Zsutai János (1840-1871): A művészet szava

 

Mi szomj epeszt, s szomjad mi oltja,

Hogy jősz rohanva, balga nép?

Sarúit a bölcs is megoldja

Szent csarnokomba hogyha lép;

S te jösz vakon!... oh mond: mi vágy hajt?

Halld: csarnokom bár nyitva áll,

Jobb visszatérned, a világ majd

Kaczagni fog, hogy itt valál.

 

„Mi hang üté fülünk?...” „Hisz alvó

Nemzetem kell felköltenem,

És ajkamon nagygyá lesz a szó!”

„S én fénybe mártom ecsetem!”

„A hősnek tette, híre veszve,

Ha lantomat fel nem veszem.”

„A gondolat, s mely nagy, az eszme –

Test nélkül semmivé leszen!”

 

Ha kebledet szent vágy feszíti,

- Figyelj szavamra, nemzedék –

Ha tettel, észszel lelkesítni

Hatalmat érzesz: oh elég!

- Mely gazdag dús remekbe’, kincsben,

Hirdetvén a mesternevet –

Csarnokomnak závárja nincsen:

Belépted így könnyű lehet.

 

De ám előbb – ifjúi tűzzel,

Mely hamvadó, ne jőjj vakon –

Olvasd, mi van örök betűkkel

Megírva a homlokzaton!

Míg kebelednek vágya árad

S léptedet ide kergeti:

Meg tudnád-é a szép tanának

Egy igéjét is fejteni?!

 

Olvasd!... s lelke a századoknak

A mi nagyot teremthete

- Miként tevé előtted sok vak –

Ne hagyd azt elkerülve te.

Figyelj a látod rajt’ mennyi báj van,

- Mi volt előbb hitvány tömeg; -

S te lelkesülsz, míg a homályban

Sok a dicsőt nem érti meg.

 

Tanúld meg itt: a durva kőbe

Életet csak nagy lélek önt,

És elvész a Madonna képe

Ha nem jársz a magosba’ fönt.

S hogy nagy legyen a dal hatalma,

Húrodba báj varázsa kell,

S ha mély, nehéz a népek álma,

Erőtlen hang nem rázza fel.

 

S ha majd lelked magasbra szárnyal:

Vedd a vésőt s teremts nagyot;

S kész az ecset, ha látod, árnynyal

A fény derűltebben ragyog.

Bűvös orphéi lant ha szóla

S hallád: akkor zengj a huron…

Ha bájt, erőt tudsz adni szódba,

Akkor beszélj a fórumon.

 

S az elfeledés homlokodról

Borostyánod nem tépi; de

Ha lelked szédül a magosról,

Ihlet nélkül ne lépj ide!

Ha szíved úszik dölyfbe’, daczban

S marad mi szép ahhoz hideg:

Műveidnek árúpiacz van,

De csarnokom nem őrzi meg!

 

Vagy te is úgy tészsz, mint sokan már:

Boldog vagy, ha rongyaidér’

Ad a tömeg?... Az ily faj, kalmár,

S jutalma lész alanti bér.

Van tűz szívébe’: szent kevésben

Vigad, örül, ha jóllakott!...

Melyen neved örökre véssem,

Előbb simítsd meg a lapot!

 

Forrás: Koszorú 3. évf. Első félév 3. sz. 1865. jan. 15.