Betlehemek

1.

(Az angyalok a betlehemét tartyák s énekelik:)

 

Csorda pásztorok, midőn Betlehémbe’

Csordát őriznek é’jel a mezőbe’;

Isten anygyali jövének me’léjök,

Ngy félelé’me’ telék még ő szívök.

 

AZ ANYGYAL (csenget)

 

ELSŐ JUHÁSZ (bémégy s asz’onygya):

 

Szalo’nás jó estét szerelymes urajim!

Bor, búza, békeség,

Anygyali kégyéség,

Köszteték maragyon!

Ama szép égyeség.

 

MÁSOGYIK JUHÁSZ (bélép):

 

Én sak azé’ gyüttem: va’jon mit főszteték,

Mer’ azok a nyájná’ nagyon mégéhésztek.

 

ELSŐ JUHÁSZ:

Hozott Isten, hozott, B a k s i  jó barátom!

Mégbocsás’, mer’ üres a szá’lásom. –

Égy kevés idejig itt lész maradásom. –

Jó’ tartlak, e’higyed, úgy vagyon szándékom.

Látod! a gazda’szony is sérinyen forgolódzik,

Hánya-vetyi magát, két felé kapkocsik;

Parancsolja néki a gazda, minygyán talpra ugrik,

Mit süssön, mit fő’zön, árú’ gondoskogyik.

 

ÖREG JUHÁSZ (bényit):

Hallom, mind a ketten nagy beszédbe’ va’tok,

De jaszt nem tugyátok: mezőcskén mikép ál’ nyájatok?

Job’ vó’na, égymás köszt áru’ tanácskoznátok:

Mezőcskén miképen hízna fél nyájatok.

 

MÁSOGYIK JUHÁSZ:

Sijes hív jó bojtár! én embérségémér’

Fordú’j gyorsan s hamar a Bonta kecskéhéz;

Jutalmad is méglészén a fáracságodé’,

És égy pár iccze bor a hű szolgálatodér’.

C z i n é ge  és B a k s a   már akolba’ vannak,

Göndör szőrük égymás vá’lára hajlanak;

De mivel a nyájná’ semmi kárt nem látunk,

Urunk házáná’ égy kissé mégnyugo’gyunk.

 

ELSŐ JUHÁSZ:

Gyerünk hát, fekügyünk lé, a nagy, magos, vetétt ágy alá!

(léfekszik)

 

MÁSOGYIK JUHÁSZ:

Szint’ azonképen cselekszék.

(léfekszik)

 

ÖREG JUHÁSZ:

Én is léfekszék és a botom mellém hejezém.

(léfekszik)

 

ANGYALOK:

Nosza juhászok! kik az hégyekbe’

Nyájat őriznek, é’jel a mezőbe’,

Ha’játok! mit mondok,

Eszt né csudá’játok,

Mindénékbe’.

 

ÖREG JUHÁSZ:

Mij nagy fényé’ség tünt az szémémbe,

Anygyali ének hangzott fülembe!

 

MI’NYÁJAN:

Mer’ Jézu születétt,

Jászolba tétetétt,

Betlehémbe.

 

ANYGYAL (csénget)

Glórja.

 

ELSŐ JUHÁSZ:

Ha’lod pajtás! gomoja.

 

MÁSOGYIK JUHÁSZ:

Jó vó’na:

Ha kettő, három, a

Suba alá gurú’na.

 

ANYGYAL:

Glórja.

 

ELSŐ JUHÁSZ:

Ha’lod pajtás? tarka tehén a fiját hí’ja.

vagy:

Ha’lod pajtás? tarka tehén bőg a kóróba’.

 

MÁSOGYIK JUHÁSZ:

Nem biz a’ pajtás! mer’ az erdőbe fijas farkas a többi tár

 

ANGYAL:

Glórja.

 

ELSŐ JUHÁSZ:

De má’ anygyal szól fülembe,

Mer’ oj’ ékésen cséng-béng fülembe,

Mint az erdeji fülemüle.

 

ÖREG JUHÁSZ:

Oj’ ékésen orditotok mi’nyájan, mint az erdeji medve.

 

ELSŐ ÉS MÁSOGYIK JUHÁSZ:

(félkel, táncó’nak, még az anygyalokka’ énekélnek.)

Kejjetek fel pásztorok, pásztorok!

Nékték ujságot mondok:

Betlehémbe fu’satok, fu’satok,

Jézust ott taná’játok;

Ott vagyon jászolba’,

Bétakarva pójába’,

Ökör, szamár között;

Ökör, szamár között.

**

T e m á l k a  szaporán, szaporán,

Fúj szép nótát furuján, furuján!

Éneké’jünk mi’nyájan:

Alugy édés Jézuskám!

Alugy, alugy!

 

ELSŐ JUHÁSZ:

Ke’j fél öreg, ke’j fél, vigyünk a kis Jézuskának ajándékot Betlehémbe!

 

ÖREG JUHÁSZ:

Be-he-hémbe?

 

ELSŐ JUHÁSZ:

Nem mondom én Behehémbe, hanem Betlehémbe;

Ves’ magadra kérésztét!

 

ÖREG JUHÁSZ:

Mégégyem a pereczét?

 

ELSŐ JUHÁSZ:

Nem mondom én a pereczét,

Hanem a kérésztét.

 

ÖREG JUHÁSZ:

Micsoda kerekét?

 

ELSŐ JUHÁSZ:

Ejnye öreg, vigáyz’ magadra!

Me’ o’jant ütök az ó’daladra:

Minygyá’ kilencz kecske gojó

Ugrik ki belőle.

 

ÖREG JUHÁSZ:

Mit döfődzöl gojhó!

Talán nem vagy tojó?

Mikó’ látod, hogy az i’jen

Vén  M a k s z u s n a k

Az álom igén jó!

(féltápászkogyik)

 

MI’NYÁJAN:

Bár csak régén félébrettünk vó’na!

De lá’d pajtás, mos’ ugrottunk talpra.

Mán is cséndü’t a fülembe az anygyal mondása:

Hogy születétt a kis Jézus ronygyos istálóba’.

Oda ménnyi vagyon bátorságom,

Remélém, a kis Jézust méglátom.

Gyere pajtás! indú’junk e’, téjis léhec’ társunk,

Véled  lészén jó furujás, a régi bojtárunk.

**

A n d r á s  pajtás, fuss előre!

Té  J á n o s, juhot hajcs öszsze!

Má’té  J ó z s e f, te öreg vagy,

Juhok után lassan balagj!

Betlehémbe indú’junk, indú’junk,

Banda szóva’ ba’lagjunk, ba’lagjunk:

Megváltó Ur Jézushoz;

Ale-ale-luja,

József és MÁrija!

 

ÖREG JUHÁSZ:

Ucczu pajtás! ugorj fél,

Hamar dombra szalagy fél;

Jó’ vigyáz’ mindénfelé,

Mit lác’ Betlehém felé?

Talán ménybű’lé jis gyütt, lé jis gyütt?

Fogd  A n d r i s  dudádot,

Té  J a n c s i  sipolyodot,

Én is fogom furujámot;

Ale-ale-luja,

József és Márija!

 

ELSŐ JUHÁSZ:

(A betlehém elejbe mégyén)

Üdvözlégy kis Jézus, születétt Mé’sijás!

Hosztam felsígédnek égy redves sajtocskát,

Jó lesz e’re a száraz bű’tre.

 

ÖREG JUHÁSZ:

(Ez is oda mén.)

Üdvözlégy kis Jézus, születétt Mé’sijás!

Hosztam felsígédnek égy göndör bárán’kát.

Gondó’tam szőrit bundának, bőrit bocskornak:

Körmit kocsonyának.

Ó édés kis Jézuskám! én oj’ hű szolga vagyok:

Hogy égy esztendőbe’ tiz, húsz, harmincz gazdát is kiszó’gálok,

Mégis ronygyos subába’ járok;

Ha jaz úrnak teczik,

A kis Jézuskának is beá’lok (fé’re ugrik.)

 

ELSŐ JUHÁSZ:

Ejnye  M é n á k o m, M a k s z u s  barátom!

Mit ugrász oj’ nagyon?

Kitanálod a ház palását ütnyi,

Tél az idő, nehéz tapasztanyi.

 

ÖREG JUHÁSZ:

Kánó, kániszk káni, bikánisz.

E’birnánk mink égy ó’dal szalonát is;

Mégropogatnánk mink a sült kó’bászkát is;

A mellé aegy csudálatos kancsú borocskát is.

 

ELSŐ JUHÁSZ:

(Kitészi a kaszszát az asztalra.)

Mit pityérgesz gazda!

Pí’szt vár ez a kaszsza.

Húszas, forint tallér,

Aszt tartya a törvény.

Vasból faragott,

Mégihézétt edény;

Ki jaz előtt gazdag vó’t,

De má’ mostan széginy.

 

MÁSOGYIK JUHÁSZ:

Mit pirongatod a gazdát barátom!

Erszényire van gonygya, látom;

A gazdaszony is égy pár szál kó’bászt

Készit, a mint látom.

 

MI’NYÁJAN (a juhászok):

A, a, a,

Kó’bász, ó’dal, szalonna!

A gazdaszony ha anna,

Pásztoroknak jó vó’na;

A, a, a,

Borra vagy pájinkára.

É, é, é,

Égy kancsú bor a mellé,

Ki torkunkat jó’ mégkenné,

Nem léhetne job’ e’né’.

É, é, é

(Hajdan, mint mondják: „itt üres kulacsot hajtottak fél.”)

Hogy ba’lagjon béfelé.

Ú, ú, ú,

Mégfordul a szomorú.

A ki abbú’ jót iszik,

Próbá’ják, kik nem hiszik.

É, é, é, hogy ba’lagjon léfelé.

(Itt aszszony alakú báb jön ki a betlehémből s köpül.)

 

Ha még ecczér a mi urunk jó innunk anna,

E’jönne mi közibünk részég a’szony, dajna!

Szőrös bocskor a lábárú’ ha lé nem szakanna,

Maj’ o’janokot ugranánk, szintúgy megropanna.

Csuszog a bocskor, csuszog a bocskor, e’hulott a tákja,

Száz esztendős kan verébnek hátú’ van a farka.

Csuszog a bocskor, csuszog a bocskor, e’hulott a tákja,

Száz esztendős kan verébnek hátú’ van a farka.

 

(A betlehém félső részéről anygyalt eresztenek lé s énekélik):

Ményből az anygyal légyütt ho’zátok, pásztorok!

Hogy Betlehémbe, síjetve ménnyi lá’sátok:

Az Isten fija, a ki születétt jászolba’,

Ő lészén nékték Üdvözitőtök valóba’.

 

2.

A karácsonyfa mellett szereplő fiu szobába lépvén karácsonfával, az ajtónál megáll, s ekkép köszönt be:

 

Megnyilván az ajtó, dicsérem a Krisztust,

S kérek a szólláshoz magamnak egy kis just.

 

Ekkor az asztalra helyezi a karácsonfát s folytatja:

 

Csillogó, de mégis szomorú emlék ez

Tisztelt ház a mire aztalodon nézesz; -

Boldog voltál, midőn alkotott az Isten,

S boldogságod ime romokba dült itten.

Itt van a tiltott fa, s vészteljes gyümölcse,

Mit az álnok kígyó méreggel elönte.

 

Mondá ugyan Isten: „ne bántsd a tiltott fát,

Mert merényed nyomort, but és halált hoz rád,

Fájdalommal szülsz, és izzadva keresed,

Magad- s magzatidnak a napi kenyeret.

De, - mert édesebbek voltak a csábszavak

Ők – az első szülők – ezekre hajtanak,

S mert bűnt követtek el, bűnt az Isten ellen,

Elüzte az angyal lángoló fegyverrel. –

 

Isten haragja volt a fegyvernek lángja,

Mellynek mi is ekkor vetteténk alája.

S lőn a vétkes népnek inséges ez élet,

Mellyből menekülni már nem is reménylett.

De Istne könyörült… Jött az égi szózat:

„Ember! Isten egykor néked megváltót ad,

Igen… Ki megtöri a csábitó fejét,

S lehozza az egykor eljátszott ég kegyét.” –

 

Az ige testté lett… Megnyiltak az egek,

Mire eloszlának a sürü föllegek,

S felderült a régvárt boldogság hajnala,

Mit hirdet a népnek az Isten angyala.

 

E szavakra felhangzik kívül emez angyali szózat:

 

„Gloria in excelsis Deo!”

 

E szózatra feltárul az ajtó, s e szavakkal vezeti a szobába bojtárja az öreg juhász:

 

Csak jertek fiaim, jertek, majd elmondom ,

A mi vélem történt a delelő dombon.

A hogy botra dülve, szerte nézegettem,

Egyszer csak egy csodás fény támadt megettem,

Ugy megdöbbentem e csodálatos fényre,

Hogy szinte elveszett mindkét szemem fénye.

Mire föleszméltem ékes hangvegyület

Jött felém, mint mikor ezüst húr pendül meg;

A lelkemig hatott… mert e dallam felett

Lelkem több mint földi örömet élvezett.

Azóta e hangok, mint ha csak gyökeret

Vertek volna bennem, fülemben csengenek.

Szemem egyre ugrik… a szivem kétszer üt,

Szóval nagy változást szemlélek mindenütt.

Fiuk! nem tudom, ma mi történik velem?

De hogy nagyszerü, előre érezem. –

 

ELSŐ BOJTÁR:

Jó apám! e félét én is vettem észre,

A hogy fürge nyájunk együtt legelésze.

 

MÁSODIK BOJTÁR:

Én arról gyanitom, hogy valami vár ránk,

Mert egyre ugrálnak, s vigak a báránykák.

 

Ujra hangzik kívül a

 

„Gloria in excelsis Deo!”

 

HARMADIK BOJTÁR:

Mi zeng oly édesen!... hallod apánk, hallod?

Ezek nem lehetnek puszta földi hangok.

 

Most felpattan az ajtó, s a hogy meglátják az ott álló angyalokat a pásztorok, a földre hanyatlanak. – Ekkor belépnek az angyalok a Betlehemmel s a hogy a középre érnek, éneklik eme karéneket:

 

Pásztorok! miért féltek?

Örömet mondunk néktek:

Eljött már a várt Messiás

Kit megjövendölt az irás.

„Gloria in excelsis Deo!”

 

Az asztalra helyezik a Betlehemet, s mellette két sorba állva, folytatólag énekelnek:

 

Pásztorok!

Készüljetek utra s jertek

Betlehembe a hol nektek

Lészen nagy örömetek.

Ti reátok Jézus vár ott,

A ki mennyből alá szállott.

Pásztorok! hát jöjjetek. –

 

A vég hangokra feleszmélvén az öreg juhász, kezdi költögetni bojtárjait is.

 

Fiaim! pásztorok, hamar keljetek fel,

Angyalok jöttek el öröm énekekkel,

S azt mondják ez éjjel Messiás született,

Ki megszabaditja az emberi nemet. –

Keljetek fel hamar, siessünk látni őt

Őt, az égből szállott Istent, s üdvözitőt.

Mind felkelnek.

 

NEGYEDIK BOJTÁR:

Lehetséges-e az, édes öreg apánk,

Hogy angyali szózat lenne, a mit hallánk?

 

ÖREG JUHÁSZ:

Ugy van, édes fiam, az ég angyalai

Jöttek le az égből nekünk hirt mondani,

És azt hozták hirül, hogy kit régen várunk,

Betlehembe fekszik, kisded Messiásunk.

 

ÖTÖDIK BOJTÁR:

Ne késsél hát apám… vezess minket oda,

Hadd imádjuk őtet a földre omolva.

 

ÖREG JUHÁSZ:

Elmegyünk gyermekem, mindnyájan elmegyünk

Betlehembe a hol fekszik kis Istenünk.

Hagyjuk el a nyájat, hisz még oda járunk,

Felügyel rája majd a kit imádunk…

És hogy vándorlásunk épületes legyen,

Mondjuk el az utban az én szép énekem.

 

Halk léptekkel indulnak az asztalra helyezett Betlehemhez, mindjárt meginduláskor elkezdvén énekelni eme karéneket:

 

Óh dicső éjj: üdvünk szülő éjje!

Földre hullva üdvözöl a föld népe,

Mert igazat harmatozál,

S nékünk nagy örömet hozál.

Üdvözlégy üdvünk éjjele,

Melly után lelkünk epede.

 

Drága Jézus! Fia Istenünknek,

Megmentője a mi bünös lelkünknek,

Szivünk, s lelkünk néked adjuk.

A míg élünk ezt kiáltjuk:

Üdvözlégy, Istenünk fia,

Kit szüzen szüle Mária.

 

Következik az üdvözlet.

 

ELSŐ BOJTÁR (letérdel):

Kis Jézus! ki után oly rég sohajtozánk.

Szivemből köszöntlek, hogy eljövél hozzánk.

Szegény pásztor vagyok, nincsen arany pénzem,

De mim van szivesen lábaidhoz tészem.

A hit én előttem a legdrágább vagyon,

Ebben erősits meg most, … és a végnapon.

Ebben rősits meg, … hogy ha élek s halok

Bátran elmondhassam: Jézus, hived vagyok!

 

MÁSODIK BOJTÁR (letérdel):

Édes kis Jézusom! éltem boldogsága,

Be szépen nézesz ki kicsin jászolkádba!

Mosolygók ajakid, szelidek szemeid,

Most is ölelésre tárod ki kezeid.

Oh ölelj magadhoz, hadd legyek ott boldog…

De tán bánt is téged, hogy illyekét mondok?

Ne lökj el magadtól, kis Jézusom, kérlek

Hanem add meg nékem, a mit tőled kérek.

Egy az én jószágom, reménység a neve,

Őrizd meg ezt bennem ég és föld Istene,

S add, hogy ha a halál sirba int engemet,

Te benned reménylve végezzem éltemet. –

 

HARMADIK BOJTÁR (letérdel):

Kis Jézusom! én is eljöttem te hozzád

Ne utáld meg kérlek szegény bünös szolgád.

A szeretet hozott e földre közibénk,

Ez boldogit mindent, egekben ugy, mint lent.

Add, hadd legyek én is hát boldog általa,

Oh de szerelmemnek te légy uj hajnala!

S ha jön idő, midőn felettem beborul,

Mosolyogj le reám égi thronusodrul,

Hogy meglátván ujra szerelmem hajnalát,

Kész legyek kiállani érted bár mi halált.

 

NEGYEDIK BOJTÁR (letérdel):

Isteni gyümölcse, szüz anya méhének,

Kinek szent nevével ég s föld betelének!

Nézd, eljöttem én is, kicsin jászolkádhoz,

Tudván, hogy e jászol a földre áldást hoz.

Tekints reám kérlek… hisz egy pillantásod,

Mint semmi más nem ád, ád oly boldogságot,

Hogy igy boldogsággal telve menjek utra,

Miből bár nékem a siron tul is jutna.

 

ÖTÖDIK BOJTÁR (letérdel):

Édes kis Jézusom, nézd én szolga vagyok;

S ugy hiszem az leszek, míg csk meg nem halok.

Meguntam a gazdám… más gazdához megyek,

Engedd, hogy ezentul a te szolgád legyek…

Engedd, hogy lehessek hiv, és igaz szolgád,

S hü szolgálatomért vigy mennyekbe hozzád!

 

AZ ÖREG JUHÁSZ:

Isten jóvoltából már sok időt értem:

Mellyben boldog órám ezerszer volt nékem,

Oh de a jelennél boldogabb nem vala,

Egész valóm szinte megifjul általa.

Jászolban feküvő kisded Messiásom!

Örömem, reményem, legfőbb boldogságom,

Hogy látlak, könyeim szinte megerednek.

Ily könyei eddig nem folytak szememnek!

Megvénhedett szolgád térdre hull előtted,

(térdre esik)

S kér, hogy szent szinedtől ne taszitsd el őtet.

Ne taszitsd el őtet, midőn azért kér itt,

Hogy áld meg a földnek benned hivő népit. –

Áld meg Hazám földét… oh azt a szent földet:

A hol rengett bölcsőm, s várom temetőmet! –

Áldj meg mindnyájunkat, adj uj szivet nekünk,

Ollyat! mellyel Jézus cska téged szeretünk.

Adj nyelvet is ujat… az angyalok nyelvét,

Melly imádva zengje a nagy Isten nevét. –

A mostanit meg… azt a szitkozódó nyelvet,

Melly annyi lelki kár, s gyötrelmet hoz, elvedd,

Hogy igy uj nyelvünkkel, átok s szitok helyett

Áldva emlegessük, Jézus, szent nevedet!

(fölállnak mindnyájan)

 

Most ujra szót emel a karácsonfa mellett szereplő fiu.

 

Hadd el buzgó öreg, hadd a roncsolt jászolt,

S tekintsd e csillogó fát… mi reánk gyászt vont.

Nem lesz itt örömed, bánat vár itt reád,

Mint a jászol adott, ez olly élvet nem ád.

Oh hogy is adna?... hisz ott a széna ágyon

Ha nézem – angyali közt Jézusom látom. –

Itt meg… itt a pompa, és fénysugár között

Szemem a csábkigyó fejébe ütközött, -

Ott is könyvet látok ugyan… de e könyek

Az én Máriámnak szemeiből jönnek,

Hogy onnét lehullván, ömöljenek reánk…

Igy osztja meg velünk örömét szüz anyánk!

Míg mik itt a vétkes pár szeméből folynak,

Égető könyei a bú, s fájdalomnak,

S mert sürün ellepék boldogságunk fáját

Elégeték ennek üdvhozó virágát. –

 

Elszáradt hát a fa – boldogságunk fája,

S igy bánatos szivvel nézhetünk reája.

 

De nem… Nézd jó öreg, ujra virit a fa,

Boldogságunk ága kivirágzott rajta!...

Hogy is ne?... hisz Jézus leve a kertésze

Illy kéz alatt e fa hát hogy ne tenyészne?

Fog is… csak keblünk ne hordjon bünférget,

Melly mint az izzó tüz, mindent emészt, éget.

Fog is… csak mint Jézus megtanitot tminket,

Ugy ápoljuk e fát, s óvjuk, mitől intett.

 

Üdv hát, néked Jézus! – mondd Jó öreg vélem,

Kit boldogságunkra szült a kis Betlehem.

Üdv a szüz Anyának, a szüz Máriának,

Ki illy kertészt hozott a bünös világnak,

Üdv néked is öreg, s veled mind azoknak,

A kik Jézus előtt földig meghajolnak! –

(térdet hajt)

 

Most menj, … s mint egy égi buzgalomra gyulva,

Mondd a népnek: „üdve fája virit ujra”

És ha tán kérdené. kertészet ki leve?...

Mondd… óh mondd meg neki: Jézus az ő neve! –

 

ÖREG BOJTÁR:

Rajta hát fiaim! készüljünk az utra,

S a látottak felett á hitatra gyúlva,

Merre járunk s kelünk, hirdessük örömmel:

Hoy üdvünk hajnala Betlehemben jött fel! - -

 

A FIU:

S én végszóúl, ujra dicsérem a Krisztust,

S köszönöm, hogy adtak szólhatni egy kis just! - -

 

3. Ugyanaz

 

Dicsérém a Krisztust,

Kérék a szóláshó’ magamnak égy kis just.

Csi’logó, de mégis szomorú emlék ez,

Tisztelt ág, a mel’re asztalodon nézesz; -

Boldog vótá’, mikó’ alkotott az Isten,

Boldogságod íme romokba’ gyült itten.

It’ van a tiltott fa, vészte’jes gyümölcse,

Mit az álnok kígyó  mérégge’ öntött e’.

Mondá ugyan Isten: né bánd a tiltott fát,

Mert merényék nyomort, bút és halá’t hoz ránk.

De, mer’ édesebbek voltak a csábszavak,

Ők, az első szülők,ezékre hajlanak.

Mer’ bűnt követtek e’, bűnt az Isten e’len,

Elűszte az anygyal lángoló fegyverrel.

Isten haragja vó’t a fegyvernek lángja,

Melnek mi jis a’kó’ ve’teténk alája.

Lőn az vétkés népnek inségés az élet,

Mel’ből menekülnyi má’ nem is remé’lét’.

De Jisten könyörű’t, gyött a régi szózat:

Embér! Isten egykó’ nékéd Megváltót ad;

Igen, ki méktöri a csábitó fejit,

Lého’za az majd égykor e’jáczott ép kégyit.

 

ÖREG JUHÁSZ:

Csak jerték fijajim, jerték, maj’ e’ mondom,

A mi vélem történt az delelő dombon.

A mint botra dűlve szérte nézége’tem,

Éczé’re égy csodás fény támatt mégéttem;

Úgy mégdöttentem e csodálatos fényre,

Hogy szinte e’veszétt mind két szémém fénye.

Mire féleszméltem, ékés hang végyület

Jött felém, mint mikó’ ezüst húr péndül még;

A lelkemig hatott, mert az dalom félétt

Lelkém töb’ földi örömet élvezétt.

Azóta e hangok, mintha csak gyökeret,

Vertek vó’na fülembe’, cséngenek.

Szémém é’czér ugrik,szívem ké’czér üt,

Szóval nagy változást látok mindénüt.

Fijúk! ma nem tudom, mi történik velem?

De hogy na’szerü, előre élvezém.

 

ELSŐ BOJTÁR:

Jó apám! e’félét én is vettem észre,

Hogy fürge nyájunk együtt legélésze.

 

MÁSOGYIK BOJTÁR:

Én árú’ gyanitom, hogy valami vá’ ránk,

Mer” égyre ugrálnak, vigak a báránykák.

 

ANYGYAL:

Glórija in ékczelezisz de jó.

 

HARMAGYIK BOJTÁR:

Mi zéng oj’ édesen? ha’lod apám, ha’lod?

Ezék nem lehetnek puszta fő’gyi hangok.

 

A BETLEHÉMÉT VIVŐK:

Pásztorok mijé’ félték?

Örömet mondok nékték:

E’gyött már az várt Me’sijás,

Kit mégjövendélt az irás.

 

ÖREG JUHÁSZ:

Fijajim! pásztorok, hama ke’jétek fél,

Anygyalok gyöttek el öröm éneké’kel,

Aszt monygyák: az é’jel Mé’sijás születét’,

Ki mégszabadítya az embéréket.

Ke’jeték fél hamar, sijesünk látnyi Őt,

Az égbű’ szá’lott Istent, Üdvözitőt.

 

NEGYEDIK BOJTÁR:

Léhecségés-é az, édés öreg apánk,

Hogy anygyali szózat lé’ne, a mit ha’lánk?

 

ÖREG JUHÁSZ:

Ugy van édes fijam, az ég anygyalaji

Jöttek é az égbű’ nékünk hirt mondanyi,

És aszt hozták hirű’, hogy a kit régén várunk,

Betlehémbe’ fekszik, kisded Mé’sijásunk.

E’ményünk gyermékek, mi’nyájan e’menygyünk,

Betlehembe, a hol fekszik kis Istenünk.

Hagyuk el a nyájat, hisz’ még oda járunk,

Felügyel reája majd a kit imádunk,

És hogy vándorlásunk épületés légyén,

Monygyuk el az útba’ az én szép énekém.

 

MINNYÁJAN:

Ó dicső éj. üdvünk szülő éje!

Fő’dre hu’lva üdvözöl a fő’d népe;

Mert igazat harmatozál,

Nékünk nagy örömet hozál.

Áldott légy! üdvünk é’jele,

Mel’ után lelkünk epede.

Drága Jézus! fija Istenünknek,

Mégméntője a mi bűnös lelkünknek,

Szivünket, lelkünket té néked a”gyuk,

És a még csak élünk, eszt kijátyuk:

Üdvözlégy Istenünk fija!

Kit szűzen szüle szűz Márija.

Dicsértessék a Jézus Krisztus!

 

Töredék

 

Hallod-e te, pásztor Döme!

Mit mond ama szárnyas legény?

Fejünk felett az égben,

Ama nagy fényességben.

 

Higyjed Andor! azt megvallom:

Megőszűlt már a szakálom,

Soha sem tünt fülembe

Ily szép szó életembe’.

 

Bizony! uj hirt mond e’ nekünk,

Melylyel méltán örvendhetünk:

Üdvözitőnk született,

Ki régen jövendöltetett.

 

Örzse, Farkas Ont leánya,

Egyenmeg a bikfa kánya!

Hogy pitvrban alhatol,

Mikor ily szép ének szól?

 

Örzse! vedd fel ködmönykédet,

Kösd be fogjos fejecskédet;

Végy öblös hársfa hajat,

Tégy bele friss irós vajat;

Add oda azt Bertóknak,

Egy gomoját Istóknak;

Maradj itten a nyájjal!

Visszatérünk azonnal.

 

Eléb! értünk Betlehembe;

Demény! dudálj annál szebben.

Én fújom furoját,

Bertók nyújtja gomoját,

Eléb köszön a báránynyal,

Istók a friss írós vajjal;

Úgy tiszteljük Urunkat,

Ártatlan Jézusunkat,

Mint Ur királyunkat.

 

Töredék

 

Écczér égy erdőbe’,

Szilágyi erdőbe’,

Szarkák verekéttek,

Verebék tüszköltek;

Még a szúnyog lábát is e’fokták,

Akkó’ a bagojra fokták.

Bagoj hogy eszt mékha’lotta

Éri papnak panaszó’ta;

Éri pap hogy mékha’lotta

Égi papnak panaszó’ta;

Égi pap hogy mékha’lotta

Szalma kargyát kirántotta,

A másikot is e’vákta.

 

MÁSIK BOJTÁR:

Üsmeréd-é pajtás, aszt a fehér, vak lovat,

A kitű’ gyű’töttünk hatvan akó vajat?

Eme’d fél csak a farkát!

Hogy hu’lajtya az almát,

A kibű’ a jányok igén nagyot harapnak.

 

HARMAGYIK BOJTÁR:

Driszki, drajszki, drajszki.

A mi kutyánk’ hátú’ ko’pancs’ki! –

Ha’lod-é té pajtás, kóréba hí’nak gomoját énnyi!

Csörgetyik a hú’csot, pí’szt akarnak a’nyi!

Ha forintot a’nak, e’ sé fogom vé’nyi,

Ha kettőt a’nak, még fogom köszönnyi.

 

Forrás: Koszorúk az Alföld vad virágaiból I. Pécskáról való. Aradon, 1877.