Boldogtalan vagyok,
Mert kínaim nagyok,
Béborult ifjúságom.
a szokatlan dolgot
És a nehéz jármot
Már megszokni nem tudom.
Régi időm elmúlt,
Most másképen fordult, -
Szomorú az én sorsom,
Őszi harmat után,
Végre mikor aztán
Fujdogál a hideg szél,
Nem sok idő mulván
Sárgul, hulldogálván
Fáról a gyönge levél.
Zöld erdő harmatját,
Piros csizmám nyomát
Hóval lepi bé a tél.
Én a szemeim sírván,
Könnyeim csordulván,
Néznek csak keservesen;
Bús szívem zokogván,
Csaknem meghasadván,
Bánkódik nagy erősen;
Ki miatt naponkint
Látok szomorú kínt,
Szenvedek én testemben.
Istenem, mit tegyek?
Immár hová legyek?
Mire jutok végtére?
Ha mind búval élek, -
Ezentul mit érek,
Élek-e még kedvemre?
Vagy mind holtig árván
Járok csak bút látván,
Mégyek keserűségre.
Ennyi gyötrelemmel,
Vagy ennél is többel
Ifjúságom int éljem?
Jobb lesz a darvakkal
Vagy más madarakkal
Ősszel búcsúmat vennem.
S mennem oly országra,
Hol irígyim soha
Nem szólhatnak ellenem!
Talán elmentemmel,
Búcsú-vételemmel
Ha útamat követem:
Gonosz irígyimnek,
Kik most reám törnek,
Nyelvök elkerűlhetem.
Ha nem látnak, talám
Nem szólhatnak reám, -
Igy kedvök bétölthetem.
Azért szerelmedre,
Világod kedvedre
Éld ezentul, kivánom;
De én fáradságom,
Kedves virágszálom,
Éretted nem sajnálom.
Légy jó egészségben
Addig, míg az isten
Éltet, szivből óhajtom!
Szivem, isten hozzád!
Megbocsáss, ha szolgád
Vétett ő beszédében;
Mert noha nehezen, -
De tőled elmegyen,
Ki téged szán szívében.
Lesz-e véled szemben?
Láthatd-e e testben?
Maga tudja az isten!
Immár sólymocskádat,
Kedves madárkádat,
Kit karodon hordottál,
Klárisokkal rakott,
Szkófiummal varrott
Lábzsinóron tartottál –
Bocsásd el békével
Szegényt, hadd menjen el,
Reá ne haragudjál!
Forrás: Anthologia Hungarica Insel-Verlag Leipzig 1922.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése