Titkos erdő szent homálya,
Balzsamillatos berek!
Itt vagyok hát valahára,
Ah! fogadd be gyermeked.
Messziről hoz vándorútam,
Szivemben sok néma bú van,
Hagyj pihennem kebleden.
Mily édes nekem ez árnyék,
Harmatos lomb, zöld karám,
Ki mindig a verőn járék,
S fejem kőre nyugtatám;
Mily varázsa van e csöndnek,
Melyet csak madárdal tör meg,
Érzem, ki nem mondhatom.
Oly szabad mellel sohajtok,
Mint a korlátlan szelek,
Nem felelvén bátor ajkok,
Honnan, merre jöttenek;
Szivem lehe száll a lombra,
Oly titokkal, mely kimondva
Nem volt, és nem lesz soha.
Ti bátor fák, ti őszinték,
Szaggassátok le hamar
A kebel nyügző vasingét,
Mely megfojt, míg eltakar;
Hadd érezzek ugy, miként ti,
Tanuljak máskép beszélni,
Mint az emberajk szokott.
Erdő ajka: csalogánydal,
Erdő könye: kis patak,
Beszédetek soha nem csal,
Bármennyit hallgassalak.
A vadgalambok nyögése,
Hű szerelem szivverése,
Nem játék, mely tőrbe
ejt.
Fény s árnyék mind igazság itt,
Igaz a mély és magas,
A róka lyukában ásit,
Magasban száll csak a sas,
Nem bokrok, kik égre törnek,
De ős, fejedelmi tölgyek,
Kik megbirják a vihart.
Kígyó a földet harapja,
Birjon bár angyalésszel,
Csak az ember, a csel atyja,
Türi, hogy szivben fészkel.
Virág mézét és illatját
Csak szorgos méhek ihatják,
És nem a dongók, herék.
A vérszomjas, a kegyetlen
Vad itt titkolózva jár,
S az ember? vissza nem retten;
Aljas csapszék, vagy oltár
Mindegy! bűnét nyiltan hordja,
És a világ megtapsolja.
- Oh erdő! rejts el engem…
Oh rejts árnyas kebeledbe,
Hol az ibolya virul,
S üde harmat csorog estve
Zúgó cser ágairul;
Ibolya volt a virágom,
A míg éltem a világon,
Cserág – a dicsőségem.
Oh feledd, hogy ember voltam,
Ez átkos faj gyermeke,
És ha szivem végsőt dobban,
Békülj, békülj ki vele.
Boríts be hervadt levéllel,
Sirass el tiszta könyeddel,
És alszom, alszom, alszom…
Forrás: Koszorú 3. évf. Első félév 9. sz. 1865. febr. 26.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése