A vénség is rosz, keserű dolog!
De a középkor sokkal kínosabb!
Lángol még szívünk, de haj! lánginak
Az ész, az illem bús korlátot szab.
Tíz év előtt még bokád összecsendült,
A kalapod még félre csapva állt,
Haj! egyenesen hordod már, - ugy illik;
Hijában! ifju-korod már lejárt.
A tánczteremben húzza a czigány,
Szökell a csárdás, tombol és forog,
Te a nézők közt; lábad meg-megmozdúl,
A lelked reszket, szíved feldobog,
Csak alig, úgy-e? hogy nem szöksz közéje
Az ifju népnek, mely víg tánczra szállt.
Oh átkozott tíz év, mint elrepültél! –
Hijában! ifjú-korod már lejárt.
S oh, mondjad: az nem kínos egy portéka:
Ha a sors vidám asztalhoz vezet,
A lyányok, ifjak összeülnek, néked
Éltes asszonyság mellett jut helyed,
A lyányszemecskék jobbra balra szállnak,
Édes pillantást véled egy se vált,
Ég szived, s nyugodt arczot kell mutatnod?!
Hijában! ifjú korod már lejárt.
És, tudod-é, hogy mi a kínok kínja:
Ha nem leléd fel, míg ifjú valál,
Kit hőn szerethess! s im lelked reá az
Imént fölserdült lyánykák közt talál;
Elragad szíved,… és szerelmet vallasz, …
S ő, csodálkozva tekint föl reád; …
Megszégyenülten rohansz ki az ajtón.
Hijában! ifjú-korod már lejárt.
Sem vén, sem ifju, - közepén nyaradnak;
Tisztelni kezdnek, … átkos tisztelet!
Falusi körben, lyányok hallatára,
„Uram bátyám” már ifjaktól neved.
Vöfél többé nem, - násznagy lészsz örökre
S nőszök kérője, ezt bízzák reád;
Húsz lyányt kértél meg, s mind a húszat, másnak.
Hijában! ifjú-korod már lejárt.
Tíz év még! – röstül lelked; - s most egy éltes
Özvegyhez visznek a vénasszonyok;
„Örömet már nem adhat; de legalább
Hű ápolóm lesz sírig”, gondolod. –
Mit búsulsz! – újra megifjúltok: a pap,
Könnyen csinál két vénből – ifju párt.
Lakadalmat ülsz, - bor közt kurjogatva:
Átkozott idő, be hamar lejárt!
Forrás: Koszorú 3. évf. Első félév 3. sz. 1865. jan. 15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése