen állatkert az egész hon:

Sérves oroszlánok, farkas-, hiuz- s juhsereg.

 

Agg s ifju

Botlunk; agg, s ifjú! ifjú: mert köd lepi útját;

Agg: mert a nap erős fénye vakítja szemét.

 

Eladó lyány

A vásár elején kelsz-é el, avagy csak utólján,

Árod egy: a férfi. Büszke leányka, siess!

 

Lábadi Ferke

Lábadi Ferke mi hős! im az ellent megfutamitá:

Hátul az ellen fut, Lábadi Ferke – elől.

 

Egy magasra kapaszkodóhoz.

A meredek szélén botló csacsi hányszor alá húll!

Oh vigyázz, kérlek Fülnagyi: meg ne botolj!

 

Csoborhoz

„A félénk állat nagy szívvel hír” igy, a boncztan,

Hah! mily nagy szivü férfiu vagy te, Csobor!

 

Sára védelme

Sára kemény erkölcsbíró volt? – Birja felét még:

Erkölcsén ada túl csak, de nem ám a birón.

 

Ködfeji

Ködfeji négy szemközt súgá, hogy az ő feje lángész!

Nem meri e titkot közrebocsátani még.

 

Élettapasztalás

Nem a bolond: a bolond, - s nem a bölcs: bölcs; végre kilestem:

Hogy a bolond, a bölcs! és, hogy a bölcs, a bolond!

 

A költőnőkhöz

„Orso” főbb műved, Hellas dalos hölgye, Corinna!

Orsó, telt orsó légyen a főbb, dalinők!

 

Ifju s vén

Vajh’ bölcsebb volnál, ifju! szól a komor agg. – S te,

Vajha kevésbbé bölgy! szól mosolyogva emez.

 

Phryne, Phidiáshoz

„Szüzi erény-örül, sárkányt farag isteni vésőd,

Pallashoz, Phidias?” Phryne imigy mosolyog; -

„E hölgy keble hideg márvány! védődre mi szükség?

Őröd’ a hőn dobogó lyányka szivéhez utald!”

 

Tolakodfi

Hogy, te közénk orrod beütéd Tolakodfi! megyénknek

A legszemtelenebb állata, már – nem a légy.

 

Cogito, ergo sum

Cartez egész éltén vizsgálta: ha él-é? kileste

Végre  hogy: él! S ime már tudni: hogy – él, a ki él.

 

Táncz- s versmérték hiány

Tánczban időt, versben hangot so’se’ mérsz! hova szökjem!

Itt, fülemet kínzod Bóldi! amott szememet.

 

Német bölcsészet

Német bölcsészet rideg északi tengere környez,

S vándorhajóm: szivem, a jég közepébe fagyott;

Olvaszd fel, lyánykám, szemeid sugarával e jéghont!

Térjen hajóm kebeled rózsa virányaira.

 

A folyton boldog

Elvakul a folyton boldog! szenvednie kell, hogy

Lássa szivek vérző fájdalomütte sebét.

 

Egy vén kritikushoz

Rossz költők emelője! a régi Maecen a szamárfi

Húsát kedvellé, - új Maecenás te, dalát.*

(* Maecenas találta fel a fiatal szamár húsából készült étket.)

 

Széptani s erkölcsi szabály

Mennyet ohajtsz-e? szeresd a földet előbb! a magasba

Nem lök fel lábad, csak ha – alapja kemény.

 

Tanács az ifjakhoz

„Szíved az embert ugy kedvellje, miként ha gyülölni

Fogná egykoron” igy szóla Biás, ama bölcs.

Szíved az embert úgy gyülölje, miként ha szeretni

Fogná egykoron! igy int dalom, ifju sereg!

 

Hervadó lyányka

Felviruló rózsa! mit nézesz büszke hiún a

Hervadozó testvér bús levelére alá.

A hajnalban örömtársad volt még! s mire megjő

A boruló alkony súgara, társa leszesz.

 

Női szemérem

Viszhang légyen a nőszerelem: hallgasson ha hallgatsz!

Szólsz! – tüstént visszazengje szerelmeidet.

 

Öröm, bú

Két mellbimbó társz szomjú ajakinknak elébe

Sors! itt: édes méz, ott: keserü epe foly.

 

Szivemhez

Sziv, rossz játszó vagy! szereped mi szeszélyteli játszod:

Most vigan a szomorút, - majd szomorún a vigat.

 

Nagyanya, kinek azon egy napon hajadon leánya halt meg, s férjült leányától unokája született

Mely nap adott unokát, az tépte le oh! e kebelről

A hű lyányt, hajadon fürtje virágaival.

Felbuzogó könnyem! vagy öröm s bú tüköre: jegyzi

A nagyanyát örömed, gyászod az édes anyát.

 

A viszhanghoz

Viszhang, átrohanó örömink hű képe, mi gyorsan

Váltja vidám zajodat haldokoló sohajod!

 

Múlt, jelen, jövő

„Éld a jelent!” hah mily értetlen szó ez! a míg szűd

Egyet ver, múlttá válik a tünde jelen.

Órjás sír az örök; bérczczé nőtt mélyin a mult már;

Gyorsan alárohanó rög a jelen, s a jövő.

 

Emberevő indus

Nincs mit bámulnod, hogy az indusok emberevők: csak

Élve az ember – rossz; jól tudod: halva mi jó!

 

A világszellem

Jó szellem! tárczád nem irigylem, e földkerek, haj, mi?

Őrültek tornya; s tenmagad? a toronyőr.

 

Nyughely

Elgyötrött szívem pihenő rejtekhelye kis lak,

Régtől várt menedék! sírhalom a te neved.

 

Költői álom

Szertevirúlt az öröm dús bokra, mit ifju hevemben

Gondatlan kézzel téptem ölemre mohón:

Mit széthullattam pazarolva, ha újra virúlna,

Rózsaberek nyilnék illatozón körülem.

Szánd meg, o költészet, hüvedet! s rideg élte vadonját

hintsd be varázsálmid tünde virágaival.

 

Forrás: Koszorú 3. évf. Első félév 21. sz. 1865. máj. 21.