2022. jan. 11.

Emile Verhaeren (1855-1916): A tehén

  


Még alig szürkül. Künn a barna estre

öt óra tájt a hajnal pirja száll,

s a tehén homlokán már ott a szolga keresztje,

megoldja őt és utja a halál.

 

A ködök szállnak még, mint nedves pamutrongyok

s a hideg éjtől dermedt a vidék.

Ám a mezők fölött a kis harang már kongott;

a napnak zengte el üdvözletét.

 

Álmos parasztok, szótlanok, görnyedtek,

ballagnak már a vetések alatt,

s a kaszák pengéjén a fényt szikrázik, reszket,

ha vállukat becézi és csókolja a nap.

 

Már hallani kerekek káromlását

a messzi utról, s szénásszekerek

a vetések közt himbálódzva vágják

az ösvényre nőtt bársonyos gyepet.

 

A kapuk is megnyilnak minden sorban,

öreg kilincsek siró ütemén,

barmok köszöntik egymást az aklokban,

de halkan, bőgve ballag a tehén.

 

És jobbról fénylik a végtelen távol,

a réteken pipacsok ezre ég,

s a faluba a sok külső tanyáról

utak, ösvények nyulnak szerteszét.

 

Balról a fehér és virágzó fákról

a nyári szél sziromzáport söpör

s az ég feszül a fényenergiától:

a táj, a messzeség csupa gyönyör.

 

A kanyargós út most utolsót fordul,

ott a falu a fensik oldalán,

s a vágóhid már itt van a dombon tul.

Körötte víz foly, moha nő falán.

 

A tehén a küszöbről visszaretten,

a gőz, a pára az orrába csap:

látja, mint fejtenek egy ökröt ketten,

és vére fut, mint biboros patak.

 

A falon széthasitott birkák lógnak,

és szalmamáglyán sertés; majd odább

egy barna borjut félelem szorongat,

míg a kés nyersen lágy husába vág.

 

Most visszanéz a piros fényözönbe,

s lát zöld mezőt és tündöklő vetést,

és jámbor barmokat ott lent a völgyben,

a kövér legelőkön szerteszét.

 

A fény viaskodik a ködhomállyal,

az aranynap a párán átszakad

s a tájat diadalmas ragyogással

elöntik már a szent lángsugarak.

 

S a humus méhét megtermékenyitik,

forró csókokkal az alvó magot

kicsalják, míg a kövér föld csak hizik

s a vetés nő és szomjaz harmatot.

 

Még látja a tehén, mint gyulnak ki a tájak,

előtte élet, fény és madarak,

és most nagy taglóval a homlokára vágnak

s rémült szemén még ott nevet a nap…


Peterdi Andor

Forrás: Az Érdekes Ujság 7. évf. 1919.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése