Négy szép gyermeke volt a lengyel anyának,
Mind olyan kiváló leventék valának,
Madarak közt sólymok, erdőn fenyüágok,
Büszkeséggel nézett édes anyjuk rájok,
Elereszté egy nap mégis mind a négyet
S bucsuzó szemébe egy könnycsepp se tévedt.
A középső fiát hamar visszakapta –
Jaj tán nem is ő az, annyi a seb rajta;
Golyóval lőtt galamb nem roncsoltabb nála –
Be is teszik aztán fehér puha ágyba,
Ma még puha ágyba, holnap temetőbe -
S édes anyja nem sir, büszkén megy előtte.
A dobogó dobog, a szövétnek lobog,
Ez immár a másik, haja vérben ázik,
Ennek nem kell már ágy, ez már meg van halva;
- Kikiséri némán ezt is édes anyja;
Csak szemében egy köny, elnyomva, remegve, -
Hisz a legkisebb volt – legjobban szerette.
Harmadikat is csak meghozzák egy éjjel –
Oh csak arczáról a leplet ne vennék fel,
Ne látnák a szörnyüt, a mi történt véle,
Oh ezt nem a golyó,- hóhér keze érte.
Hanem kikiséri ezt is édes anyja,
Büszke, dacos, fásult, semmi meg nem hajtja.
Most a negyedik jön – nem éjjel, ez nem fél –
Vállán arany rojtok, csillag van a mellén…
„Hol vetted ezt? … nem ott…
ott csak halált adnak,
Árulója hazád’, testvérid’ s magadnak –
Fiaimhoz!... megöl ez a csillag mellén –„
Ki is viszik aztán többi fia mellé.
Forrás: Koszorú 3. évf. Első félév 7. sz. 1865. febr. 12.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése