Szász Károly (1829-1905): Küzdés

Szeretem a mozgalmat életet,

Örök zajával, törekvésivel;

Mely czélt mutat, sikerrel integet,

De érte tenni, türni, vivni kell.

E nagy tengert, mely majd torkába nyel, -

De szállj csak szembe véle, - s elsimúl,

Dagadt hulláma mint győztest emel,

Tajtékja lábaidhoz törve húll,

S magát húnyászkodva ajálja rabodúl!

 

Ha láttam volna Miltiád korát,

Tengernyi perzsát, hogy hazámra ront:

Hogy mentem volna ülni vértorát,

Festette voln’ bár vérem Marathont;

Hol a halál oly dúsan aratott,

- Csak a dicsőség dúsabban! – nekem

Lett volna kedvem dalt riadnom ott,

Száguldva vérrel tiprott füveken…

Csontom fehérlenék bár, holdas éjeken!

 

Kolomb, Magellan, Géma, vételek,

Ingó hajókon ülök szüntelen:

Kétségbesem, reményre éledek,

Az új világot vesztem és lelem;

Az állhatatlan csalfa, víz-elem

Majd délibábos partra csalogat,

Majd elborit, viharzó éjjelen

Nedves szárnyával eget, partokat…

Mindegy! kormány feszül, vitorla csak dagad!

 

A rostrumon Brutussal állanéké;

A Gréve-téren véled Vergniaud!

S míg egy csöp vérem, egy szóm volna még,

Tudnám: remélni, küzdni hogy mi jó.

Néró előtt, oroszlánynyal vívó

Szegény keresztyén, circus fövenyén:

Lerogyni, csorgó vérem nézni, oh,

Míg a haló homályosúlt szemén

Dicső új életet rajzolna hit s remény!

 

Most nem levén tér küzdni szabadon,

- Ár nem tolúl, harcz kürte nem rivall, -

Enkézetim, mikkel viaskodom,

Mint Jákob volt tusán egy férfival;

Szivembe harcz, elmémbe száll vihar,

Nagy alakok birkóznak rajtam át;

Kél riadások, majd távol kihal,

Alig birom némelynek ostromát,

S mégis marasztom és esdek: tovább, tovább!

 

Remélve: tán egyet legyőzhetek,

Lánczomra fűzni örök rabomúl!

Mint őseink hogy ellenségöket

Előre küldék, rájok várni túl;

Az öröklét sötéte fölvidúl

Ha lesz egy árny, csak egy is ott, enyém;

Nevem nem fél idők hatalmitúl,

Mondhatva: ezt én teremtettem, én;

Ezt örökéltüvé magamnak én tevém!

 

Küzdök velök: ha tán lebirhatom,

S nem bocsátnám, míg meg nem áldanak!

Hajh! eltűnnek… körülem bús vadon,

S tántorgva kapkodok, mikép a vak.

Hogy’ reszket, ah, ez elbénúlt ajak!

Hogy’ tétovázok kábán, siketen…

Hah! újra zúgnak, visszaszállanak.

Oh kéj, magam’ karjok közé vetem.

Legyen hiú küzdés: - én mégis szeretem!

 

Forrás: Koszorú 3. évf. Első félév 5. sz. 1865. jan. 29.